Tusnády László: Bartók Béláról és törökországi útjáról, halálának 75. évfordulóján
I.
Vallomás
„Bartók Béla művészete oly egyedüli csillagsugárzás, napfényvarázs, hogy aki bűvöletébe kerül, valóban más ember lesz, másképp látja a világot.
Így jártam én is, de arra sohasem gondoltam, hogy egyszer erről beszámolok. A napot tiszteljük, de mily dőre dolog azt feltételezni, hogy a füvektől, a fáktól, a virágoktól a nap is kap valamit. Örökké ad, de nincs szüksége viszont-adományra.
Nehéz beszélnem Bartókról, mert tüze, varázsa az évek során terebélyesedik bennem, ez így lesz életem végéig.
Sokan tudják Gabriele D’Annunzióról, hogy nagyon büszke ember volt, mégis mikor 1921-ben felkérték, hogy emlékezzen meg Dantéról, a nagy költő halálának hatszázadik évfordulóján, a különben gőgös ember csak annyit mondott: ’Én nem vagyok arra méltó’. Igaza volt, mégis szólni kell Dantéról és Bartókról is. A virág is a nap felé fordul, a madár is elzengi hálaénekét.”
A Miskolcon megjelenő „Napjaink” című folyóiratban vallottam így erről 1981 augusztusában, Bartók születésének a centenáriumi évében. Halálának a hetvenötödik évfordulóján ugyanezt tudom megismételni.
Mindegyik nagy művész fényjelenség. Mindegyik a korából nő ki. Világlátása alapján kötődik valahová, vagy örök titokfejtő, mint Bartók volt. Ezért figyelmeztetett Kodály Zoltán: nem szabad a Geyer Stefinek írt levélből életfogytiglan tartó végleges döntésre gondolni. Nagy út vezetett innen a III. zongoraverseny „Adagio religioso” megjelölésű második tételéig.
Fény és sötétség! Dantei képek. Mi van bennük, és mi van rajtuk túl? A nagy művészek minden időből óriásokként tekintenek ki. Nagyságukat képtelenség meghatározni, de érezni lehet. Általuk úgy tárulnak elénk a lét nagy jelenségei, öröknek tetsző pillanatai, mintha most találkoznánk velük először. Az élet, a halál, az öröm és a bánat, a szeretet és a gyűlölet más fényt kap, más színezetet, más árnyalatot.
Bartók a népzenében jelen lévő látást, szemléletet teljesen magáévá tette, azonosult vele, önkifejezésének az alapja volt. Tiltakozott a „folklorista” minősítés ellen, mert az ősi gyökér saját létalapja volt, és nem valamilyen divatos viselet.
Iszonyú próbatét volt a számára az I. világháború. A történelmi tébolyt járvány követte. A rombolás démonai hálót dobtak a Kárpát-medencére. Bartók Béla fő kutatási területén csak úgy tudott volna tevékenykedni – népdalokat gyűjteni, hogy folyton-folyvást vízumért kellett volna folyamodnia. Ezért 1918-ban lemondott erről a nagyon fontos munkájáról.
Tizennyolc évvel később mégis elment Törökországba népzenegyűjtő útra. Erről a leglényegesebbeket ő maga rögzítette. Adnan Saygun írásait hamar megismertem. Viszont arra voltam kíváncsi, hogy a törökök világában hogyan van jelen Bartók Béla. Egyre inkább elszomorított az, hogy a legnagyobb huszadik századi török zeneszerző remekeiből, akár egyet is, jó, ha szökőévenként hallhattam a Bartók rádióban. Pedig Bartók a híres külföldi, idegen kortársi zeneszerzők közül senkivel sem volt olyan kapcsolatban, mint Adnan Saygunnal. Mindez azt a gyanút ébresztette bennem, hogy a magyar illetékesekben bizonyos közöny él. Senkit se akarok megítélni, de a számomra megélt hiánynak rejtélyes alapja van.
