Vlagyimir Nabokov: Vándorok
Tragédia négy felvonásban. Játszódik Londonban 1768-ban
Első felvonás
A „Bíborvörös Kutya” fogadó. Colvil, a gazda, és Stretcher, idős kereskedő, ülnek és isznak.
Stretcher:
Én félreugrottam, ő meg utánam lőtt… Tüzelt, csakúgy fütyültek utánam a puskagolyók, a lövés a visszhangot is megnevettette, s még a sapkámat is lefújta. Lehajoltam, s jó lovam menekített ki. Egészen kimerített az ijedelem, s most bort kívánok, bort… Érzem, ahogyan a rablóm most vértől lihegő szavakkal szidja a pisztolyát.
Colvil:
Az Úr megmentett téged! Nagyon mellé lőtt az a pisztolyos ember, és talán még a keze is remegett!
Stretcher:
Úgy tűnt, kissé pityókos is volt a gazfickó, amikor kuszált hajjal, sápadtan, borzalmas állapotban felállt, s nem engedett tovább, engem, a lovast. Elhiszed-e, mint egy züllött fráter, úgy támolygott.
Colvil:
Igen, rémes, istentelen, lelkiismeretlen egy ember… Ó, Sztrecser barátom, én is találkoztam vele: ítéld csak meg magad, hogyan történt! A vásárból igyekeztem hazafelé az erdőn át, nyomomban egy láthatatlan ördög. Én, hiszékeny és együgyű, dalolgattam. A tölgyfa tarka lombozata alatt fekete és ezüstös sakktáblaként ragyogott a Hold. Hirtelen csak kiugrott a sötét lombozat alól és – egyenesen rám!
Stretcher:
Ó, aljasság! Szegény barátom!
Colvil:
Nem aljasság, de szégyen! Csak forogtam ott körbe, mint egy megvert kutya (tudod, egy erszény cservonyec* volt nálam, és kegyelemért könyörögtem…
„- Kocsmáros, te – kiáltott rám, -, örvendeztess meg, és mesélj valami mulatságos történetet, valami vidámat, mámorítót, sikamlóst, mint ezer és tíz meztelen örömlány, de zamatos is legyen, mint a karácsonyi sült liba! Hadd mulassak! Ne félj! Egyébként pedig teljesen mindegy, hiszen utána úgyis felakasztalak!” Tréfálkoztam, de sikertelenül… „Szállj le a lóról!” – parancsolt rám a támadóm. Sírni kezdtem: mondtam neki, hogy John Colvil vagyok, a rabja és a kutyája vagyok, rémületemben kibontottam a hízelgés lágy vitorláját, esküdöztem, hogy soha életemben még egyszer sem laktam jól, beszéltem neki szerencsétlen, gyámoltalan Szilviámról – és ekkor hirtelen csak ellágyult az a gonosztevő: „Megbocsátok neked – mondta – mert olyan édes névvel szóltál a leányodról. De emlékezz! – egy feltétellel! Én csak ebben a nagyorrú, acél torkában taknyos ólomgolyóval töltött parittyában hiszek; készen várja, hogy bármikor köphessen, s a sötétséget végzetes köpésével fénybe borítsa… Így bizony: és hiszek még az előttem oly szörnyű módon megfagyott gorgónak** is. A feltétel pedig a következő: ha vihar van, vagy üldöznek engem, bármikor háboríthatatlanul menedéket, ingyen hajlékot találhassak A bíborvörös kutyához címzett fogadóban: gyakran lopódzkodtam már a környéken, mindig kacagást hallottam innen bentről, és irigykedtem… Nos, tehát, elfogadod?”
Visszaadta a cservonyeceimet. És én, gyáva kutya, különös melegséget, melegségre vágyódást éreztem ki belőle, mint amikor egy szomorú napon hallani vélnéd, a ködben repülő darvak, hogy nyögnek. Azóta havonta nyolc alkalommal nyugodtan megjelenik a kocsmámban, iszik, mint egy ló, megfenyeget, hogy felakaszt, Szilviát pedig, tréfálkozva, hogy halálba kergeti.
(Ekkor belép Szilvia)
Itt is van. Te csak beszélgess, Stretcher, nekem dolgom van.
(Az oldalajtón kimegy)
Jó estét, álmodozó kicsi Szilvia, örülök, hogy itt, ma, még ha ügyetlenül is, újra meghajolhatok előtted! Hogy megszépültél; őszinte üdvözlésedtől ragyognak a szemeid: gyönyörűek, mint egy napfényes éjszaka; mintha az Úr ajándéka volna ez a csoda…
Szilvia:
Csak nevet…
Stretcher:
Nem véletlenül nevetek: Szilvia, a szelíd tisztaság szentsége előtt nem merek nevetni…
Szilvia:
Május óta nem találkoztunk…
Stretcher:
És unatkoztál?
