Bálint Péter: A csodálatos születés és a szűzfogantatás a népmesében
(Bibliai és folklórszövegek komparatisztikai vizsgálata)
1. A hős származása
A mesenarratívákban – a mese természetéből fakadóan – sehol sem lelünk nyomára annak, hogy a mondó megadná a hős genealógiáját, miként azt Máténál olvassuk „Krisztus nemzetségi táblázatában” (Mt, 1,1-17),[1] vagy János 7,42-ben. Ellenben a folklorista, aki a terepmunkája során személyesen találkozik a mondóval és vele az elmondott szövegek, illetve a lokális közösség világáról párbeszédet folytat, majd otthonába visszatérve a felgyűjtött variánsokból és személyes feljegyzéseiből dolgozik egy mesterségesen – mestersége/hivatása szabályai szerint könyvbéli kiadásra – létrehozott szövegvilágon[2], a hallott és „kiolvasott” értelmezések nyomán egyértelmű bizonyságot tesz a mondó vallásos világképéről, esetünkben most a csodás fogantatásról való gondolkodásáról:
A mesehős születése mágikus vagy mitikus körülmények között történik, meddő, öreg vagy szűz anyáktól; olykor mitikus lények közreműködésével, máskor mágikus praktikák által.
Jelentkezhet az ősi emlékezés úgy, hogy gazdagon megőrzi a hős csodálatos fogantatásának és születésének körülményeit, mert ősi évezredes hit az, hogy kiváltságos személyek „jeles” vagy „jegyes” emberek, és már fogantatásuk és születésük alkalmával eldől annak a varázserőnek a birtoklása, amely más emberek fölé helyezi.[3]
A mondó olykor királyi házból (néha jómódú gazda, kereskedő családból[4]) eredezteti a hős születését, de ez a tény csupán csak előkelő társadalmi rangját és bizonyos egyéni kiváltságait határozza meg, ami nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy „királyhoz” illő erényeket[5] vagy épp ellenkezőleg: súlyos vétkeket is örökölt volna. Némelykor – s ezt a hős tettei bizonyítják – meghaladja apja erényeit és fogyatékosságait, s igazán méltóvá válik az „új-király” rangjára; máskor pedig gonoszul, megfontolatlanul, hetvenkedőn viselkedik, emiatt a mesekezdetben méltatlannak tűnik öröklendő rangjához, s otthonról elüldözése után későbbi tetteivel kell bizonyítani a közösség számára lelki-erkölcsi átváltozását. Az sem ritka, hogy a királyi ivadék(ok) a mesemenet egy kiemelt fontosságú fázisában szereznek tudomást valódi származásukról és születések módjáról (vö. Aranyhajú ikrek-típus). Ám Tombácz János „Drogon lányok (1. változat)” meséjében egészen elképesztő módon derül fény a mesehős királyi származásának körülményeire – pontosabban a hős a párviadal áldozatának elbeszéléséből szerzi meg identitását s vele együtt kijelölt/megjövendölt sorsának titkát – ami a hallgatóság előtt a mondás kezdetétől adott volt.
Az öreg királynak még vót annyi ideje mondani, hogy te hitvány embör, még be së mutatkoztá, hogy ki vagy, mán igenyöst lë is vágta. Na most erre a szóra – még vót annyi ideje – a királyfi azt mondta az öreg királynak: „Na, nem tudom. Másképp bemutatkozni nem tudok neköd, minthogy a nagyapám valamikó, amikó mögszülettem, ëgy hordóba fenekeltetött és eldobott magátul a tengörön. Tengörre dobott az anyámmal ëggyütt és a tengör vize sodrott el messze külföldekre. Tehát én így tudom csak, hogy kinek az utódja vagyok, ennyit tudok belüle.” Na akkó az öreg király még észhön tért, hogy igaza vót az öreg jóslónak, csakugyan: az onokája vágja lë űtet vagy öli mög. Na akkor az öreg király aztán kimúlt az élők sorábú. Tovább nem tudott gondolkozni, csak annyit mondott még az onokájának[6]: „Hát én vagyok az az embör, én vótam a të öregapád. Tehát az öregapádat ölted mög.” Ekkor az öreg möghalt.[7] [kiemelés–BP]
A nagyapa kevélysége (amiről von Rad azt mondja: „az isten nélküli önbizalom”[8]): „te hitvány embör, még be së mutatkoztá, hogy ki vagy”, az élete utolsó pillanatáig tart, amikor is halálos sebet nem kap, ami még ugyanebben a mondatban hangzik el: „mán igenyöst lë is vágta” őt ellenfele. A szövegrész kontextusát vizsgálva, annak lehetünk tanúi, hogy az öreg király ellenfél szidalmazása nem más, mint a legyőzött haláltusája közbeni hörgés, melyet egy sebzett méltóságát jelző végső kívánság/kíváncsiság szakít meg: csak annyit akar tudni, hogy ki nagyobb vitéz nála. A fiú bemutatkozása megteremti mindkettőjük számára az identitást, mely előfeltétele annak a rövid párbeszédnek, amiből kiderül a jóslás eredeti üzenete és a beteljesedett vég, mint az igazságszolgáltatás sorsszerű jogossága, annak ellenére is, hogy az öreg király ezt másképpen értelmezte: ezért a gyilkosság vádjával illeti unokáját.
Más narratívákban, melyekben a társadalmi/közösségi hierarchia legalsó lépcsőfokán álló egzisztencia-karaktereket tár elénk a narrátor a megalapozó történetben, a hős csupán apja mesterségét követi: favágó, pásztor, földműves, halász, kertész, suszter (legérdekesebb az, amikor szimbolikus értelmet nyer a disznópásztor szerepkörben). Valahányszor a mikrotársadalom perifériáján élő apával találkozunk, a fiúnak mindig meg kell haladnia ezt az előd-sorsot, s cselekedetei révén föl kell emelkednie a hierarchia egy magasabb fokára, annak ellenére is, hogy az apa igyekszik akadályt gördíteni az otthonelhagyás és a többé/mássá válás elé.
Ere az öreg felgerjedt haragra, ragadta a bunkósbotját, mivel a disznyócsordát terelgette, istenmáriásan kegyetlen kezdte a gyerekit verni, ütni. A sok ütésre, a verésre … az alatt lovagolt egy huszár az országútan végig, de már távolról meglátta, hogy egy ember milyen kegyetlen üti valakit. Odaközeledik, hát lássa, hogy a disznyópásztor veri a fiát. Odaszól a húszár:
–Öregapám, többet egyet se merjen a gyerekhez ütni! Miért üti ezt a gyereket olyan kegyetlen?