Száz évvel ezelőtt a világ újrafelosztásának a legnagyobb áldozata lett volna Törökország. Tipor a tőke, porlaszt érdes érce – a nagy feldarabolás elszenvedői Atatürkre tekintettek ekkor, őt nem a huszadik század két nagy rögeszméje, hanem népe, nemzetének a veszélyeztetettsége ihlette. „Erős a kő, ha helyén áll” – hirdeti egy perzsa közmondás. Az érdes érc még a követ is képes megőrölni. Atatürk a pénzbálvány földi megtestesüléseit győzte le azzal, hogy hazáját megmentette. Nem csupán hadvezérként volt lángelme, a művelődés is a szívügye volt. Adnan Saygun méltatói azt hangsúlyozzák, hogy ő a török zenében képviseli ugyanazt, amit a nagy hadvezér és politikus a történelemben. Elveik alapja nemzetük létének a biztosítása volt. Ezt az ősi gyökereknek, a hagyománynak a megmentése, az ápolása, megőrzése nélkül nem tudták elképzelni. Mindezt persze össze kell kapcsolni a kor igényeivel.
Ezért kérte fel Atatürk Adnan Saygunt arra, hogy írja meg az első török operát. A fiatal Mester tüneményes gyorsasággal vetette kottapapírra a lelkéből áradó zenét. 1934-ben nagy ünnep volt Törökországban, Atatürk vendégül látta a perzsa sahot. Bemutatták Adnan Saygun „Özay” című operáját. A Mester békevágya ebben a művében is jelen van. A következő mondat is ezt fejezi ki:
„Fény a földre ránevessen, / Béke, áldás így szülessen!”
Kemal Atatürk Törökország nagy és előnyös megváltoztatásán, modernizálásán fáradozott. Nem akart az egységes Olaszország hibájába esni. Százötven évvel ezelőtt Garibaldira már semmi szüksége nem volt az új olasz rendnek. Róma nagy ünnepén nem volt jelen. Atatürk szabad hazája élén rendületlenül megmaradt. A lampedusai meghatározást szó szerint nem ismerhette, de a lényegét szomorúan látta. „Azért kell megváltoztatni mindent, hogy semmi se változzon meg.” A régi rend ügyeskedői jelen vannak a nagy átalakulások idején. Mindent, ami a jövőt, a nép felemelkedését szolgálja, át lehet venni idegenből, de be kell illeszteni az adott nép világába.
Ezt az ősi gyökerek tiszteletben tartásával, megőrzésével, feltárásával lehet a legtökéletesebben megvalósítani. A török tudományos életet kellett teljesen új alapra helyezni. Atatürk egyetemet alapított Ankarában. Rásonyi László kiváló turkológusunk ebbe a városba utazott 1934-ben. Ott a Nyelvtudományi Társaság ülésén előadást tartott. Atatürk is jelen volt. Mindaz, ami a magyar és a török nyelvről elhangzott, felébresztette érdeklődését nyelvünk iránt. Elhatározta, hogy az ankarai egyetemen magyar tanszék is lesz. Ennek az élére hívta meg Rásonyi Lászlót 1935-ben. Ő a leghitelesebb forrásból tudott hírt adni Bartók Bélának a tervezett gyűjtőútról.
Atatürk Nazim Hikmetet tekintette a kor legnagyobb török költőjének, és nagyon sajnálta azt, hogy ő a legnagyobb ellenfele is volt egyben. A börtönben hosszú ideje raboskodó költő nagy betegen éhségsztrájkot kezdett. Kiszabadításáért a szellemi élet nagyjai összefogtak. Adnan Saygun is támogatta aláírásával ezt a szándékot.
Bartóki jellem volt ő. Ezért volt oly fontos a számomra, hogy személyesen ismerjem meg. Az ankarai konzervatóriumba küldtem török nyelvű levelet a számára. Az onnan az isztambuli konzervatóriumba került. A postai jelzés szerint ott sem tudták kézbesíteni. Adnan Saygun nem kapta meg a levelet. Így jutott vissza hozzám.
1982 októberében egy római konferenciára utaztam. Ekkor Miskolcon tanítottam, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban. Vízumért kellett utaznom Budapestre. Homródiné Engi Zsuzsanna ének-zene szakos kolléganőmet egy kórusverseny miatt hívták budapesti megbeszélésre, tanácskozásra. Betegsége miatt nem tudott arra elmenni, ezért Bíró Tiborné igazgatónő engem kért fel arra, hogy képviseljem az iskolát.