Szilvia:
Nem, unatkozni én nem tudok. Istennek minden napja lelkemnek barátja, és ez a mai az egyik közülük…
Stretcher:
Nekem nem elég…Ó, Szilvia, megértettél mindent abból, amikor itt imádkoztam hozzád, és őszintén beszélgettünk, és azt magyaráztam, nyárra elutazom azért, hogy nyugodtan végig gondolhasd a szavaimat? Szenvedtem, amikor azon a holdfényes éjszakán elmentem. Azóta építem a jövőnket. Júniusban Growsay-ben üzletet nyitottam. Már nem vagyok szegény. Ó, Szilvia, hidd el, veszek neked gyűrűt, és karkötőt, és fésűt… Már a tarisznyámban van sok arany tojás, bennük már ott alusznak a boldogság madarai…
Szilvia:
Tudja, egyik nap azt mondta valaki: nincs boldogság a világon; csak a gyermekek meg az öregemberek álmaiban létezik; boldogság – nincs; de ott van a tüzes és vak óriás eszetlen futása, és még ott van a két viasztörpe olcsó, rózsaszínű nyugalma. Közöttük – semmi…
Stretcher:
Igen, ezt mondják… Milyen ostoba ember adta fel ezt a találós kérdést?
Szilvia:
Egyáltalán nem volt ostoba!
Stretcher:
Áá! Ismerem őt. Nem a Gloomiglen és a Growsay közötti sűrű erdőkben és a Starfield felé vezető úton uralkodik ez az istenség?
Szilvia:
Lehetséges…
Stretcher:
Ilyen kedves neked ez a farkas, ez a véreskezű tolvaj? Szentséges Isten!… Apád gyáva ember: meg kellett volna ölnie azt az embert, érted? Megölni!… Hát, szépen berendezkedett nálatok ez a szélhámos: vedel, zabál, és reá még a leányt is magának szeretné… Ó! Az aljas!…
Szilvia:
Szerencsétlen ember…
(Colvil észrevétlenül visszajön)
Stretcher:
Egy szerencsétlen emberrel találkoztam ma. Lovam lassan lépkedett, és én édesen szunyókáltam a nyeregben. Hirtelen, mint egy kígyó bújt elő a bokrokból; lopva hunyorított, célba vett; én egy nagy lélegzetettel, csak úgy, lazán, letéptem a lóról, és elkezdtem ököllel verni a száján – vertem, ütöttem, hogy kiabált, majd csöndben leült egy fatönkre, és vérző fogait köpködte ki. Azt mondtad: „Szerencsétlen?” Már régóta ideje volt, hogy egy erős nyárfabottal helybenhagyja valaki! „Szerencsétlen”! – Ő is ezt mondja! Odajött, én meg adtam a pofájának…
Colvil:
Eh! Elég már, barátom, elég! Bár, még ha olyan jó katona vagy is, úgy tűnik, hogy egy unalmas igazság vizét egy ártalmatlan hazugság borával hígítottad fel.
Stretcher:
Nem, dehogyis!…
Colvil:
Példa nélküli a hőstetted, te pedig hős vagy. De, barátom, ugyan meséld már el, hogy van az, hogy egy nyugodt, de tajtékzó lovat látok, a hős pedig sapka nélkül vágtatott idáig?
Szilvia:
Hagyd, apám: elszórakoztatott egy kellemes és ügyesen kitalált mesével. Arról beszélt…
Stretcher:
Én csak annyit mondtam, Szilvia nevetségessé tenné magát, ha kedves lenne ehhez az undorító csavarhóhoz; azt mondtam, hogy ez már minden erdőt bemocskolt vérrel, hogy én, mint egy kutyát…
Colvil:
Elég már, barátom! Add ki magadból dühöngő haragodat, és ne mondj már mindig ellent a leányálmoknak! Hiszen száz szeme van a fiatalságnak, és ott, ahol mi rút felhőket látunk, ő lovagokat, pajzsokat, vonuló madarakat, ragyogó kereszteket lát a sötét páncélingeken. A tomboló hóviharokból isteni melódiákat hall ki az ifjúság. A fiatalság szereti az erdők homályát, a magas hullámok sötétségét, a ködöt, a ködöt és megint csak a ködöt; mögöttük rózsaszínű országokat sejt… Figyeld csak, elhallgatnak a mesét mondó álommadarak, a csillogó könnycseppek elapadnak – hiszed, mint meleg tavaszi esők, és virágba borulnak a látomások…
Stretcher:
Régóta várok, és ez nem gyönyör számomra. Már régóta, mint a medve, kerülgetem az illatozó odút, s nem merek a mézhez nyúlni… Puhatolózom, azután majd eljutok… Választ várok, gúnyolódó Szilviám: hozzám jössz-e?…
(Kopogtatnak a külső ajtón)
Hallották?… Ez a kopogtatás… Lehetséges, hogy ez…
Colvil:
Ó, dehogy: bizalmas barátunk másként kopog.