Asz mondja az öreg:
–Hogyne ütném én – asz mondja –, vitéz uram, mikor ez az egyetlen egy gyermekem van, minden boldogságomat vele tőtettem, belétettem, úgyhogy most öregsígemre egyetlen egy gyermekem van, és ez is engemet itt akar hagyni.[9] [kiemelés-BP]
Világosan kirajzolódik előttünk, hogy a mesenarratívákban – antropológiai, pszichológiai, pedagógiai és etikai aspektusból – az egyik komoly motívum az apa-fiú viszony, mely Emmanuel Lévinas értelmezésében: „egyszerre jelzi a szakítás és a visszatérés viszonyát”,[10] az apa megtagadását és a teremtett szabadság paradoxonát. A mesemondók a „fiúság” kérdéskörét értelmezve olykor rámutatnak a bibliai szövegeket például véve az apa-fiú viszonyban az isteni „elküldésre”, a fiúban testté/emberré létel adományára, az önmegmutatásban és képmás-teremtésben rejlő szövetségre. Ezentúl Wolff a bibliai és zsoltáros hagyomány tükrében állítja: „Különösen a fiú utódokat becsülik nagyra (Jer 20,15; 1 Sám 4,20; 1 Móz 30,2); az ő munkaerejüket értékesebbnek tartják; ők az apai családközösségben maradnak és gyarapítják azt”[11]. A folkloristák pontosan tudják (Vico szavával élve: „az atyák munkával és szorgalommal örökséget hagynak gyermekeiknek”[12]), hogy a paraszti családokban is hasonlóan vélekednek, mint a szentiratok hagyománya. Más mesenarratívákban viszont ráhagyatkozunk arra az apát (apai tekintélyt és vétkeket/bűnöket) meghaladásra, mely egyszerre visszatérés a korábbi nemzedékek – a visszatekintés során mindig fényesebbnek, tiszteletre méltóbbnak tűnő – múltjához, technikai/kézműves és szellemi mesterségéhez[13], ugyanakkor a szerzett tapasztalatok révén[14] túllendülés a lehetséges jövőbe: az apa-sorsot folytonosan megvalósítandó, ami nem más, minthogy „A fiúk újra elkövetik az apák bűneit, mégpedig éppen azért, mert magasabb erkölcsi polcra helyezik magukat”[15]. Ne feledjük azokat a variánsokat se, melyekben a hős, az apa már-már minősíthetetlen tettei, kegyetlen szavai, igaztalan ítéletei miatt megveti vagy egyenesen gyűlöli az apját (mint károkozót vagy gyilkost), ezekre az esetekre mondja a pszichológusok nyomán Girard: „Mindnyájan többé-kevésbé bűnösek vagyunk az apagyilkosságban és a vérfertőzésben, ha csak a vágy szintjén is”[16].
Épp ilyen komolyan tételeződik az anya-fiú viszony is, mely olykor az isteni áldásban: a csodás születésben[17]; az anya halála után az égből jövő gondoskodásban (vö. Csonkatehén-típus); a fiúért viselt szenvedésben (vö. elhagyatottság, kitaszítottság, megcsonkítás); az otthonról távozást követő szorongásában és reménykedésben[18]; a fiú úton levése közbeni lehetséges haláláért aggódásban nyilvánul meg. (Ne feledjük Kierkegaard megjegyzését: „Az még nem teszi őt naggyá, hogy áldott volt a többi nő között”[19]). Más narratívákban pedig az adott/kapott gyermekkel szembeni tehetetlenségben, a gondviselés kötelességének elmulasztásában, az elszakíthatatlannak hitt viszonyt megfertőző gonoszságban, a sajátnak mondott, ám mostoha-voltára emlékeztető gyermek feláldozásában (legyilkolási vágyában) tárul elénk.
A leszármazásnál is izgalmasabb kérdés a folklorista vagy irodalmár számára, miként, milyen fölfogással, milyen nyelvi alakzatok és ős-képek használatával interpretálja a mesemondó néhány „vitéz” hős „csodásnak” és/vagy „szokatlannak” mondható születését[20]. Szerencsénkre rendelkezésünkre áll ilyen kommentár, Dávid Gyula marosvécsi cigány mesemondó értelmezésében így látja a „vitéz” születését:
Ezek így születtek, Istennek érdemesei voltak. Mert akkor voltak vitézek, akik aranyinggel születtek. Megszületett a holddal, kebliben a csillagokkal. Így voltak érdemesek ezek a vitézek. Akkor nem az számított, hogy grófi vagy királyfiú volt, lehetett a legszegényebb, akinek nem volt betevő falatja, s megszületett egy olyan vitéz gyermeke, hogy szétverte a világot, s helyrehozta, boldoggá tette a világot. (Azt kérdeztem Dávid Gyulától: ’Mitől függött az, hogy egy anyának ilyen gyermeke született?’) Hát mit mondjak magának? Csak érdemes volt az anya Isten előtt. Érdemes volt azért, mert a Jóisten előtt s mindenki előtt igaz volt: nem szeretett hazudni, nem szeretett félrevezetni senkit sem, hanem igaz volt, s az igaz Istent imádta. Szívből.[21]
Ámi Lajos „Az ólombarát, aki az erdőt ólomba öntötte és a viénasszony” meséjében, az elbizakodott hős mondja el a táltos anyjának rendkívüli módon történt születését, mellyel vitézségét igazolja:
–Hát édesanyám, mikor én megfele születtem, az anyám, ahelyett, hogy jajgatott vóuna, mint egyes asszonyok hozzáfognak, mikor kinlódnak, a gyermeket szüli megfele, óbégat, kiabál, még káromkodik is, tehát az én anyám imádkozni kezdett: „Istennek szentelt vitézét akarok megszülni, annak legyen olyan ereje, hogy amire rágondol, azt tudja megtenni!”
–Óh, te marha ember, hogy gondolsz te ki ilyet? Hiszen az asszony, aki szaporodik megfele, nincs annak ara üdeje, hogy imádkozzon! Az minden rosszak jutnak az eszébe, nemhogy hát még az akkor hozzáfogna imádkozni, az istent azon kérné, hogy neki vitéz gyermeke legyen! Hiszen még a vitézektül félnek az asszonyok![22] [kiemelés-BP]
De éppígy érdekes az is, hogy miként értelmezzük mi, mesekutatók, több évtized vagy évszázad távlatából a mondó egyedi és szokatlan interpretációját, melyet a mondottból felfejthetünk. Tény, hogy az igen nagyszámú mesekorpuszban mindkét témának: a „csodás” és „szokatlan” (vagy mágikus-mitikus) születésnek megtalálható a bibliai forrásokra hagyatkozó, azt a mondás céljához igazító interpretációja; mellette a mitikus-rituális és nagyon is realisztikus, „pszichologizáló” elbeszélése is, és a csodás születésre majd’ ugyanannyi bizonyítható példát tudunk felhozni, mint a szokatlan születésre.
2. A csodás születés narratívái
Semmi okunk sincs tagadni, hogy a narrátor a csodás születés előtörténetét minden bizonnyal a szószékről számtalanszor hallott, s az Ószövetségből ismerős házaspár vágyakozásából – ami Wénin szerint rossz tanácsadó[23] – és Isten messzire ható kiválasztásából vették a mesemondók. A százesztendős[24] Ábrahám („Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születék neki az ő fia Izsák” [1Móz21,5]) története és a kilencven esztendős Sáráé (aki a szülést követően visszaemlékezett, hogy kinevette az Úr szavait, amikor fiú gyermeket ígért neki, és ő vált nevetségessé, ahogy vallja: „Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam” [1Móz21,6]) a mesenarratívákban a kulturális mintázatok (bibliai elbeszélések, hiedelemtörténetek, ősi vagy antikvitás korabéli mítoszok és évszázadokkal korábbi mondák) olyasfajta szerves „keveredését”, át és-újraértelmezését eredményezi, ami ugyan gondosan szétválasztható, csak éppen a történet megértésének szempontjából szükségtelen. Viszont a világkép és mondói nyelvezet, a szimbolikus képteremtés és allegorikus hősteremtés szempontjából nagyon is fontos (lehet) a szétszálazás, ahogy azt a különböző diszciplínák képviselői meg is teszik.
Egy széki mese, „A két öregnek aranyhajú gyermeke született”[25] is visszaigazolja, hogy a mondó saját intenciója és költői tehetsége szerint a bibliai forrásból merít a csodás születést illetően:
Egyszer volt […] egy pár öreg. De már olyan öregek voltak: az ember kilencvenesztendős volt, s az asszony is már nyolcvan. Egész életekbe mind azon siránkoztak, azért imádkoztak, hogy legyen gyermekek. De nem lett. Még bőtöltek is, mégsem lett gyermekek.