Ifjú Bartók Bélát pillantottam meg legelőször az adott helyszínen. Beszámoltam neki munkámról, célomról. Átnyújtotta nekem a névjegykártyáját. Elküldtem neki a „Napjaink”-ban megjelent tanulmányomat. Ezt örömmel fogadta. 1982 decemberében Kodály Zoltán születésének a centenáriumi rendezvényén találkozott Adnan Saygunnal. Beszélt neki a munkámról, érdeklődésemről. Így jutottam a Mester címéhez, és amikor 1983-ban a Török Köztársaság kikiáltásának a hatvanadik évfordulójára az Avas Néptáncegyüttes Isztambulba ment, engem kerestek meg, és kértek, legyek a török tolmácsuk. Ekkor fogadott Adnan Saygun, és négy óra hosszat beszélgethettem vele.
Az Ataköy Nemzetközi Néptánc-fesztivál elnökhelyettese, Haszan Işık autóján vitt el Adnan Saygun otthonába. Hozzánk csatlakozott a miskolci táncosok koreográfusa, Falvay Károly. Ő Adnan Saygun feleségének a tolmácsolásából tudta követni, hogy miről volt szó. Ugyanis a Mester felesége magyar lány volt. Nyolcvan évvel ezelőtt kötöttek házasságot.
Sok újat hallottam, de az is élményként tárult elém, amit már ismertem. Megdöbbentett a Mester csodálatos emlékezőtehetsége. Negyvenhét évvel a közös utazás után mindent oly pontosan idézett fel, mintha friss eseményt látott volna maga előtt. Nem csupán azt, amit ő leírt, hanem olyan kedves epizódot is elmondott, amelyet Bartók Béla írásában olvastam.
II.
A látogatás
1983. október 31. délután. Hosszú-hosszú utat teszünk meg Isztambulban, míg célunkhoz érünk. Most először történik meg, hogy nem figyelem meg ennek a lenyűgöző világvárosnak életerőt sugárzó kavargását. A tenger fényei is épp, hogy elsuhannak a szemem előtt.
Míg így tűnődöm, gondolatok kergetőznek agyamban: igaz, már többször megfogalmaztam, hogy mit kérdezek majd Bartók Béla legjobb török barátjától, de azt is jól tudom, hogy minden kérdés helyett sokkal jobb lenne, ha a Mester, Adnan Saygun kötetlenül, irányítás nélkül beszélne művészetéről, a népdalról és nagy magyar barátjáról.
Bartók és Saygun
Izgalmamat az okozza, hogy ez egyszeri és nehezen megismételhető találkozás: huszonnégy óra múlva már túl leszünk a török határon.
Megállt az autó. Kiszálltunk. Egy szép, modern épület lépcsőjén haladtunk. Csengetésünkre Adnan Saygun felesége nyitott ajtót. Magyarul köszöntött minket. Budapesti lány volt. A férjétől hallás után tanult meg törökül. 1940-ben kötöttek házasságot.
Barátságosan mosolyogva jön felénk Adnan Saygun. Neki is bemutatkozunk, üdvözöljük egymást, s beszélgetni kezdünk. Tekintetem végigsuhan a vonzóan, szépen berendezett lakáson. Harmóniát s valami megnevezhetetlen közvetlenséget érzek.
Valahogy az egész beszélgetésnek előre ki nem számítható íve volt. Elmondtam, mi járatban vagyunk: Bartók Béláról szeretnék hallani A. Saygun úrtól, a közös gyűjtőútról. A válasz udvarias, de első pillanatban szinte elutasító: ő már mindent leírt nagy magyar barátjáról, mi újat mondhatna még? Mi az, amit még meg szeretnénk tudni?
Igen tisztában vagyok azzal, hogy milyen nagy szeretettel őrzi Bartók Béla emlékét, a török nyelvű visszaemlékezéseit is olvastam, és amit összegyűjtöttem erről a kérdésről, azt rövid tanulmányban elmondtam, s ez a „Napjaink” 1981. augusztusi számában megjelent. Előveszem írásomat, és ekkor ér a legnagyobb meglepetés: Adnan Saygun elkezdi olvasni magyarul, majd néhány mondatot törökre fordít.
Bizony, kezdetben nem szívesen nyilatkozott. Ő maga is folyton alkot, és nem szereti a felületes, tolakodó érdeklődést. De törökül kérem, hogy beszéljen munkájáról, a török népdalról és magyar barátjáról. Bizakodóan mondom el az egyik legszebb török népi románcot – ezt Kúnos Ignác gyűjtötte. Azt is kifejtem, hogy szeretném Bartók egyéniségét meglátni úgy, ahogy a legnagyobb török barátja jelenleg őrzi az emlékezetében.