(Ismét kopognak)
Egy hang az ajtó mögül:
Kinyitod-e, Bacchus testőre?
Colvil:
Ő az – még ha szokatlan is a kopogás. Kedves Sztrecsenem, hová mégy?
Stretcher:
Nagyon fáradt vagyok, megyek, lefekszem…
Egy hang:
Kinyitni! Erőmet kimosta az eső. Életemet az éj könnyei oltják ki.
Stretcher:
Tényleg, kimerültem…
Colvil:
Menj, lányom, ereszd be! Hősünknek addig megmutatom az odúnkat.
(Colvil és Stretcher kimennek)
Egy hang:
De hisz’ ez egy sírbolt, nem kocsma…
Szilvia (Az ajtóhoz megy):
Nyitom már, nyitom…
(Belép egy utazó)
Ah!…
Utazó:
Hát, azt nem mondhatom, szépségem, hogy erősséged a sietés; amikor viszont szeretni kell, bizonyára fürgébb vagy… De mi van veled? Oly zavaros a tekinteted… Pedig nem is raboltam…
Szilvia:
Bocsásson meg, szigorú utazó…
Utazó:
Hívd a gazdádat! És te is bocsáss meg nekem: egy zsémbes öregember viccelt veled: a fáradtság tiszteletlenné tett. Tetszenek a szomorú szempilláid.
Szilvia:
Vegye le a köpenyét, és üljön ide, a tűzhöz.
(Szilvia kimegy az oldalajtón. Ezalatt a kocsis és a vendéglői szolga behozzák az utazó holmiját, majd újra kimennek. Az utas elhelyezkedik a kandallónál.)
Utazó:
Tenyereim, gyönyörködjetek a vöröslő parázs élő melegében! Talpaim, feketítsen be titeket a korom, ha boldogító forróságot áraszt rátok! És te is, lelkem, vidulj! Nézem a tüzet. Micsoda különleges színpompa? Nézem – és lángokban álló város rémlik föl előttem, és a szomorú sötétségen keresztül kristálytiszta bíbor hajnalt látok, s előttem kék angyalok képei lobognak. A gyorsan illanó lángnyelvekben mintha kedves arc tűnne elém: felragyog egy röpke mosoly, hajtincsek remegő álomképei vonulnak, de a könnycseppek szivárvány pókhálója előttem szelíden virágba borul és csak egyre nő, elrejtve elölem a tündéri arcot – röpke gondolatomat -, és újból itt ülök a kellemes, tüzes rubinkövekkel telehintett félhomályban…
(Bejön Colvil; magában):
A leány nem viccelt… Tényleg nem ismerem… De a hang…
Utazó:
Üdvözöllek, földönfutó barátom! Emlékezz a közmondásra: aki mindenkinek menedéket ad, bármely csillagban menedéket talál magának…
Colvil:
A hangja, kegyelmes uram, emlékeztetett a vadonbéli éjszakára…
Utazó:
… és bizonyára az éhes vadak üvöltésére. Igen, a lelkem elborult az éhségtől… De mindenekelőtt a lovakat és a szolgámat etesd meg – ugyancsak kikészültünk az úton!
Colvil:
Jim, a szolgám máris foglalkozik a lovakkal és a többivel… De neked, ó, kellemes idegen, mivel szolgálhatok? Itt, a pincében, van sajt, habos sör, tüzes rum, öreg évjáratú portói, bűvös – boszorkányos malaga.
Utazó:
Éhes vagyok!
Colvil:
Van zsíros, gesztenyés pulyka, borjú, édes vadhússal töltött pirog…
Utazó:
Az finom. Hozzad gyorsan!
(A gazda és a leánya az asztal körül sürög-forog)
(Utazó – magában):
Meg kell tudnom, igen. Megkérdezem… nem, ez szörnyű…
Colvil (Serénykedik):
Hol a kenyér? Meg vagyok áldva veled, lányom!
Utazó (Magában):
Megkérdezem.
Colvil:
A káposzta férges – ó, Szilvia, megint kukac került a salátába!
Utazó (Magában):
Nem…
Colvil:
Korsót! De ne ezt! Micsoda egy mamlasz! Na, mozogjál már! Azt hihetnéd, egy lusta istennő… Na, így! Most mehetsz aludni.
(Szilvia kimegy)
Utazó (Asztalhoz ül):
Milyen messze van innen Starfield?
Colvil:
Negyvenöt mérföld – nem több.
Utazó:
Starfieldben családom van… Faernet. Nem ismerős? Lehetséges, hogy emlékszel…
Colvil:
Nem, nem ismerem – ritkán járok abba a borostyánnal befuttatott szép városba. Utoljára idén nyáron, júniusban voltam ott, a vásárban… (Elhallgat; látja, hogy az Utazó elgondolkodik).