Hát egyszer csak, csudák csudája, nyolcvanesztendős korában született az asszonynak két gyermeke. Uram fia, mind a két gyermeknek tiszta arany haja volt. Hej, örvendettek is nekie, de búsultak is, hogy ők már nem tudják felnövelni, mert hát igen öregek már.
A csodás születésről (kiváltképpen is összekapcsolva Jézus bethlehemi fogantatásával és a három királyok/napkeleti bölcsek látogatásával, a kisdedek legyilkolásával, melyről leginkább a karácsonyi ünnepkör idején a parasztember évente hallott), a prédikátorok hivatalos szövegén túl, az abba szőtt „fabulákból” is szerezhetett ismeretet a hívő[26], mint az alábbi gyászbeszédből kitetszik.
[…] volt egy gróf, Simon Mitzban, kinek házastársa magtalan volt. Ehhez megyen alamizsna kérni egy szegény asszonyi állat, ki egy méhhel három magzatokat szűlt vala, kit az grófné igen megpirongatván tisztátalan asszonynak monda, mivelhogy lehetetlen volna, hogy egy férjétől egyszersmind három magzatokat fogadhasson valaki, melyért az gróf igen megdorgálá az asszonyt.
De ihon az Istennek csudálatos ítéleti. Ottan hamar fogada az asszony méhébe, és midőn az szülésnek napjai eltöltenek volna, szüle hét fiúmagzatokat. Melyet mikoron látott volna, megijede, jutván eszébe, mit mondott vala az három gyermekű szegény asszonyi állatnak. És egyiket kiválasztván, hatá egy bocskába avagy dézsába rakatván fejére parancsola egy öregasszonynak, hogy elvívén elrekkentse.
Ez üdő tájban jütt lova hátán az gróf mezőről, és előtalálván az vénasszonyt, kérdi, mit viszen, és midőn egyenesen nem felelne, lova hátáról leszállván, meglátja, és az dolgot miben legyen, megértvén, élete vesztése alatt meghagyja az vénasszonynak, hogy az gyermekeket elveszetteknek mondja lenni, és így mindenkinek külön dajkát fogadván felnevelteté. […][27]. [kiemelés–BP]
A mesenarratívában megjelenített csodás születéssel (mely példázatos történet argumentatív és egzisztenciális jellegénél fogva nagyon is közel állott a parasztember hétköznapi tapasztalataihoz és életvezetésbeli/megélhetési gondjaihoz), az elbeszélt történetben explicite elhangzó megszégyenítéssel és számonkéréssel, asszonyi méltóságát sértő bűnelkövetéssel és a vádló szigorú, Isten által sugalmazott büntetéssel könnyebben is tudott azonosulni, mivel ezek hétköznapi élete részét képezték. A gyászbeszéd narratológiai vizsgálatához elengedhetetlen a parasztmese egyik magyar változatával történő összevetése[28], mivel abban a csodálatos fogantatás mellett megjelenik egy különös, a népi hitgyakorláshoz: a rontáshoz, átokmondáshoz egyaránt köthető elem:
–Hogy löhet egy asszonnak egy hassal egyszörre két gyeröke?
Hogy evvel lepiszkolta a kuldúsasszont, a koldúsasszon sírva fakadt, akkor elmönt fére és letérbetyült, úgy könyörgött a Boldogságos Szűznek, hogy adjon neki [a királynénak-sic!] hét gyermököt egyszörre! – A királyné errű semmit se tudott, csak azután hallotta. Egyször a királné tehörbe esött […].
No, aztán ideért az üdő, hogy elgyütt az órája, hogy mög köll neki szaporonni. Hát csakugyan is az asszon egy különös szobába bezárkózott a mönyive, ahová sönki nem juthatott. Akkor látták, mikor a királné leszaporodott, hogy csakugyan hét gyermöke van. Akkor a királné eszin kívül vót, akkor emléközött vissza a kuldúsasszonra. De aszongya a napa:
–No, nem baj, lányom. Maj segítünk a bajon. Nem tudja mög a világ, hogy neköd hét gyermököd van. Nem mutatunk, csak egyet. Ez csakugyan szégyön is vóna egy királcsaládon, hogy a királné hét gyermököt szülne a világra.[29]
A koldusasszony – aki beavatott lévén, többlettudással rendelkezik és képes spirituális kapcsolatot teremteni az égiekkel – noha az imádkozás rítusának eleget téve félre vonul és térdepelve fohászkodik, a szöveg kontextusából egyértelműen kitűnik, hogy istenhívő létére – akárcsak nem egy babonás parasztasszony – voltaképpen átok-mondást végez, aminek az a pikantériája, hogy a Boldogságos Szűz anyához fohászkodva kér „rontást” tőle az őt igaztalanul vádló létére, ráadásul mindezt tilalmas módon bosszúállásképpen.
Hoppál Mihály az ikrek szócikkében írja: „születésüket a néphagyomány rendellenesnek tartotta és különlegesen magyarázta. Alapja általában az analógia volt, amely szerint az asszony azért szül ikreket, mert a → terhesség idején két szerszámot (kapát, ásót, gereblyét) vitt a vállán, vagy páros gyümölcsöt (meggyet, cseresznyét, összenőtt szilvát vagy burgonyát) evett. Az utóbbi magyarázat ismert egész Európában. A magyar népi hitvilág ikerszülés okának tartja azt is, hogy a szülők valamelyike bűnt követett el: a férj megcsalta feleségét, vagy a normálistól eltérően viselkedett vele, újabban, hogy pap nélkül esküdtek”[30]. Erdész Sándor Ámi meséi kapcsán maga is beszél az iker-szülésről: „A magyar népi életszemlélet ugyancsak elítéli az ikerszületéseket, különösen régebben ezt nagy szégyennek tekintették. […] Úgy látszik, hogy jelenleg az ’iker-ellenesség csupán abból adódik, hogy a rendkívüli termékenységet állati tulajdonságnak tartják”[31]. Egyiküknél sem merül föl a kérdés – amint azt René Girard veti az etnológusok szemére –, hogy az ikrek létének[32] és viselkedésének titkát a mimemtikus viselkedésben és az erőszak szerepében, másként a mimetikus vágy kiterjedésében: végtére is a megkettőződés ősi tiltásában keressék[33]. Pedig a „két egyforma testvér/barát”-típusú mesék éppen ezen a megkettőződésen alapulnak[34], s a mimetikus vágy megélésére számos jelenetet és motívumot találunk, kezdve a másik (a talált/kapott) gyermek rendkívüli erejére és/vagy tudására irigykedéstől az újdonsült feleséggel való együtthálásig (mikor is az elsőként útra induló hőst, aki megmenti a királylányt a sárkánytól, ezért a boszorkány megöli őt, a feltámasztására érkező hasonmás szótlanul helyettesíti a nászágyon); az együtthálás bejelentését követő hasonmás-gyilkosságtól a feltámasztási jelenet után az ifjú feleség „eredeti”-férj kiválasztására kényszerítésig, végül a hasonmás eltűnéséig.