Tudvalevő, hogy sokan nagyon zárkózott embernek tartották Bartókot. Közvetlen családtagjai az esetleges szófukarságot azzal magyarázták, hogy nagyon tudatos művészről volt szó, oly intenzíven alkotott, hogy lényegében az alkotásra meg a tudományos munkára kellett a drága idő, így természetes, hogy egyéniségét, emberi titkait közvetlen ismeretség kapcsán nem tudhatták meg mindazok, akik esetleg kíváncsiak voltak rá. Viszont a törökországi közös utazás sok-sok adatából nyilvánvaló, hogy mennyire beszédes volt Bartók, ketten milyen gyorsan mély és örök barátságot kötöttek.
Valahogy elhangzott a bűvös szó, és megnyílt Saygun lelke: döbbenten figyeltem. A művészet örökkévalósága volt előttem: bűvölet, varázs.
Igen, valami különös történt, miután Adnan Saygun végighallgatott: kedvesen rám nézett, és fiatalos hangján elkezdett beszélni. Hosszan-hosszan patakzottak a szavak. Úgy éreztem, mindent elmond, amit erről a kérdésről egyáltalában lehetséges előadni. Arcán átszellemült boldog kifejezés volt. Azt éltem meg, hogy átlépjük az időkorlátokat; szavak, szavak hangzanak csupán, mégis egy örök és nyugodt hazában vagyunk: a zene birodalmában. Döbbenetemet az is fokozta, hogy a már leírt és többször elmondott események is elhangzottak, de ezek most úgy álltak előttem, mint a kinyilatkoztatás, két művész életének részei, elemei: maga a munka, a művészet, a tudomány, az új, a felfedezés.
A török pentaton dallamokról el kellett dönteni, hogy milyen kapcsolatban vannak a magyar népdalokkal, a kutatás magyar módszerére is kíváncsiak voltak a török tudósok, ezért hívták meg Bartók Bélát gyűjtőútra. A kérdés érdekességét az is fokozza, hogy nem sokkal Bartók Béla török útja előtt, 1935-ben Szabolcsi Bence foglalkozott a magyar és a különböző török népek ősi, honfoglalás előtti zenei kapcsolataival.
A népzenegyűjtő út során a magyar és a török zeneszerző együtt lakott. Saygun úr arról is beszámolt, hogy volt olyan eset, amikor mosdás közben segíteniük kellett egymásnak. Volt, amikor népházakban gyűltek össze a törökök, ott szolgáltatták a zenei anyagot, de eredeti környezetben is készültek hangfelvételek.
Bartók Béla sokoldalúságát az is jellemzi, hogy hirtelenében mindent meg akart tudni. Nem volt elég a zene: az egyszerű nép minden megnyilatkozása iránt érdeklődött. Figyelte a lovak szerszámait, a szekereket, tanulmányozta és olykor lerajzolta a népi díszítő motívumokat. A népi élet teljességére volt kíváncsi.
Törökül is tanult. Saygun úr arról már 1951-ben írt a „The Musical Quarterly”-ben. Csodálkozásom nem ismer határt, mikor a hajdani közlésre való hivatkozás nélkül, szinte szó szerint elmondja azt a történetet, hogy miképpen sikerült szóra éneklésre bírni a yörük pásztorokat.
Egy másik eset is elhangzott. Erről Bartók Béla is beszámolt: „Már maga a muzsika is – egészen döbbenetes volt, a szó szoros értelmében. Az egyik muzsikus „zurna” nevű (nagyon élesen hangzó oboaféle) hangszeren játszott, a másik „davul”-nak nevezett, maga elé csatolt nagydobon. Valóságos ördögi vadsággal ütött bele a dobba, méghozzá faverővel, úgyhogy már azt hittem, vagy az ő dobja, vagy az én dobhártyám fog végezetül beszakadni. Még a három békésen pislákoló petróleumlámpa lángja is ijedtében magasra szökkent minden dobütésre!” (Népdalgyűjtés Törökországban)
Adnan Saygun úgy idézte fel a múltat, mintha nem 47 év messzesége választotta volna el tőle, hanem épp akkor lett volna annak részese, az épp abban a pillanatban játszódott volna le előtte.