Utazó (Magában):
Ott, abban a kedves hársfaerdőben álmodoztam én boldogan fél életemen át. Holnap már hajnalban elindulok oda; az évek számlapján visszaforgatom, igen, visszaforgatom a mutatókat, és már az első napokon újra megkondulnak majd fölöttem az aranyozott toronyórák… De ha a szülői házat már eladták, erdő helyett körös-körül majd csak pusztaságot találok… Uramisten! – mindenki meghalt, mindenki – és az apám foteljében egy idegen ül, és újra kárpitozták azt a fotelt, és azt veszem észre, hogy a gyermekkor nem tért vissza, s a halál a szemembe nevet! (Sóhajt, és enni kezd)
Colvil:
Bátorkodhatom megkérdezni, honnan méltóztatik jönni?
Utazó:
Hát nem mindegy neked? Sokat számít az, ha, tegyük föl, Kínából jövök, ahol novemberben virágzáskor fehérbe borulnak a cseresznyéskertek, míg a te barátságtalan udvarodban, birkózva a hideggel, a tűzhely csókja belopakodik megigézett otthonodba?
Colvil:
Igaza van, igen, igaza van… Kis féreg vagyok a bútorhuzatban… Nem láttam én sem a tengert, sem a mögötte ragyogó kék országokat – de gyermeki kíváncsisággal vágyódom oda… A piacon vastag, sárga, régi könyveket vettem álmodozó Szilviám számára: bennük különös képek, mesebeli vadállatok, óriási madarak, aranyszarvú ökrök, színes vagy fekete, egylábú vagy a köldökükből kinövő fejek ábráival… Az apa nem vak, a leány nem ostoba: miután kimerülten lepihentünk, mi ketten, a leány meg én, ujjacskáival követem a sorokat és sorközöket, ráncos ujjam szőrös, görbe hátú vándorként lépked, mint kit sápadt kis apród vezet csodaország királyának kellemes-hűvös palotájában… De nem érzem, hogy szűkös lenne itt a hely, amikor a csöndben és a nyugalomban idegen és elbűvölő, különös tájakról olvasok. Melegség és derű vesz itt körül, ahol ezek a szobasarkok már oly sok télen árasztottak magukból vörös fényt a hóviharok bosszantására…
Utazó (Megtömi a pipáját):
Igazad van…, igazad… Becsületben és nyugalomban telik az életed. Teljes emberi boldogságod két szóból áll: „Itthon vagyok”…
(Három kopogás az ajtón)
Colvil:
(Az ajtóhoz megy) Baj van…
(Óvatosan belép a Rabló)
Rabló:
Vörös kutya, csóváld a farkad! Megint eljöttem hozzád erdei birodalmamból, hol fekete az éj, mint az ördög torka!
(Colvillal a kandallóhoz mennek. Az Utazó a szoba másik végében leül és pipázik, nem hallja a beszélgetésüket).
Rabló:
Elegem lett fényes tölgypalotám sötét pompájából… Hu! Itt lakoma van! Ki az a füstölgő élőlény ott?
Colvil:
Egy utazó, nagyságos rabló uram. Távoli országokból, tengerentúlról tért vissza…
Rabló:
…Az is lehet, hogy a pokolból? Én meghűltem és részeg vagyok… Az eső – az a szenteltvíz és méreg keveréke -, az eső egész éjjel szemerkélt, kint, az erdőben; hajnalban megöltem két langalétát: rumot szállítottak, és az első csillagokig ittam az egészségükre – de ez kevés nekem, kevés… még ha nehéz is, mint a tehén tőgye. Beugrottam hát a kocsmába, hogy borral öblítsem le felajzott lelkemet. Vágjál pirogot is! (Odamegy az Utazóhoz) Aki egyedül iszik, nem igya ki fenékig a poharát! Dicsőséges nagyuram, én már csak leülök ide, megzavarom a kék karikák nyugalmát, melyek hosszú pipájából szállnak föl…
Utazó:
Az jó lesz, barátom. Úgyis valami érthetetlen szomorúság töltött el.
Rabló:
Bocsássa meg együgyűségemet, de az a fényes valami, ott, a barna, bal kezén, nem valami varázskőféle?
Utazó:
De, az. Opál. Abban az országban, ahol legyezők alatt aludtam, a cárleány adta – a cárleány, akinél nincsen szebb.