„Az árva asszon” mese idézett szövegrészében nem is maga az ikerszülés csodálatos esemény, hanem a szegény asszonyra rápirító grófné szavait (az ítélet mögött a bujaság vádja rejlik) példásan megbüntető istenítélet számít annak. Függetlenül a népi hitvilágban és gondolkodásban létező (elő)ítéletétől, a narrátor az ikerszülés más aspektusára világít rá, ti. hogy a szegénységben élő anya gyermekáldását a grófné (másutt királyné) felelőtlenségnek, bujaságnak, szégyellnivalónak tartja, feledve az áldás/adomány isteni vonatkozását, ezért a maga részéről a csudálatos esemény, a hét fiúmagzat megfoganása: a büntetés maga. S hogy a hallgatóság is érti a mondó interpretációjának tanító célzatát, azt a kimondott ítélet elfogadása bizonyítja, mivel nem mond ellent a közösség elvárásának. Erre hozhatjuk igazolásként azt, amit Paul Tillichnél olvasunk egy helyütt: „Az eredeti naiv vallásos tudat minden további nélkül elfogadja az isteni megnyilatkozásokhoz kapcsolódó, ámulatba ejtő történeteket. Nem akar belőlük szupranaturális csodaelméletet kidolgozni”[35]. Valószínűsíthető, hogy a „csodaelméletek” a prédikátori tanításokból származnak, mint ahogy Hanula Gergely mondja: az „isteni valóság ’leszáll[nak]’ közénk az emberi nyelv határain belül”[36], s ennek a „leszállásnak” nincs is más oka, miként a 18-19. század fordulóján élt református hittudós, Tóth Ferencz írja:
[…] látni való, hogy a’ melly emberekért az Isten tsudát tesz, s a’ melly Tanittók’ Tudománnyábann való meg egyezését tsudálatos módonn nyilatkoztatja ki az Isten, azok az Istennek valóságos követi az emberekhez: ’s e’ szerint az ő Tudománnyok Istentől származott Tudomány, következésképpenn a’ Valóságos tsudák, meg esmérhető Jelei az igaz Kijelentésnek.”[37] Efféle „igazi csudának”, mint az igaz kijelentés emberek előtti szemléltető jelének tarja Tóth: „Ha a’ történet ollyan, melly természettel soha úgy meg nem szokott esni. p. o. hogy a’ meg hólt fel támadjon, – hogy valaki csupa szűztől férjfi nélkül születtessen.[38]
Ezek a „szemléltető jelek” (vagy miként Paul Ricœur hívja: „az esedékesnek föltételezett eseményt az isteni cselekvés jele[i]”[39]) a példázatos történetekben argumentatív és performatív célzattal kerültek elmesélésre: a mesehős csodálatos módon, többnyire Isten közbenjárását követő születése[40] és a halálból való feltámadása mintegy igazolása annak, hogy a mesemondó nagyon is komolyan vette a tanítást, melyet az evangélisták példázatából szűrt le a maga értelmezésében és nyelvezetében.
3. A hős kétszer születése
Vegyünk górcső alá egy erdélyi szász meseváltozatot: „A csodagyermek”-et[41], melyben a csodás születés mellett ott rejtezik a féltve őrzött Izsák feláldozásának (I. Móz 22,9-10) a csírája is, de az egész mesenarratíva (akárcsak Fedics Mihály „Az Úr Jézus Krisztus és a parasztgyerek” változata) egy teljes példázatos történetelbeszélést alkot.
Volt egyszer egy emberpár, nagyon szegények és gyermektelenek voltak. Egy napon, mikor szomorúan üldögéltek a házuk előtt, arra jött egy öregember, s annak elpanaszolták nyomorúságukat. Az öreg vigasztalta őket, mondván:
–Egy év múlva lesz egy fiacskátok. [kiemelés-BP]
Az Etimológiai szótár a vigasztal ige „meggyógyít” jelentésére hívja fel a figyelmünket[42], vagyis aki igaz szóval vigasztal, az olyan embereket gyógyít meg, akik lelki betegségben szenvednek; A Magyar Nyelv Értelmező Szótára pedig azt emeli ki, hogy aki vigasztal, az a „Szomorkodót jobb kedvre derít, bánatát rendsz.[erint] megnyugtató vagy reményt keltő szóval enyhíti”[43]. De vajon a szomorúságba, bánatba, kettős magányba mélyedt párban milyen megnyugtató, szívderítő szóval lehet élő reményt kelteni? És a kinyilatkoztatásszerű szónak mire kellene irányulnia: a reményvesztettség múlni nem akaró fájdalmának átmeneti enyhítésére? Ebből minden bizonnyal eleget kaptak rokonoktól és szomszédoktól. Vagy a számukra már örökre lehetetlennek hitt, a józan ésszel és sokidejű tapasztalattal dacoló csak-azért-is remélésére? Mondván, Isten számára semmi sem lehetetlen, ezért: „[…] mégis hiszem, hogy megkapom őt, mégpedig az abszurd révén, annak révén, hogy Istennél minden lehetséges”[44].
A megalapozó történetben adott a gyermektelenség miatt szomorkodó pár (valószínűleg nem először üldögélt a házuk előtti padon, ők ketten, szorosan egymás mellett, sóhajra sóhajjal válaszolva), minden bizonnyal hosszú idő óta rendszeresen kint ülnek a házuk előtt, fájdalmukat nem elrejtve, mintha kimondatlanul is várnának valakit, várnának valaki érkezésére, hogy fájdalmas panaszukat elmondhassák, szégyenkezve elmondott bánatuk meghallgatásra találjon, s a kínzó hiány kibeszélése talán meg is nyugtatná őket rövid időre. A panasz semmi mást nem vár – írja Ricœur – „[…] mint annak az Istennek a könyörületét, akiről az imádkozó nem tudja, hogyan lehet egyszerre igazságos és könyörületes”[45].
A szövegrészből nem derül ki a várakozó pár életkora, miként az sem, hogy mióta várják a gyermekáldást, az viszont, hogy szomorúságukat elpanaszolni vágynak, valószínűsíti, hogy jó pár éve várakoznak hiába, már-már reményvesztetten. Ebben a kilátástalan, kedvet szegő, erőfeszítések értelmét semmissé tevő, a közösség tagjaiban szánalmat s talán még megvetést is ébresztő gyermektelen élethelyzetben váratlanul jön arra, érkezik meg egy „ismeretlen” öregember[46], aki olyasmit mond, „jövendöl”, ami bár felmelegíti a szívüket, újfent reményt kelt bennük. De bizonyosak nem lehetnek az általa ígért gyermekáldásban, még ha szívük dobbanása szerint hinni is akarnak neki, mivel nem tudják miféle szerzet az öregember: olcsó szavakkal hitegeti őket csupán vagy szívhez szóló vigasza égből jövő ígéret. Mindkettőre joggal gyanakodhatnak, kétkedésüket nem az ész oszlatja el, hanem a szívben élő hitből fakadó reménység. Igaznak tűnik a mesebeli szülők esetében Wolff kijelentése: „A sokasodás óhaja és annak megvalósulása közötti különbség fölött nem az ember rendelkezik”[47].
A mesemondónak a bibliai textust nem kell részletesen elbeszélnie (felidéznie) a hallgatósága előtt: „Az Úr pedig meglátogatá Sárát, a mint mondotta vala és ekképen cselekedék az Úr Sárával, a miképen szólott vala, Mert fogada Sára az ő méhében, és szűle fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten (I. Móz 21, 1-2). A mesemondás természete szerint a mondó az egyes bibliai szereplőket és a történetet átalakítja, mondhatni „szimplifikálja”: a közösség nyelvi és értelmi szintjéhez igazítja; az Istent az „öregember”[48] alakjában jeleníti meg, az ígéretet bejelentő és beteljesítő mondás pedig egyetlen rövid mondatban hangzik el: „Egy év múlva lesz egy fiacskátok” (Graves–Patai történetében Ábrahámhoz szól a híradás: ’Mához egy évre fiat fog szülni néked’[49]). A bibliai szövegben hangsúlyos: „abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten” időmeghatározás az ígért fiúgyermek (Izsák) születését illetően; a mesemondónál az igazolás nyomatékosítása ilyen egyszerűen szól: „Valóban így is történt”. Ez a „valóban” kifejezés nem csupán a verifikálhatóan megtörtént, ezért a sokáig hihetetlennek tűnő, ám hihetővé vált születésre utal, hanem az ígéretben implicite rejtező csoda valósággá válására is: a reménység és a hit csodás adománya az életre-jött fiúgyermek, akiért hálát mondanak az újfent arra járó öregembernek.