Íme, hát megtudtam valamit: így élt Adnan Saygun emlékezetében Bartók Béla, örök tiszta sugárzással; a hihetetlenül pontos adatok azt is bizonyították, hogy Saygun már akkor, az ismeretség kezdetén teljes tudatában volt annak, hogy milyen rendkívüli egyéniséget ismerhetett meg. A tiszteleten túl természetesen a kimondhatatlan szeretet is szükséges volt ehhez: a hasonló alkat, a közös küldetés iránti rajongás.
Forog a magnótekercs. Saygun Mester magába mélyedve idézi a múltat, az anatóliai gyűjtőút emlékeit. Mily rövid idő volt az, amit együtt tölthettek Bartók Bélával. Elgondolkoztat, hogy ez a néhány nap mily kitörülhetetlen nyomot hagyott ennek a nagy török zeneszerzőnek a lelkében. A Mester arcán az átszellemültség ragyog. Újra járja Bartók Bélával Anatólia félsivatagos területeit. A yürükök sátraiba térnek. Aggokat és gyermekeket kérnek, hogy énekeljenek, zenéljenek. Ó mennyire nem akartak énekelni az asszonyok. Ének-titkaikat őrizni akarták. Kincseket rejtettek, és kincseket vittel el magukkal. A lélek bensősége volt a fontos. Az egyszerű nép élete és művészete egy volt. Amint közössége felbomlott, harmóniája szétzilálódott, lélek-drágagyöngyei is az űrbe, az örök veszendőségbe készülődtek.
Ó, mekkora feladatuk volt és van azoknak az értékmentőknek, kik szinte az utolsó pillanatban rögzítették és rögzítik, amit még lehet: a kincsekre kufárok is „vadásznak”: a török népzene ügye bizony messze van attól, mint ahogy a két jó barát azt hajdan megálmodta. Erről már olvastam az említett tanulmányában, és most a boldog emlékek idézése közben mindez újra eszébe jut, újra és újra nyomasztja.
Meglepődöm. Hát a legnagyobbak, a szemünkben a leghatalmasabb, legtisztább teljességhez eljutottak ajkáról is ilyet kell hallani? Van-e igazi tökéletesség akkor? Van. De szerénységből ez a minket oly nagyon szerető török művész magáról nem mondja el, pedig munkájában, tiszta derűjében és a teljességet látom.
Panaszkodik? Nem, csak a tényeket mondja. A selejt mindig igyekszik az érték fölé kerekedni. Van, ahol őt jobban megbecsülik, mint otthon: idegenben. A barátok, az ismerősök angol és más nyelvű lexikonokra és egyéb kiadványokra hívják fel a figyelmét, ezekből tudja meg a világ a legfontosabbakat róla és zenéjéről. Híres hangversenytermekben, rádiókban csendülnek fel művei… Van, hogy meglepetés éri: a Bartók-centenáriumon nem jutott el Budapestre, Kodály centenáriumán nálunk járt.
Forog a tekercs. Örülök, hogy óriási anyag áll a rendelkezésemre. Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt a szóbőséget, szívélyességet. Saygunné már nem tolmácsolja a török szavakat Karcsi barátomnak. Boldogan figyeli urát. Én a szép török szavak lejtésében is zenét érzek: a török puszták, fennsíkok, bércek, egy nép lelke üzen a magyarságnak. Sajnálom, hogy nem készül filmfelvétel. Saygun átszellemült arcát látniuk kellene másoknak is. Ezt a szalag nem őrizheti meg, szó nem mondhatja el.
Ekkor még nem tudtam a kellemetlen meglepetést: az elem kimerült. A felvétel teljes egészében használhatatlan.
A bajban most különösen örülök annak, hogy a mozgalmas isztambuli napok vége felé nem adtam át magamat valami lomha kikapcsolódásnak. (Napról napra szerepelt az Avas Táncegyüttes. Sokat tolmácsoltam, és ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogy a török rendezők felkértek arra, hogy ismertessem a magyar műsort. Volt, hogy háromezer török előtt beszéltem.)
Nagyon örülök, hogy azokban a ritka szép órákban, ott Saygunéknál, elfelejtettem minden fáradtságot, s fülem, agyam minden mágneses erőnél hűségesebben igyekezett rögzíteni a hallottakat.