Rabló:
Engedelmet, miért nevet ilyen csöndesen magában? A tudatlanságom vagy…
Utazó:
Ugyan már! Érzéseim titkos hazugságán nevetek: a lelkem mintha azt mondaná, mindez egyszer már megtörtént: az Ön váratlan kérdése és a válaszom; azok a csillogó rézkupák ott, a polcon, sovány vállai és az a fény a magas homlokán, az ablakon át tükörsima sötétség lopódzkodik, álmodozó gyertyák és egymást keresztező árnyak a faragott kis asztalon, csillogó tölgyfalevelek a fotel domború karfásán, és azok a tüzes pontocskák a számomra ismerős szemekben…
Rabló:
Nem érdekes… Jobb lesz, ha elmeséli nekem, mely tengereken hajózott, miközben az éjszakai égboltot méregette? Hol hagyta szívét és fáradhatatlan lábai nyomát? Régóta vándorol?
Utazó:
Régóta-e? Isten akaratából tizenhét esztendeje… Hé, barátom, vizet hozzál, a száraz tésztád égeti a torkomat.
Colvil (Nem néz oda, a szoba másik végéből):
Vizet?! Vizet?!… Hát ez azután a csoda!… Viszem rögtön…
Rabló:
Tizenhét esztendő! Ennyi idő alatt ugyancsak felnőhetett otthon a menyasszonyod!… Bizonyára nős vagy?
Utazó:
Nem. Starfieldben, a szülővárosomban csak anyámat, apámat és két testvéremet hagytam…
Colvil (Behozza és a Rabló elé teszi a vizet):
Borral jobban leöblíthette volna…
Rabló:
Pocakos bolond! Hová hozod? Hová teszed, te kutya? Nem én kértem – és erre nem ide hozza, nekem! Se rózsa nem vagyok, se hal… Most mit lesel így?
Colvil:
Olyan félelmetesen, megdöbbentően hasonlít a hangjuk!
Utazó:
Hasonlít?…
Colvil:
Igen: mint az esőcsepp és a harmat, mint a hajnal és a hajnalpír, a vak gonoszság és a vak szeretet; és mindkettő rekedtes: az egyik mintha néhány bocskát** ivott volna, a másik – már megbocsásson, kedves vendég! -, mintha titkos bánat emésztené, hogy ily sokára térhetett haza.
Rabló (Az utazóhoz fordul):
Hogy szólítsalak?
Utazó:
Nekem… igazából… Különös…
Rabló:
Nem! Feleljél csak!…
Utazó:
Engedelmével: Erik Faernet.
Rabló:
Te vagy az, Erik? De hát nem emlékszel a fivéredre? Robertre?
Eric:
Úristen… ez nem lehetséges!
Robert:
Nem lehetséges?! Nem jogos a felkiáltás!
Eric:
Ó, drága fivérem! Zsibbadt emlékezetem elfeledni kényszerített, hogy arcod bizonyára megváltozott… Rajta, gyorsan, mesélj, él-e mindenki?
Robert:
Él mindenki…
Eric:
Köszönöm nektek, nappalok és éjszakák! Szinte látom az otthoni hajnalfény sugarában a szeretett ház feketéllő tetejét; mintha máris hallanám a gyorsan nyíló kiskapu feledhetetlen, édes nyikorgását… Kedves fivérem, még most is olyan mámorítóan susognak a hársfák levelei? A csigák az aranyló esők után még most is kidugják szarvacskáikat a fatörzseken? Legelnek-e még a mezőkön a tarka tehenek? Futkosnak még, táncolnak még a nyulacskák a nedves ösvényeken? És mondd, még most is zúg a folyó a zöld félhomályban? És piroslanak-e még a pipacsok a forró rozstáblák lehelletében? S ami a legfontosabb: hogyan éltetek, éltek? Egészséges-e anyánk, és apánk még mindig olyan vidám? Hogy van Dávid, göndör hajú bölcsünk? Még most is csöndben törekszik a felhők fölé, s közben belemerül óriási rajzaiba? És te magad, ki vagy? Mesélj, mit csinálsz? Bevallom, nem értem, miért nézel így ki: a szemedben szomorúság, és miért ilyen lyukas és foltos rajtad ez a bőrruha? Mesélj, mi ez?
Robert:
Tényleg ezt akarod? Vörös kutya, mondd el neki, kivagyok!
Colvil:
Ön – egy becsületes…
Robert:
Hazudsz…
Colvil:
Becsületes – de nyughatatlan…
Robert:
Hazudsz…
Colvil:
Heves – de jó…
Robert:
Hazudsz…
Colvil:
Ön – az erdő hercege, a címeres-láncos buzogány; a sírfelirata – kötél!
Robert:
Na, látod! Ez az! Hallottad, fivérem? Ravasz, mi?