–Jó ember, hogyan köszönjük meg neked, amit értünk tettél?
–Tegyétek meg, amit mondok nektek – mondta az öreg –, és meglátjátok, szerencsétekre válik!
–Szívesen megtesszük, amit mondasz – ígérték mindketten.
–Akkor hát fűtsétek be jól a kemencét!
Mikor ez megtörtént, és az egész kemence izzott már, az apó rájuk kiáltott:
–Adjátok ide nekem a fiút!
A szülők elszörnyedtek, de mégis engedelmeskedtek, s az öregember fogta a fiút, bedugta a kemencébe, és rázárta az ajtót.
Egy idő múlva azt mondta:
–Most már elég lesz! – és azzal kinyitotta a kemence száját; hát akkor kilépett onnan egy nagy fiú pirospozsgásan, egészségesen, a haja aranyosan csillogott, és olyan szép volt, mint a viruló nap.[50] [kiemelés–BP]
Nézzük a szöveget először a folklór perspektívájából! A mítoszkutatók és folkloristák egyaránt tudják, hogy a regressus ad uterem[51] motívuma számos narratívában megjelenik, hol egy kemencébe, hol egy állat gyomrába (Eliade írja: „[…] az, hogy az avatandót a kígyó elnyeli, de még az is, hogy visszatér az anya hasába, szükségképpen magába foglalja, hogy a profán lét számára meghal. A regressus ad uterem szimbolikája mindig kétértelmű”[52]), hol egy fa odvába helyezik el a hőst, onnan „előbújása” után sokkalta erősebb lesz, vagy pedig teljesen új minőségű létre születik újjá. Ez a „kétszer születés” mindig a magasabb spirituális létbe beavatással, a szentséggel átitatódással, a rendkívüli képességek (fizikai erő, tudás, észhasználat stb.) megerősítésével jár együtt. Ezt erősíti meg a klasszika-filológus Devecseri Gábor, aki azt írja a Bakkhánsnők esszéjében: „A szétszaggatott, engesztelésül vagy termékenységért feláldozott, felélesztett, újraszült, szent állatokká változni tudó, a rejtőző, s a szenvedéseken keresztül diadalmaskodó gyermek alakja az ősi vallásokban mindenütt jelen volt, és megszámlálhatatlan – de azonosságát örökösen jelző – formát öltött”[53].
Ám a mesenarratíva és a bibliai történet további narratológiai összehasonlítása több mint meglepő azonosságokat tár fel: (1) a befűtött kemence és az „égő áldozathoz való fával” megrakott oltár; (2) a felszólítás: „Adjátok ide nekem a fiút” és az isteni parancs: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz…” (I. Móz 22,2); (3) a tényközlés: „A szülők elszörnyedtek, de mégis engedelmeskedtek” és Ábrahám engedelmessége: „Akkor felkele és elindul a helyre, melyet néki az Isten mondott vala” (22,3); az áldozatot követelő intése: „Most már elég lesz!” és az Úr Angyalának kiáltása: „Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert már tudom, hogy istenfélő vagy…” (22,12). Annak ellenére is meggyőző a szerkezeti azonosság, hogy a két narrátor történetelbeszélése nyelvi-grammatikai, stilisztikai, illetve intencionális szempontból is eltérést mutat.
Az exegéták egyet is értenek abban az értelmezésében, hogy Isten szörnyű bűnt parancsolt Ábrahámnak: a gyermekgyilkosság bűnének elkövetését, még ha a történet végén nem is engedi végrehajtani az áldozatot. André LaCocque ezt így értelmezi: „Hasonlóképpen rendkívüli, hogy Ábrahám egyetlenegy fia életének árán engedelmeskedjen, Isten tekintélyét megmentendő. Isteni parancs miatt válik Ábrahám gyermekgyilkossá, emberölővé, ily módon szembeállítván Istent Istennel”[54]. A mese narrátorának (pontosabban a gyermek születését segítő öregembernek) az intelme, mely a sürgető felszólítás és a feltétlen engedelmességkívánalom tekintetében nagyfokú egyezőséget is láttat az isteni paranccsal, rögtön szerteoszlatni igyekszik a szülők kezdeti gyanakvását és félelmét: „Tegyétek meg, amit mondok nektek – mondta az öreg –, és meglátjátok, szerencsétekre válik!”. LaCocque jegyzi meg egy helyütt: „A parancsolat ígéretet hordoz a jövőre nézve”[55] –, a parancsolat döntéshelyzet elé állítja a cselekvésre felszólítottat, aki kételkedhet vagy bizakodhat, tiltakozhat vagy engedelmeskedhet, egyetlen dolgot nem tehet, hogy nem tesz semmit, a parancs ugyanis sürgető voltára tekintettel sarokba szorítja, igen vagy nem mondásra kényszeríti. Kierkegaard filozófiai esszéjében azt mondja: „De [Ábrahám] nem kételkedett, nem tekingetett megfélemlítve jobbra vagy balra, könyörgésével nem hívta ki az eget. Tudta, a mindenható Isten az, aki próbára teszi, tudta, ez a legsúlyosabb áldozat, amit tőle követhet; de azt is tudta, ha az Isten követeli, semmilyen áldozat nem túl súlyos – előhúzta a kést”[56]. A mese narrátora sajátos interpretációja során szűkszavúan csak annyit közöl: „A szülők elszörnyedtek, de mégis engedelmeskedtek…”. Elszörnyedtek, bár ellentétben Izsákkal (akiben „a föld minden nemzetsége megáldatik”[57]), fiúk teológiai értelemben nem volt az „ígéret gyermeke” (nem volt „Ábrahám-ígéret, amely szerint Ábrahám-Izráel révén a Föld minden nemzetsége áldásban részesül [1Móz 12,3b]”[58]), csupán csak adomány volt, aki bearanyozta életüket, de mivel azt az ígéretet kapták az öregtől, hogy amit tesz vele, az „szerencséjükre” válik: engedelmeskedtek, mert már hittek neki. Tillich a hit és engedelmesség tekintetében definitív módon fogalmaz: „A hit engedelmessége azt jelenti, hogy nyitottak maradunk a Lelki Jelenlét számára, mely megragadott és felnyitott minket”[59], Wolff még tovább megy kijelentésével: „Kizárólag a bizalom embere érzi az ígéret meghallójaként máris az új világ előízét”[60].
