Nagy Noémi: Utas és telihold
(Bánki Éva: Telihold Velencében, Jelenkor, Budapest, 2020)
A XIX. és XX. századi magyar irodalom számos Velence-utazót is ismer. Asbóth, Babits, Kosztolányi, Szerb Antal hősei legtöbbször bánatos szerelmesek, identitásukat kereső fiatalok, csalódott nászutasok – többnyire férfiak és fiatalok. A hagyományos magyar Velence-utazó képét Bánki Éva már korábban átformálta. Az Aranyhímzés című regényében (Magvető, 2005) egy nagyon öreg, XI. századi magyar főpap utazik Velencébe, s szembesül a történelem csalárdságaival, a múlt kiismerhetetlenségével.
A Telihold Velencében című műben nem egy fiktív regényhős, hanem maga a szerző, egy középkorú írónő és kislánya érkezik Velencébe, és tölt a városban néhány hónapot. Vajon útleírásnak tekinthetjük-e a művet? Ahhoz a Telihold Velencében túlságosan is rétegzett. Bár alaposan megismerjük a középkori Velence emlékeit, a kis utcák, a hajógyár, a templomok, a Dózse-palota történetét, ám közben bepillantást nyerhetünk egy szoros anya-leány kapcsolatba, a női öregedés titkaiba, a melankolikus velencei mindennapokba és mindenekelőtt: Bánki Éva Kelet-Közép-Európáról szőtt eszmefuttatásaiba. Önmagukban talán ezek a csapongó betétek a legérdekesebbek. Van-e a mi régiónknak, Kelet-Közép-Európának bármiféle esélye? Megismétlődhet-e még egyszer a barbárság „tengeréből” kiemelkedő sziget csodája? És milyen veszélyei vannak annak, ha az európai magaskultúra csak zárványként, szigetként marad fenn?
A műfajilag nehezen besorolható könyv nézőpontját különlegessé teszi, hogy itt nem a „szellem arisztokratája”, nem egy sznob és életunt világutazó elmélkedik a nyugat és egyáltalán az emberiség jövőjéről. A három és fél hónap során együtt utazgatunk pakisztáni migránsokkal, Triesztbe tartó magyar takarítónőkkel, orosz kalandornőkkel, kispénzű, kelet-európai történészekkel. Megismerkedünk velencei pedagógusokkal – az írónő gyereke iskolába jár, éli a velencei kisgyerekek mindennapi életét – különféle anyukákkal-apukákkal és persze nagyon sok velencei öreggel, akiknek a város már megfizethetetlen, de nem tudnak hova menekülni. Bánki Éva nem a barokkos Velencét, nem is a szecesszió álomvárosát keresi, hanem a dicsőséges Velencei Köztársaság életerejét, közösségi szellemét, innovatív lendületét. Ebből mára nem sok maradt: talán ezzel is magyarázható, hogy a könyvben mindvégig hullámzik az öröm és a bánat, az öröm és a keserűség, a rezignáció és a lelkesedés. A főszereplőktől egy vidám gyerekzsúron veszünk búcsút, ahol az anyuka Mary Shelley szemével látja a „tengerbe omló hatalmas palotákat” – Velence végérvényes elmúlását.
De amíg eljutunk a „végig”, addig alaposan körbejárjuk a várost. Megismerjük Velence reprezentatív emlékeit, kalandozunk a várost körülvevő szigetvilágban, sétálgatunk a képtárakban – és közben észrevétlenül megtanuljuk történelmét. Bánki írói módszerére nagyon jellemző a zsidó negyedben tett kirándulás leírása. Az elbeszélővel és a lányával odacsapódunk egy véletlenszerűen felbukkant portugál csoporthoz, és együtt szörnyülködünk az idegenvezetőnő tudatlanságán (/titkolózásán). Sebaj! Hisz az elbeszélő képzett középkorkutató, úgyhogy ő maga sok izgalmas dolgot elmesél a Ghettóról, a zsidó negyedről – miközben persze az idegenvezető rejtelmes zárkózottságát próbáljuk megérteni. Mert a jelen, egy kövérkés fiatal lány és a mai velenceiek titkolózásra való hajlama Bánki szemében érdekesebb, mint Gracia Nasi, a XVI. század legnagyobb üzletasszonynak minden titka. Még akkor is, ha mindezt egy különös időutazás, a XVI. századi Velencébe való kirándulás, egy félresikerült idegenvezetés során ismerhetjük meg.
Bánkitól akkor is sokat megtudunk Itáliáról (és persze önmagunkról), ha egy esős februári nap a Pinocchiót olvasgatjuk otthon a kislányával, ha kényszerűségből végigsétálunk a velencei közkórházon, vagy ácsorgunk a magyar történelemből ismerős Morosini-család egyik távoli sarjának a temetésén. Olyan intenzitással záporoznak a benyomások, hogy nem unatkozhatunk egy pillanatra sem.
Ez a hihetetlen sok-szempontúság egy pillanatra se teszi nehézkessé a könyvet. Talán mert oly ügyesen szövődnek össze a mai és a régi Velencét bemutató fantasztikus életképek, mert oly mesterien vegyül a mindennapiság és a történelem, és mert megmarad a köznapi azonosulás lehetősége: mindvégig mosolyoghatunk az elbeszélőn: egy középkorú, kispénzű anyán, aki a kislányával Velencében a legkülönfélébb kalamajkákba keveredik.
Bánki Éva nemcsak Velencét, ezt a káprázatos várost ismerteti meg velünk.
Átélni is tanít. Odafigyelni, jelen lenni, a benyomásainkat rendszerezni, következtetéseket levonni. Utazni.
Illusztráció: Telihold Velencében (fh. egy könyvborító, két Ajvazovszkij)
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