Erik:
Tréfát űzöl velem?…
Robert:
Az álmaid ellenében? Már ha arról álmodtál, hogy megtalálsz bennem minden földi értéket… Rabló vagyok, és sötét erdők mélyén élek… Mennyire meggyűlöltem a fényes napot, megutáltam a csillagokat, amikor az erdőben megbújtam, amikor először öltem – fájdalmas erről mesélnem… A rosszat szívesen bevallják az emberek, a jótevő elpirul; de nekem nincs kedvem a széptevéshez; a hősiesség – lázálom, a nappal – fehér féreg, az élet véget nem érő szörnyűsége a sírban felocsúdó tetemnek…
Eric:
Mintha görbe tükörben ismerném föl azt, akinek gondtalan nevetése annyira megörvendeztette anyánkat…
Robert:
Gyilkos vagyok!
Eric:
Hallgass már!…
Robert:
…egy fékevesztett gyilkos!
Eric:
Ó, hallgass! Édes és szörnyű a szakadék fölé hajolnom, és figyelni a szemeidet, ahogy tört és érthetetlen nyelven kétségbeesetten kiáltanak elsüllyedt birodalomról, a száműzetés
kínjairól…
Robert:
Testvér! A sötét, védelmező sűrűségben élek, mint a farkas, kísértetként, mint a végzet, bujkálok kibiztosított fegyverrel: gyilkos vagyok!
Eric:
Emlékszem: egyszer, egy aranyló és kék színű napon, messze innen, egy titokzatos forrású folyó partján ültem sűrű ragyogó lomb alatt, és látomásokkal és szomorúsággal telt égszínkék madarak kiáltoztak, a meleg kövön fényes kígyó aludt; megtöltöttem a fegyveremet, amikor hirtelen, a távolból öt zizzenést hallottam; és akkor a díszes levelek között megláttam egy fehér szemű, piros ajkú, fekete fejet… Felálltam, de egy szempillantás alatt már körbe is vettek… De jaj! a muskétám nem volt töltve, amit pedig mondtam, azt nem értették. De miután levetkőztettek, ezek a vademberek észrevették ezt … nézd… két kis fejet a domború, zománcozott ékkövön: te és Dávid; te itt nyolc éves vagy, Dávid hat; ezt az amulettet – még anyámtól kaptam – mindig a testemen hordom… És akkor valóban megmentett: elhiszed, ezek a vademberek, mint hajnalban az árnyék, elfutottak: elkápráztatta őket ez a békét sugalló talizmán…
Robert:
Ó, beszélj csak! Vérem tisztul… Hát nem igaz-e, hogy a világ – szeretet, és csak szeretet – a piros ajkak üdvözlete a piros ajkaknak? Vagy szerinted az élet – egy beteg ember álma? Hogy az ember adósa a sötét természetnek, és arra kárhoztatott, hogy sírásával törlesszen? Hogy a látható világmindenség – hatalmas, hideg kolostor, s benne a Föld – apáca az aranyszemű apácák között, alázatosan várja a halált, ajkait alig mozgatva? Nem! Színes elbeszéléseidben nem lehet helye bánatnak: csipkézetükből mosolyt látok ki… Testvér! Régóta vagyok gonosztevő, de régóta vagyok szomorú is. Lelkem fény és genny szövevénye, varangyosbéka és hattyú keveréke… Lelkem egy leány imája és egy kalóz lázálma; csillag a fenséges ég kékjében és tetű a züllött szegénység gyűrött nyoszolyáján. Mint a teherbe esett nő. Istent akarom… Istent!… Hallod? Istent! Felelj nekem – hisz oly sokfelé jártál!… Felelj, nekem, a lelkét némán agyongyötört gyilkosnak és hóhérnak! Te találkoztál vele? Láttad a perzsiai csillagok pillantását, szenvedélyes világjáró, fényes keblét a hófödte hegyeknek, melyek a gyermek Hajnalhoz az éles rubinokat fölemelték? Láttad a tengert, amikor a sóvár Hold magához hívja, hogy remeg, oly mohón szaggatja róla a puha és élő fátylakat, de letépni teljesen mégsem bírja… És fagy dédelgetett a gyémánt sziklák között, és dühöngve dalolt a hóvihar… Majd kéjesen mély és forró hatalmas délszaki erdő bukkant elő, s te nyughatatlan szeretőként bolyongtál benne, kisimítottad haját, remegve behatoltál a szűzi természet szivárvány színű abroncsszoknyája alá… Boldog fivérem! Mindent láttál, és mindent, amit láttál, elhoztál! Hallgass tehát most rám: add nekem, facsard ki ezt az egész világot, mint fényes, lédús gyümölcsöt, ide, ide, üres serlegembe: benne összeforr tűz és jég, megünneplem éjszakai találkozásunkat: a jót és rosszat, a rútat és a szépséget, mint mesés nedvet kiiszom!…
Eric:
Állj! Szörnyűek és súlyosak a szavaid… Sietsz! Sötét gondolataid roncsait ádázul szorítod öklödben, árnyékod pedig – ott van, ni, a mennyezeten! – mint részeg néger támolyog. Elég! Amikor megláttam a szentjánosbogarat, megértettem az éjt: lelkedben még ott él a bánat; valamikor a Nap is ott volt… Fáj nekem, fivérem, amikor a jóságos múltra gondolok. Emlékszel, anyánk elalvás előtt mindig olyan szomorúan csókolt meg minket; előre érezte, hogy angyalszárnyakkal nem lehet elhessegetni az ártalmas fuvallatokat, a számum pusztító riadalmát?… Emlékszel, hogyan vetődtek a hűvös templom lépcsőire a fénylő hársfák lélegző árnyai? Emlékszel, volt ott egy mélykékszemű, ijedt tekintetű, mint félhomály a templomban, kisleány: valamiért adtunk neki két szál rózsát… Gyerünk, fivérem! Eleget bolyongtunk… Várnak a hársfák… Haza, ideje hazamenni… A fehér szárnyú élet igézetébe! Elrejtetted az arcodat? Reszketsz? Sírsz, igaz, kedves? Sírsz?… Istenem, lehetséges? Te… kacagsz!… kacagsz!…
Robert:
Ó, … megöltem!…
Eric:
Mit akarsz ezzel mondani?