Igen, rögzítettem, de jól tudom, hogy az adatok puszta elmondása nem elég. Újra és újra felidézem a látogatást: átélem az élményt; talán így sikerül eljutnom a lényeghez a teljességhez.
Az élményeken túl hogyan összegezi Saygun Mester a gyűjtőút végeredményét? A kérdést csak magamban fogalmaztam meg, mert a még sugárzóbbá és határozottabbá váló hang folyamatosan ívelt ehhez a tetőponthoz: a szomszéd népek, a román, a szlovák, a szerb, horvát népdalok gyűjtésével, kutatásával, a kölcsönzésre, a művelődési anyag cseréjére derült fény. A török gyűjtőút során sokkal mélyebb gyökereket találtak. A tapasztalatok összegezésekor Bartók Béla így szólt: „Nem tudtam, hogy ily közeliek vagyunk egymáshoz.”
Ezen az úton akart továbbhaladni, amikor látta, hogy hazájában nem maradhat tovább. A török népzene kutatására és eredeti művek létrehozására otthonos lett volna a lélekben oly közelinek tartott Törökország.
Az amerikai kezdeti évek csend-kövületéből is felharsant a Concerto, és dús termést hozó alkotó korszak követte, melynek csak a halál könyörtelensége vethetett véget. A törökök úgy tartják, hogy az egész nemzeti zenéjük számára rendkívül kedvező lett volna, ha Bartók nálunk vészeli át a II. világháború vérzivataros éveit. Rákóczi és Kossuth után így lett volna a harmadik nagy magyar Bartók Béla, aki török földön új otthont talált volna.
Kérdezem azoknak a török zeneszerzőknek, tudósoknak a nevét, akik hajdanában találkoztak Bartók Bélával. Adnan Saygun szomorú tekintete a válasz:
– Meghalt, meghalt…
Végül megtudom, hogy a régi ismerősök, barátok közül Koşay úr él: Ankarában lakik. (Mindez persze 1983-ban hangzott el.)
Török népdalokat a németek is gyűjtöttek, de nem azzal a lelkesedéssel, szeretettel közelítették meg az egyszerű embereket, amellyel Bartók Béla, és ezt az adatközlők is érezték. Adnan Saygun szerint Hindemith-et nem érdekelte a török zene. Bartók a legtávolabbi, eldugott helyeken kereste meg a török zene ősforrásait. A németekben elég lassan ébredt fel az érdeklődés a török népzene iránt, de Hindemith és társai csak olyan helyen készítettek felvételt, ahol volt elektromos áram. Például börtönökben rögzítettek népdalokat. Ezeket a felvételeket Ankarában őrzik.
Bartók Béla törökországi gyűjtése egyedüli érték a török művelődés számára. Sajnos, a nagy felhígulás következtében a török népdal egyre inkább elveszti eredeti jellegét. Évezredekig létezett – a „külvilág” számára ismeretlenül, mikor eredeti szépségében felragyogott, pusztulni kezdett – eredeti környezetében. A tisztaság, a lélek ősi bája, szépsége vész el. Ez a folyamat igen gyorsan zajlik le. Pedig ez az igazi török nemzeti kincs: eredeti művelődés.
Adnan Saygun szavai így csengenek vissza bennem: „Amíg mi tiszteljük és képesek vagyunk megbecsülni eredeti értékeinket, addig találkozunk velük” – ez a megmaradás alapja az életforráshoz oly közeli Ázsiában is.
Beszélgetésünkkor Adnan Saygun hetvenhetedik évében volt, alkotott, dolgozott. 1983 nyarán négy hárfára szerzett zenét; ötödik szimfóniáját írta. Amerikai megrendelésekre küldte szerzeményeit. Ugyanaz az alapítvány is kapott tőle zenét, amelynek Bartók a Concertót írta. Törökországban elég nagy volt a csend körülötte…
Egyéniségében a népdal, a népművészet egyik ritka kiteljesedését látom. Megajándékozom négy török népdal magyar fordításával, fordításaimmal. Olvassa magyarul őket, én mondom a török szöveget.
