Mezey László Miklós: Egy személyes magyar irodalomtörténet
(Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019. 711 p.)
Az egyszerzős nemzeti irodalomtörténetek etalonját Szerb Antal alkotta meg a Magyar irodalomtörténettel (1934), azóta minden újabb monografikus földolgozást ehhez mér a kritika. Háy János munkáját azonban nem célszerű ily módon mérlegelni, ő ugyanis nem tudós irodalomtörténész, hanem nagy tudású író, aki a maga személyisége, műveltsége, fölfogása, észjárása szerint tekint vissza a magyar irodalom félezer évének nagy alakjaira. Ez a könyv ugyanis a szerző hatalmas olvasottságán alapszik; szemléletmódját pedig két tényező határozza meg, amelyeket a kötet humoros hangú és hasonlatokra épülő bevezetőjében (Morzsamagyarok hazája) ismertet. „A belgák hová álljanak?” csattanójú, jól ismert vicc mintájára ő is vallon- és flamand-magyarokról ír kultúránk megosztottságát példázva. Szerinte olyan ez a mai magyar szellemi és irodalmi élet, mint egy kettétört keksz; világos ki áll a két fél kekszben, csak azt nem tudni, mi van a két fél darab közti résben levő „morzsamagyarokkal”. Ráadásul – vélekedik – az idő múlásával mind többen lesznek az egyik félhez sem tartozók. Másik, ugyancsak hasonlattal megjelenített szempontja szerint a magyar irodalmat úgy kell elképzelni, mint egyetlen hatalmas, egész éven át tartó fesztivált, ahol ezernyi színpadon mutatkozik be a sok-sok produkció. Csak azt nem lehet előre látni, melyik kerül föl a nagyszínpadra, és melyik téblábol majd elveszetten a sátrak között. Ez a magyar irodalom – mondja Háy János – térben és időben kerek egész, hiszen nincsen csonka- vagy nagymagyar irodalom; ebben az egységben egyaránt jut hely József Attilának és Wass Albertnek.
Ilyen félig vicces, félig komoly, de mindenképp elgondolkodtató alapvetés után a szerző mintegy ötszáz év magyar irodalmáról ad ismertetést több mint harminc íróportré formájában. És itt kell megindokolnunk, miért nem lehet, miért nem érdemes Háy János irodalomtörténetét a Szerb-Antal mű etalonjához mérni. Azért, mert a szerző nem (csak) arról ír, ki volt Arany János vagy Kaffka Margit, hanem (és elsősorban) arról, mit jelent számára az életművük, illetve éppen mi jut eszébe műveiket újraolvasva. Kiválasztott a magyar irodalom történetéből 32 olyan szerzőt, akik – a kötetet záró kurta Végszó tanúsága szerint – mindig vele voltak, vele is maradnak, ha akarja, ha nem. Róluk szól a vaskos könyv.
Az időrendbe sorolt hajdani alkotók – Bornemisza Pétertől Vörösmartyn és Gárdonyin át Szabó Magdáig, Petri Györgyig – közös ismertető jegye, hogy erős hatással voltak a szerzőre. A kulcsszó itt éppen a „hatás”, hiszen Háy a művek rá gyakorolt hatása felől tekint vissza egy-egy író, költő alakjára, korára, életművére, munkássága kiszemelt darabjaira. Élményalapú szemléletébe természetesen jócskán beleférnek a fontos történelmi, művelődés- és irodalomtörténeti, esztétikai, poétikai, stilisztikai, társadalom- és eszmetörténeti tudnivalók, miközben rendre kitér alkotó és korszellem kapcsolatára, kor és mű összefüggéseire, a műfajelmélet vagy a műelemzés épp aktuálisan fölmerülő kérdéseire. Ennek megfelelően szubjektív nézőpontú portréesszéinek szellemi horizontja igencsak tág; például Füst Milán kapcsán fölidézi a tükrözéselmélet történetét az ókori auktoroktól kezdve Lukács Györgyig; Szabó Lőrinc lírájáról szólva érzelmi-lélektani kérdéseket érint; József Attila pályáját szükségképpen a biográfia felől vizsgálja; Weöres Sándor költői céljáról pedig összegző érvénnyel megállapítja, hogy az szakítás a világra való lírai reflektálás hagyományával.
Háy János tekintélyt parancsoló – az olvasottságnál sokkal többet jelentő – műveltsége kiterjedt és elmélyült, ez minden esszéből egészen világossá válik. Eredeti módon idézi föl a török hódoltság korát (Bornemisza Péter); lélektani beleérzéssel beszél azokról a daliás időkről, a vitézség és a szerelem legendákat termő nagy korszakáról, ami minden fiú álma (Balassi Bálint). Eltűnődik, hogy egy picinyke falu kicsi házában hogyan születhetett a XIX. század derekán egy korszakos jelentőségű író (Mikszáth Kálmán); vagy épp visszagondol a maga gyermekkorára, annak idején miképp képzelte magát Bornemisza Gergőnek és Dobó Istvánnak (Gárdonyi Géza). Különösen szellemesek, eredeti látásmódot tükrözők azoknak az alkotóknak a portréesszéi, akiknek a kora közelebb esik a mához. Ez a szellemesség már az esszék frappáns címadásában is megnyilvánul: Szegény édes-bús pacsirta (Kosztolányi Dezső), Az utolsó messiás (József Attila), Egypercnyi öröklét (Örkény István), Az ötödik evangélium (Pilinszky János). A fejezetcímek között akad néhány igazán meghökkentő, azaz figyelemkeltő is: A főműves (Madách Imre), Wanted (Jókai Mór), A műparaszt (Móricz Zsigmond), vagy A ritmusdaráló (Babits Mihály).