Robert:
Hogy tréfáltam, a libus meg elhitte… Felejtsd el, te álszent, és beszéljünk egyszerűbben! Te kirepültél a fészekből, fiatal csődörként a sötét istállóból! Igaz, széles a világ, és sok kanca van benne: engedelmesek, egészségesek, szépek, mind más – más színű: világos pej, fehér, deres, hollófekete, almásszínű – elfelejtetted? S míg sörényüket ízlelgetted, nem gondoltál, játékos zarándokom, arra a leányra ott, a hársfa alatt, akit szentnek neveznél, ha most nem bocsátaná áruba megtépázott szent mivoltát.
Eric:
Megigézett egy lidércfény: a lelked halott… Most két szakadék van benne ott, ahol hajdanán angyali szemek ragyogtak… Sajnállak… Igen, látom, harangszó vagyok abban az országban, ahol nincsenek templomok…
Robert:
Viszont van egy híres kocsma. Lakáj, bort ide! Igyál, bátyusom! Ez az én vérem… Részegítő és szeszélyes folyóként áramlik, csak áramlik a bőröm alatt… És táncol az értelmem, ereimben dalok dalolnak.
Eric:
Istenem, istenem! Micsoda szomorú bukás! Mit mondok majd, ha hazaérek?
Robert:
Csak ne siess annyira! Lehet, hogy egyszerű ember vagy, én pedig hamis tanú, és senkit sem fogsz otthon találni… Nem lehetséges?…
Eric:
Istentelen hazugság! Gazda, parancsold meg, hogy befogják a lovakat… Nem bírok tovább várni!
(Járkál fel s alá)
Robert:
Gondolj a sírokra, melyeket a megdőlt ház körül látsz majd…
Eric:
Könyörgöm, valld be: hazudtál!
Robert:
Nem tudom.
Colvil (Visszajön):
A szán az udvaron áll.
Erik:
Köszönöm, barátom. (Roberthez) Utoljára kérlek… egyébként mindegy: úgyis hazudni fogsz…
Robert:
Egymást csapjuk be… Te jóságos zarándoknak mutattad be magadat, én megszelídült bűnösnek. Furcsa…
Eric:
Bocsáss meg, fivérem! De azért jól töltöttük az időt, nemigaz?
(Colvil és a kocsis kihordják a csomagokat)
Colvil (Az ajtóban):
…elállt az eső is…
Erik (Kimegy utánuk):
Gyöngyveretű pajzs ragyog a köd felett.
Robert (Egyedül marad a szobában)
(A kocsis hangja)
Kocsis:
Eh, kedveseim!…
(Szünet. Colvil visszajön)
Colvil:
Igen… Testvérek… Micsoda bűn!
Robert:
Hogy mit mondtál?
Colvil:
Én csak úgy, magamban…
Robert:
Van kedved egy bunkóval csevegni!
Colvil:
De hát ki mással? Csak mi ketten vagyunk itt…
Robert:
A leányod hol van?
Colvil:
Felette már régóta könnyű álmok virágzanak…
Robert (Elgondolkodva):
Ha éjjel a szabadon tomboló viharral nem maga az ördög adott volna össze, feleségül venném Szilviát…
Colvil:
Elég Önből a vihar is!
Robert:
Jobban tennéd, ha hallgatnál! Nem veled beszélek.
Colvil:
Hát ugyan kivel? Nem ugyanazzal a bunkóval-e, akivel az imént én is beszéltem?
Robert:
Ne idegeskedjél már! Nem fogom megenni Szilviát – bár, egyébként, a lányod inkább ízlésemre való…
Colvil:
Lehetséges…
Robert?