Mindig izgatott, hogy a Kúnos Ignác gyűjteményében szereplő népdaloknak ismerik-e a dallamát. „A kertekben sás virít”: „Bahcselerde szaz olur”… mondom a mani dalt, és valami különös szívhez szóló, szívet nyitó hangon énekli a Mester az eredeti dallammal. Szerinte a régibb változat így hangzik: „A tó mellett sás virít…”
Kúnos Ignác talán Isztambulban gyűjtötte ezt a dalt. Kár, hogy nem közölte, milyen helyről származnak a népdalok. Mindez persze nem a hatalmas munka bírálataként hangzik el.
Elröpült az idő. Hamar következik az Avas Táncegyüttes szereplése. Saygun Mestert és kedves feleségét hívjuk, nézzék meg a műsort. Elindulás előtt az egyik művét dedikálja magyarul Falvay Karcsi fiának.
A rendezvény miatt Işık úr már elment, de nem taxin megyünk. Saygun úr visz minket a színházba, ő vezeti autóját.
Este van. Isztambul fényei. Közel a televízió központja. Kavargás, forgatag, de ritkán éreztem magamban ilyen rendet, nyugalmat.
Elmondom a Mesternek gondolataimat, aggodalmamat. A török és magyar kapcsolatok már nemegyszer kavartak vihart odahaza. Én a megismert tényekről szólni akarok. Ráadásul az sem biztos, hogy az egész beszélgetés szépségét fel tudom majd idézni; képes leszek majd arra, hogy átadjam másoknak a teljes élményt. Mégis úgy érzem, hogy ez a kötelességem. „A termő ágra követ dobnak”, mondja a török közmondás, ezt vállalni kell, az ág dolga pedig az, hogy jó legyen a termés.
Nézzük a műsort. Egy sportcsarnokban vagyunk. Kicsit visszhangos. Jobb volt tegnap a színházban. Aggódom. Nem lesz-e fáradt ez a nagyon kedves házaspár? Milyen jók voltak. Négy órát tölthettünk náluk, és még ezt a meghívást is elfogadták. Néhány szót váltunk. Arcukat figyelem. Adnan Saygun kezében egy kis papírt látok. Valamit ír vagy rajzol. Udvariatlanság, mégis odanézek: különös ritmikus vonalak. Talán ez is zene, mint az egész élete.
Hazaindulnak. Kikísérjük őket. Isztambul kavargó fényében nem sokáig követhetem tekintetemmel az autójukat.
Most, hogy ezeket a sorokat írom, hangokat idézek fel újra és újra. Ki tudja, hányadszor rovom végig tollammal a papírost, hogy megragadjam a feledhetetlent, a Mesterrel való találkozás emlékét, annak minden pillanatát. Talán verset kellene írni róla, de mint dadogna a vers, ha arról beszélne, kinek élete maga is a művészet. Ki hetvenhetedik évében is fiatalos lendülettel idézte fel évezredek üzenetét, ki elsők között hajolt le a török nép szívéhez, és e szív-zenét, őskút-mély léleküzenetet kottafejekkel jelölte, és a világ elé tárta.
Úgy érzem, hogy amit elmondtam eddig, csak töredék, mindez még kevés. Mit mondhatok még Adnan Saygunról? Hogy eljutottam hozzá. Érinthettem kezét. Láthattam azt a szemet, melyben a nagy magyar barátjának szeme fénye ragyog vissza. Ki úgy dolgozik, alkot, hogy büszkén elmondhatta, őt tartotta a legalkalmasabbnak Bartók Béla arra, hogy a török népzenét, annak évezredes gyökerű mindenségét kiteljesítse, nemzeti zenévé tegye.
Ki tudja, hányadszor idézem fel újra látogatásunkat: az első udvarias szavak… az a szép, modern kép ott a falon,… a fotelek, az asztal,… a búborok, a berendezés harmóniája,… a török szavak kristálymélységéből üzenő egyéniség,… maga is valami titokzatos zene… Saygunné teát és süteményt hoz. Kedvesen kínál minket. Művészet és újra csak művészet, a tisztaság, szépség és jóság örök forrása, áradása… Mintha hosszú vándorlás után hazaérkeztem volna.
Valaki még ott volt köztünk, azon a feledhetetlen délután. Igen ott volt, jelen volt maga Bartók Béla is.
Illusztráció: Bartók Törökországban
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Attila: Hang és fény* →
Tárnok Attila: Snétberger Ferenc két régi koncertje →
Baji Lázár Imre: Áldás és könyörgés – megénekelt léttételek* →