De mit akar mondani az a kijelentés, hogy: „szerencsétekre válik”? Egy megelőlegzett boldog jövő ígéretét? A Szerencse szó (így nagy betűvel, miként a korábbi évszázadok prédikátori használták, illetve a napjaink tudósai is írják Isten megnevezése helyett) teológiai értelmezését Szenci Molnár Albert az 1630-as években megjelent Discursus-ban eléggé meggyőző módon, bőséges bibliai és történelmi szövegekre hivatkozó érveléssel tárja elénk:
Söt az mindennapi meg tapasztalás, látás hallás bizonyittya, hogy az jó Szerencse nem csak nagy félelmet szerez az embereknek: hanem merö nyugtalanságot, fáratságot, bút, bánatot, sziv fáydalmat és sérelmet hoz: és hogy nincsenek nyavalyásb, és nyomorultab emberek, mint az kinek minden dólgaikban vélek az Szerencse. Mert mivel az nem állandó Szerencse az ö természeti szerint, egykor végre elfordul, azok pedig semmi Szerencsétlenséget, keresztet és nyomorúságot nem szoktak: Az reáiok jutot szerencsétlenségnek sérelme sokkal nagyob lészen nálok, hogy nem az elöbbeni örömök vólt.[61]
A szerencse forgandóságának és múlandóságának okán felvetődik bennünk a szó konnotációjának megannyi jelentése: a megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, kívánatos vagy éppen nem kívánatos, felemelő vagy letaszító, játékot űző és csalárd volta, függően attól, hogy jó vagy balszerencséről beszélünk, ám amiként Szenci érvelésében és intelmeiben rávilágít, alapvetően mellőzi Isten szándékát, akaratát és ítélkezését is: azt, amit a prédikátor így összegez: „Az Vr adta, és az Vr vötte el-is. Áldot légyen az Vrnak neve. Ha az Vrnak kezéböl az jót elvöttük, miért nem vennök à gonoszt-is jókedvel?”[62] Viszont el kell gondolkoznunk azon, hogy a mesemondók miért is használják e szót előszeretettel, noha elbeszéléseikben gyakorta kimondják, hogy az Isten/Úr/Krisztus akarata ellenére vagy anélkül semmi sem történhet (ahogy erre egy-egy legendamesében példát is mutatnak rá). Talán, mert nem tartják igazságosnak, egyenlő mércével mérőnek az Istent és a földönjáró Fiát az ítélkezésben, ahogy azt a Halálkoma egyes variánsaiban láthatjuk? Talán, mert a hétköznapi beszédben a sokszáz éves tapasztalat a lét körforgásáról, a változó létmódról sokkal inkább egy Istennél kevesebb hatalommal bíró, személyében megfoghatatlan, az emberekkel folyton-folyvást ördögi játékot űző lényhez (magához a Sátánhoz) kötik, nem akarván efféle kétes, kiszámíthatatlan ténykedést az Istennek tulajdonítani? Az sem kevésbé elgondolkodtató, hogy számos folklorista kizárólag a hős jó szerencséjének (mondván ilyen csillagzat alatt született; ilyen találkozásokban részesült; ilyen módon fordult életének sora) tulajdonítják a sikeres feladatmegoldást, negligálva a mondónak azt a kimondott vagy csak sejtetett meggyőződését, hogy a csoda vagy a küldetés realizálását egyedül az Isten (az égi pártfogó: az öregember) tudja biztosítani.
Visszatérve mesenarratívánkhoz, a kívánt/óhajtott gyermek – Michel Henry szavával élve – „életre jött”, emiatt a szülők egyszerre megadományozottnak és végtelenül boldognak érzik magukat: viszont az adományról azt gondolják, éppen úgy van jól, ahogy adva van. Ám az öregember/idegen egyáltalán nem így gondolja, szerinte az adományként kapott még nincs „felruházva” a szükséges rendkívüli képességekkel, ezért utólagos korrekcióval csodát akar tenni vele. Vajon éppúgy megkísérteni akarja a szülőket, mint Szamáel, a bukott angyal Ábrahámot a Mórija-hegyén[63], vagy csak próbára teszi őket hitükben? Az öregember az újszülöttet kemencébe veti, ami után egész testében és lelkében megváltozik az onnan kilépő fiú, ahogy erre a tudatlanság és felelőtlenség véget érésére Mircea Eliade rámutat kötetében: „A beavatási halál a gyermekkor, a tudatlanság és a profán létmód végét szimbolizálja egyidejűleg”[64].
„[…] onnan egy nagy fiú pirospozsgásan, egészségesen, a haja aranyosan csillogott, és olyan szép volt, mint a viruló nap. A szülei sírva fakadtak örömökben”. (93)
Vagy a „szerencsétekre válik” ígéret esetleg azt jelenti, hogy egy olyan – a címben jelzett – „csodagyermekké” változtatja át a „feláldozott” gyermeket, aki a kemencébevetés révén beavatódik egy másik világ: az isteni/kozmikus rend titkaiba? A szellemi-isteni világba beavatás tényét a mondó később meg is erősíti: „Az apóka egy mély erdőbe ment a fiúval, ott volt a lakása, és mindenféle tudományokra tanította védencét” (94). Aki az öregember/apóka (vagyis az Isten) védence lehet – Kierkegaard-ral szólva – szerencsésnek mondhatja magát, részesülhet a pártfogásban és bölcsességben, a kitüntetett, elmúlhatatlan szeretetben és a prófétai beszéd képességében (a fiú értette a madarak, vadállatok és „valamennyi hal és tengeri állat” beszédét), egyetlen dologtól kell tartózkodnia, a Sátán kísértésétől:
–Most pedig el kell indulnod világgá, szerencsét próbálni – mondta neki az öregember. – De óvakodj attól, hogy veres szakállú embernél vállalj szolgálatot! (94.)
A mesemenet további részeiben és a befejező jelenetben a szerencse-ígéret lényegi jelentésére is fény derül. Az isteni bölcsességbe beavatott fiú beleszeret a „megtestesült ártatlanságot” képviselő királylányba, akit az udvarban vadászként szolgáló veres szakállú (az ördög/Sátán: aki „hazug és a hazugság atyja” [Jn 8,44]) is szeretne feleségül venni, ellenben a lány olyan feladatokat állít a kérők elé, melyeket egyedül a csodás képességekkel (átváltozni tudással) bíró fiú tud megoldani. A veres szakállú a szolgálatába szegődött fiúval oldatja meg a feladatokat, s – egzisztencia-karakterének megfelelően – jutalmul „megfogta a fiút, és egy mély szakadékba dobta” (97). Az éppen arra járó öregember bár megdorgálja védencét a tilalma megszegéséért: „Nem engedelmeskedtél nekem, s ezért meglakoltál” (97), de mivel a védence, kijuttatja a szakadékból („Kijutni a mélységből annyit tesz, mint megszületni. Minden születés valami újat jelent”[65]), mindezen túl visszaadja még a varázserejét is: átváltozási-képességét, aminek köszönhetően szerencsésen elnyeri a királylány kezét.
Az apóka éppen náluk [a szülőknél] járt, és mint már annyiszor, most is vigasztalta őket. Hát uramfia, egyszer csak betoppant az aranyhajú fiú, és a szülei nyomban megismerték. Volt hát nagy öröm! A fiú mesélt nekik a szerencséjéről, aztán elmondta, hogy azért jött, mert el akarja vinni őket magával az esküvőre.
Erre az öregek leborultak az aggastyán előtt, hogy köszönetet mondjanak neki, de az egyszerre eltűnt a szemük elől. (99.)
Az öregek leborultak, hogy köszönetet mondjanak, ami az egyházi nyelvben a „hálaadás” megfelelője Paul Beauchmap értelmezésében[66], ezzel a néma gesztussal megvallják és megerősítik a hitüket, Isten iránti félelmüket és feltétlen szeretetüket, mely szenvedélyt minden nemzedéknek elölről kell kezdenie, s ebben a szenvedélyben, ahogy Kierkegaard írja: „az egyik nemzedék teljesen megérti a másikat, s nem kevésbé önmagát”[67]. Az önmegértés és az életre-jövetel egyetemes csodájáról talán nem haszontalan Wolff kijelentését is idézni: „Egyetlen ember sem értheti meg teljesen önmagát, ha nem tudatosul benne, hogy egy olyan folyamat eredménye, amelybe nem volt ’beleszólási joga’”[68].