Hallgass már el! Vagy azt gondolod, te kis senki, hogy hogy képtelen vagyok egy nőt szeretni? Mit tudod te? Lehet, hogy a szívem kincsestárában egy olyan finom követ őrizek, amely egeket szívott magába. Mit tudod te? Lehet, a csöndes mélységben, a nyughatatlan vizek alatt karcsú virágok alszanak. Lehet, hogy a szerelem távoli viharának néma villáma szaggatja nyomasztó éjszakáimat? Lehet, hogy…
Colvil (Félbeszakítja):
Kövesse a tanácsomat: térjen haza, mint a tékozló fiú, vezekeljen, a lelke megnyugtató vigaszra lel. Szilviámat pedig nem kell összezavarni, érti? Nem kell…
Robert:
Egyszer valamikor megbocsátottam neked, hogy véletlenül gazdagabb voltál nálam… Most merész tanácsodért, ezért a kutya káromkodásodért, megöllek!
Colvil:
De valahogy a hatalmas pisztolya most nem rémít meg. Te gyilkos vagy, én pedig, én pedig, már megbocsáss, nem vagyok kerítőnő – a leányomat nem fogom eladni…
Robert:
Semmi közöm ehhez a sápadt babához; de te meghalsz!
Colvil:
Lőj hát, rajta, te bitang!
Robert (Céloz):
Egy… Kettő… Kész! (De már nincs ideje lőni. Kicsapódik az oldalajtó, és belép Szilvia, tetőtől talpig fehér ruhában; alva sétál)
Szilvia:
Ó, én szegény… én szegény… Hogy fázik, hogy fázik az őszi nedves erdőben!… Most leakasztom a szögről a súlyos kulcsot… Jaj, ne kopogj ilyen erősen! Nyitom már, nyitom, szerelmem! Kezemben a kulcs… Nem! Elkéstem! Liliommá változott… Te… Itt vagy? visszajöttél? Jaj, ne kopogj! Hiszen csak a holdfényt tartom a kezemben, és ezt az ajtót ezzel nem tudom kinyitni…
Colvil (Kivezeti):
Gyere, menjünk! Az Úr vigyázzon reád!… Nem kellene… Csukd le vak, szenvedő szemeidet!
Szilvia:
Kulcs… Liliom… Szeretem… Hold…
Colvil:
Menjünk! (Mindketten el)
Robert (Egyedül marad):
…élettelen – áttetszően ment el, és légies zenével töltötte be az egész házat; elment… mintha láthatatlan virágokat szakított volna le, és sápadt kezei titokzatosan tárultak szét, és könnyed lépését zavart kín töltötte el… Egy tiszta nő… És te, szegény ördög, csak vétkezz tovább, bűnözz csak tovább! Szemedben éji sötét… Ki tudhatná, hogy szívemet egy kegyetlen angyalról szőtt gondolat égeti; álom… egy másik, kék szemű Szilviáról… Egész életem csak köd, kiáltások, vér, de a körülvevő mély homályban, mint holdfény, mint liliom – ott a szerelem…
*cservonyec: arany pénzérme, 1917-ig volt forgalomban Oroszországba.
**gorgona, magyarul gorgó: görög mitológiai női szörnyek közös neve.
***bocska: hordó; régi orosz űrmérték, kb. 490 liternek felelt meg.
***
Владимир Набоков: Скитальцы. A darab Вивиан Калмбруд (Vivian Calmbrood) név alatt (The Wanderers – Скитальцы) címmel jelent meg. Angolból Vladimir Szirina azaz V. Nabokov fordította orosz nyelvre. in: Владимир Набоков: Трагедия господина Морна – Пьесы – Лекции о драме. Szentpétervár, Azbuka – Klasszika Kiadó, 2008. 639 o., 43 – 74 o.
Orosz nyelvű verses formából magyar nyelvű prózába átültette és fordította: Kun Tibor
Irodalom:
Tompa Andrea: Színház és teatralitás V. Nabokov műveiben. PhD Disszertáció, ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola „Az orosz irodalom és kultúra a Kelet és Nyugat vonzásában” című programja. Témavezető: Dr. Han Anna. Bp., 2004. 313 o. Gazdag információs és bibliográfiai anyaggal ellátott kiemelkedő munka, amely Nabokov drámáin kívül regényeit is tárgyalja. Alapmű.
Kun Tibor: Vlagyimir Nabokov, a drámaíró. Nagyvilág, Bp., 2014. 6. sz., 693 – 699 o. Nagyvilág, Bp., 2014. 6. sz., 693 – 699 o.
uő.: Történelmi – irodalmi adalékok a XX. századi orosz emigráns irodalomhoz: vázlatok Vlagyimir Nabokov művészetéhez. Valóság, Bp., 2020. 12. sz., 13 – 39.o.
Illusztráció: Nabokov: Vándorok
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