Háy miközben számba veszi az életrajz, a pálya és az oeuvre lényeges, az ítéletalkotás szempontjából fontos tudnivalóit, számos alkalommal elméleti kérdéseket is fölvet. Például az önéletrajzi ihletésű művekről szólva azt írja: „A múltunkra való gondolás csak a jelenből értelmezhető narráció, tehát éppúgy fikció, mint minden más, még az önéletrajziságukkal kérkedő irodalmi művek is”. Ugyanis a mű tartalmi valóságossága csak a narráción belül értelmezhető, ami eleve a fikció felé tolja el a szöveget. Vagy megállapítja: „Minden alkotó sérelmekből dolgozik, ez adja az energiát, a vágy, hogy a világ rendje helyreálljon…” – mondja Szabó Magdáról szólva. Olykor egyenesen ironikus, gúnyos megjegyzéseket tesz: „Az avantgárdot többnyire nem a kísérletezés, az új formák, új gondolatok és újszerű megközelítések birodalmának szokás tekinteni, hanem a dilettánsok gyűjtőhelyének, ahol azok a tehetségtelenek bandáznak, akik a művészi életmódtól vannak lenyűgözve”. Vagy: „A világfájdalom egy kamasz számára olyan, mint az anyaöl, természetes otthonosság”. És így tovább.
Irónia, szellemesség és könnyedség jellemzi a kötet stílusát, amely helyenként átvált szinte bizalmas személyességbe, esetleg érzelmességbe, hogy aztán a szerző rögtön utána újra fölvegye a blazírt szemlélődő pózát, azét a középen álló „morzsamagyarét”, aki szinte ontja magából a meglepő állításokat, hogy azután egyszerre logikusan és izgalmasan tárjon föl bizonyos összefüggéseket. Így állapítja meg, hogy a legnagyobb költő nem más, mint a magyar nép, hiszen a népköltészet minden korban termékenyítőleg hatott a műköltészetre. Majd rámutat: az újkori magyar irodalomban két termékenyítő hatás bizonyítottan nagyon erős: a népdal és az avantgárd. Ráadásul mindkettő ugyanarról szól: szélesíteni az irodalmi tükrözés szemhatárát, és beemelni a magas irodalomba a periferikus nyelvi-stiláris elemeket, miközben e két hatásra kétféle ideológia – a népies és az urbánus gondolat – rakódott rá. De van mondandója Háy Jánosnak a dalszövegekről is; példája ugyancsak találó: az 1960-as évek Illés együttesének dalszövegeit valószínűleg többen tudják idézni, mint a klasszikus költőknek az iskolai kötelező irodalomba sorolt műveit. Figyelme mindezeken túl kiterjed a társadalomtörténetre, a lélektanra, a filozófiára, a divat- és nosztalgiahullámok természetére, a legendák képződésére, a világkép és a korszellem változásaira, netán a világirodalmi hatások begyűrűzésére.
E csekély számú példa ismeretében is belátható, hogy Háy János nem irodalomtörténeti monográfiát alkotott, hanem mintegy 700 oldal terjedelmű esszésort, időrendbe állított portréesszék füzérét, amelyekben kifejti, miért ez a harminc-egynéhány író és műve volt rá elementáris és maradandó hatással. A vállalt szubjektivitás ismeretében fölösleges méricskélni, ki az, akinek még be kellett volna kerülnie a kötetbe, és ki az, aki ki is maradhatott volna. Nyilván minden olvasó talál ilyeneket bőven. De – ismételjük meg – a vaskos kötet „mindössze” egy rendkívüli műveltségű, hihetetlen olvasottságú magyar író irodalomtörténeti látószögű, ám személyes indítékú és szubjektív hangoltságú, asszociatív módszerű alkotása. A kötet leegyszerűsítve arról szól: miért éppen ezek az írók és költők Háy János kortárs magyar író kedvencei. És miközben elemez, érvel, indokol, mesél, anekdotázik, cseveg, aközben bepillantást enged érzéseibe, emlékeibe, sejtéseibe, így alkot élvezetesen olvasmányos esszésorozatot kedves magyar íróiról, költőiről.
P. S. Ismerünk olyan irodalomtörténészi vélekedést, miszerint a művek magyarázatai előbb-utóbb elavulnak, csak az alkotások időtállóak. Ha ezt el is fogadjuk, akkor is érdemes kézbe venni Háy János könyvét, amely nem is akar többnek látszani, mint ami: egy, az elődeit kiválóan ismerő kortárs magyar író a XX. és XXI. század fordulóján így látta félezer év magyar irodalmának nagyságait. Ezért tehát nem igazán irodalomtörténettel, hanem jellegzetes Háy-prózával van dolgunk, amely ezúttal a magyar irodalom történetéről szól.
Illusztráció: Morzsák, jegyzetek
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