[1] BROSSIER, François: „David dans le Nouveau Testament”, In. Les premiers temps se saint Paul à saint Augustin, (Textes présentés par Marie-Françoise Baslez) Éd. Gallimard, Paris, 2004. 274–277. (274.)
[2] LOSONCZY, Anne-Marie: „De l’énigme réciproque au co-savoir et au silence. Figures de la relation ethnographique” In. Ghasarian, Christian (sous la direction): De l’ ethnographie à l’ anthropologie réflexive. Nouveaux terrains, nouvelles pratiques, nouveaux enjeux, Éd. Arman Colin, Paris, 2004. 95.
[3] NAGY Olga: A havasi sátoros. Dávid Gyula meséi, Ciganisztikai tanulmányok 6. (Szerk. Kríza Ildikó), MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1988. 22.
[4] „A férfi aszongya: – Mindönünk van, de amire vágyok – aszongya – az nincs. / Az asszony aszongya – Mi vóna az? /–Hát hogy lenne gyermekünk. / Lesték, várták az időt, de nem jelentkezett a gyermek. Végtire aszongya az asszony: –Nem bánnám, ha csúszómászó is lenne, csak lenne. / Eccer hajnali órákban kiment vizelni. Hát eccer egy valami aszongya: –Édesanyám, hát ne vizeljen a szemem közé! / Az asszony oszt megijett, szalatt befelé, aztán egy kis kíjó meg megy utána, oszt kiabájja, hogy édösanyám, várjon.” „A kígyó-vőlegény” (Zentai népmese) In. PENAVIN Olga: Jugoszláviai magyar diakrón népmesegyűjtemény I., Újvidék, Fórum, 1993. 134.
[5] „–Járok, kelök, öregapám, mert hajt a nyomorúság: egyetlen fia vótam az apámnak és az anyámnak. Főneveltek tizenkilenc évig, és nem tanítottak semmi vitézségre. Hogy aztán fölembörködtem, így gondoltam el, hogy szégyön az egy királnak, hogy semmi vitézségöt se tud. Asz mondtam az apámnak és anyámnak: mos mán elmögyök, és addig mögyök, még valami vitézségöt nem tanulok”, „(Pingált szobák)”, In. KÁLMÁNY Lajos: Pingált szobák. Borbély Mihály meséi, Hagyományaink VI. Fórum, Újvidék, 1976. 45.
[6] LIVIUS, Titus: A római nép története a város alapításától I-IV. (ford. Kiss Ferencné, Muraközy Gyula) Európa, Bp., 1982. I. 18–19.
[7] „Drogon lányok (1. változat) BÁLINT Sándor: Tombácz János meséi, ÚMNGY. XVII. (szerk. Ortutay Gyula), Akadémiai, Bp., 1975. 189.
[8] von RAD, Gerhard: Az Ószövetség teológiája Izráel prófétai hagyományainak teológiája I-II. (ford. Bendl Júlia et al.) Osiris, Bp., 2001. II. 174.
[9] NAGY Olga–VÖŐ Gabriella: Havasok mesemondója. Jakab István meséi, ÚMNGy XXVI. (szerk. Nagy Ilona) Akadémiai, Bp., 2002. 204.
[10] LÉVINAS, Emmanuel: Teljesség és Végtelen, (ford. Tarnay László) Jelenkor, Pécs, 1999. 238.
[11] WOLFF, Hans Walter: Az Ószövetség antropológiája, (ford. Blázi György), Harmat Kiadói Alapítvány, Bp., 2003. (utánnyomás), 219.
[12] VICO Giambattista: Az új tudomány, (ford. Dienes Gedeon és Szemere Samu), Akadémiai, Bp., 1979. 333.
[13] „A fiatalembernek rendszerint az apja foglalkozásába kell beletanulnia. A nevelés és a szakember-képzés ezáltal egy kézben vannak, függetlenül attól, hogy a fiak, mint általában, földművesek és állattenyésztők, kézművesek, papok vagy bírók lesznek-e”. WOLFF: i. m. 220.
[14] „[…] a nevelés jelentős része az apák saját élményeiket és tapasztalataikat elmondó beszámolóin keresztül valósul meg”. Uo. WOLFF: i. m. 221.
[15] GIRARD, René: Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből. A kereszténység kritikai apológiája, (ford. Sujtó László), Atlantisz, Bp., 2013. 36.
[16] Uo. 138.
[17] „Na most ezök végött aztán ez a Minërva asszony nem járhatott el ára az ódaira, vagy ára a részre, amőre azok a Drogon lányok éltek. Űnéki köllött ëgy olyan fiúgyermököt nevelni a világra, aki majd ezöket ki birja végtire pusztítani, hogy ő is eljárhasson, az a Minërva asszony ára. Most ű aztán, az a Minërva asszony bejárt az öregasszonnyá, aki a királykisasszonnak hordogatta be az élelmet. Akkó vitt be olyan orvosságot, hogy bizon attú a királykisasszonnak majd ëgy családja születik. […] Tehát így az öregasszony is szenvedött, szenvedött a királykisasszony is bűntelen, mē nem tudták, hogy történhetött ez a dolog.” „A Drogon lányok (1. változat)” BÁLINT S.: Tombácz, i. m. 185.
[18]A fiúnak el kell hagynia apját és anyját, hogy a saját életét élje a maga alakította kapcsolatrendszerben. „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (1. Móz, 2,34) WÉNIN, André: „Lire la Genèse comme un récit. Quelques clés” In. Quand la Bible se raconte, (sous la direction de D. Marguerat), Éd. du CERF, Paris, 2006. 50–55. (54.)
[19] KIERKEGAARD, Søren: Félelem és reszketés, (ford. Rácz Péter), Európa, Bp., 1986. 111.
[20] A mesemondó a gyermekáldás sikerességét egy Istenhez való kérésben/fohászban igyekszik megmutatni: „–Aj, uramteremtőm, jó lenne, ha volnának gyermekeink [mondja a hajóskapitány]. Hiszen se öcsénk, se húgunk, nem marad örökösünk./ – Ejnye, férjemuram – mondja a felesége –, hát kérted már egyszer is az úristent, hogy gyereket adjon? / – Hát bizony nem kértem én, asszony. /–Te, tudod-e mit, kérjük ezentúl ketten együtt, hátha akkor meghallgat az isten”. „Világ Szépe és Világ Gyönyörűje”, In. HOCOPÁN Sándor (gyűjtése): Világ Szépe és Világ Gyönyörűje. Magyarországi román népmesék. Purdi Mihály meséi, (ford. Ignácz Rózsa) Népek meséi. szerk. Karig Sára, Európa, Bp., 1982. 144.
[21] NAGY: A havasi sátoros, i. m. 21.
[22] ERDÉSZ: Ámi Lajos meséi, I-III., Akadémiai, Bp., 1968. I. 242.
[23] WÉNIN: i. m. 52.
[24] Igaz nem az öregkorban való születésről, hanem a halálról mondja Wolff: „A magas életkorban bekövetkező halál pozitív fogadtatásra talál; hiszen egy kiteljesedett élet befejezését jelenti”. (WOLFF: i. m. 142). Ebben az értelemben Ábrahám, és igen gyakran a mesebeli idős szülők gyermekáldása is ez élet kiteljesedését jelenti.
[25] NAGY Olga: Széki népmesék, Kriterion, Bukarest, 1976. 181–187. (181.)
[26] E tekintetben megfontolásra érdemes az, amit Halbwachs „A vallási csoportok kollektív emlékezete” írásában mond: „A szövegekben vagy a szertartásokban megőrzött kollektív emlékek tehát nem közvetlenül Jézus életét és tanítását idézik föl, hanem azt az összképet, amelyet az első keresztény nemzedékek erről kialakítottak”. HALBWACHS, Maurice: Az emlékezet társadalmi keretei, (ford. Sujtó László), Atlantisz, Bp., 2018. 259.
[27] ALVINCZI Péter: „GYÁSZBESZÉD KÁROLYI ZSUZSANNA FOLÖTT melyet tött Alvinci Péter, kassai magyar főprédikátor az nagy templomban az sér felett, mikor immár az test majdan bészállittatnék nyugodalmának helyére; az genealógia előszámlálásával egyetemben. /Julius első napján/”, In. Alvinczi Péter Magyarország panaszainak megoltalmazása, (sajtó rendezte Heltai János), Európa, Bp., 1989. 104.
[28] „A magyar változatok arról szólnak, hogy a királyné paráznasággal vádol egy szegény asszonyt, aki két ikergyermeket tart a karján. Az asszony átka következtében a királynénak egyszerre hét vagy több gyermeke születik. Férjének csak egy gyermeket vall be, a többit vízre bocsátja. Idővel tettét megbánja, a gyermekek előkerülnek.” ERDÉSZ: Ámi Lajos meséi, i. m. I., 79.
[29] „Az árva asszon” In. KÁLMÁNY: Pingált szobák, i. m. 217–218.
[30] Magyar Néprajzi Lexikon. Második kötet F-Ka, (főszerk. Ortutay Gyula), Akadémiai, Bp., 1979. 625.
[31] ERDÉSZ: Ámi Lajos meséi, i. m. I. 79.
[32] Emlékezetes Livius története Numitorról és az őt trónjától megfosztó öccséről, Amuliusról, aki bűnt bűnre halmozott, bátya lányát Rhea Silviát Vesta papnővé avatta, ám erőszak érte őt, s ikreket szült, akiket folyóba dobtak. LIVIUS: I. i. m. 16–17.
[33] GIRARD René: Mi rejtve volt a világ teremtésétől fogva. (Jean-Michael Oughourlian és Guy Lefort közreműködésével), (ford. Lisztes Gábor és Szalay Gabriella), L’Harmattan-SZTE Filozófia Tanszék, Bp., 2015. 25–27.
[34] BÁLINT Péter: „A feltétel-szabás és renovatio fenomenológiája a népmesében. (A másodszorra kapott élet lehetőségfeltételei), In. Bálint Péter: Átok, titok és ígéret a népmesében. Fabula aeterna, Didakt, Debrecen, 2015. 33–63.
[35] TILLICH, Paul: Rendszeres teológia, (ford. Szabó István), Osiris, Bp., 2002. 106.
[36] HANULA Gergely: Anyaszentnyelvünk. A „szent nyelvek” és a fordítás, Argumentum, Bp., 2016. 63.
[37] TÓTH Ferentz: Keresztyén Hittudomány avvagy Dogmatika Theologia, Győr, 1804. 58–59.
[38] Uo. 59.
[39] RICŒUR, Paul: „Az imminencia őrszeme”, In. RICŒUR, Paul–LACOCQUE, André: Bibliai gondolkodás, (ford. Enyedi Jenő), Európa, Bp., 2003. 295.
[40] „[…] a mágikus képességgel rendelkező asszonyok, akik gyakran varászlattal okozták vagy segítették elő a hősök születését, szintén jóindulatúak, az Isten (vagy a sors?) eszközei.” NAGY Olga: Villási, a táltosfiú. Mezőbándi, szucsági és mérai cigány népmesék, Ciganisztikai tanulmányok 9. (Szerk. Kríza Ildikó) MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp., 1996. 10.
[41] HALTRICH Josef: A csodálatos fa. Erdélyi szász népmesék, (ford. Üveges Ferenc), Népek meséi (szerk. Karig Sára), Európa, Bp., 1979. 93–99. Bár a kötetben nem szerepel típusmeghatározás, de ez a szász variáns Fedics meséjével rokonítható, melyet Ortutay AaTh 665.-típusba sorol be.
[42] Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, (főszerk. Zaicz Gábor), Tinta könyvkiadó, Bp., 2006. 913.
[43] A Magyar Nyelv Értelmező Szótára VII., (szerk. MTA Nyelvtudományi Intézete) Akadémiai, Bp., 1980. 409.
[44] KIERKEGAARD: i. m. 76–77.
[45] RICŒUR: Paul: „A panasz mint ima” i. m. 381.
[46] „[…] Ábrahám kint üldögélt sátra ajtaja mellett, Mamré terebintusligetében, amikor három idegen közeledett. […] Azok leültek egy fa árnyékába, és később megkérdezték, hol van Sára. ’Amott a sátorban’ – felelte Ábrahám. Az idegenek pedig ezt mondták neki: ’Mához egy évre fiat fog szülni néked’”. „Izsák születése”, In. GRAVES, Robert–PATAI Raphael: Héber mítoszok. A genezis könyve, (ford. Terényi István), Gondolat, Bp., 1969. 148–150. (148.)
[47] WOLFF: i. m. 218.
[48] „A midrás-kommentátorok arkangyaloknak teszik meg mindhárom idegent”. GRAVES–PATAI: i. m. 159.
[49] GRAVES–PATAI: i. m. 148.
[50] HALTRICH: i. m. 93.
[51] „Le rite a pour but de séparer le garçon de sa mère, et il est dit dans le chant qu’ il va ’dans le ventre du ciel’ (régression intra-utérine). Le rituel vise à le faire grandir”. RÓHEIM, Géza: Psychanalyse et anthropologie. Culture-Personnalité-Inconscient, (Trad. de l’anflais par Marie Moscovici), Éd. Gallimard, Paris, 1967. 113.
[52] ELIADE, Mircea: Misztikus születések, (ford. Saly Noémia), Európa, Bp., 1999. 103.
[53] DEVECSERI Gábor: „Bakkhánsnők”, In. Uő. Műhely és varázslat. Görög-római tanulmányok, Szépirodalmi, Bp., 1973. 79.
[54] LACOCQUE, André: „Ne ölj (Exodus 20,13)” In. RICŒUR, Paul–LACOCQUE, André: Bibliai gondolkodás, (ford. Enyedi Jenő), Európa, Bp., 2003. 129–197. (176.)
[55] Uo. 138.
[56] KIERKEGAARD: i. m. 34.
[57] Uo. 26.
[58] WOLFF: i. m. 192.
[59] TILLICH: i. m. 466.
[60] WOLFF: i. m. 193.
[61] SZENCI MOLNÁR Albert: Discursus de summo bono, (Értekezés a legfőbb jóról), (sajtó alá rendezte Vásárhelyi Judit), Régi Magyar Prózai Emlékek, 4. kötet, Szerk. Tolnai Gábor, Akadémiai, Bp., 1975. 140.
[62] Uo. 142.
[63] GRAVES–PATAI: „Izsák feláldozása” i. m. 158-163.
[64] ELIADE: i. m. 11.
[65] BEAUCHAMP, Paul: A zsoltárok világa, (ford. Vajda András), Bencés kiadó, Pannonhalma, 2013. 112.
[66] Uo. 91.
[67] KIERKEGAARD: i. m. 216.
[68] WOLFF: i. m. 126.
Bálint Péter a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Immaculata (fh. Tiepolo)
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
