Mezey László Miklós: Emlékidő (Aknay Tibor versei)
(Aknay Tibor: Emlékidő. Versek. Budapest, 2021. Hungarovox Kiadó, 176 old.)
Ha az ember végigtekint a kortárs magyar líra termésének valamely részén, óhatatlanul eszébe jut Bálint György ’30-as években tett megállapítása. Eszerint a költők sokasága három csoportba sorolható: van a csekély számú zseni, az óriások vékony fölső rétege; van azután az egyenletesen megbízható teljesítményt nyújtó költők sokasága; végül van a klapanciagyártók alsó osztálya, akik szót sem érdemelnek. E vélekedés igazát el nem vitatva, arra gondoltam: azért e kategorizálás kiegészítésre szorul. Ugyanis eddig Aknay Tibort a minőségi átlagot nyújtó kismesterek közé soroltam, ám új versei olvastán módosítanám Bálint György fölosztását, abban a tekintetben, hogy a jól teljesítő költők között is van egy fölső réteg, azok, akik jó néhány versükkel rászolgálnának a lírai elithez való átsorolásra. Úgy vélem, Aknay Tibor ide, a szűk fölső osztályt ostromló csoportba sorolandó – ezt igyekszem most bizonyítani.
***
Aknay Tibor versei olvastán az első szembeötlő vonás a lírai alany sajátos pozíciója. Nála a vers kiinduló helyzete, az „itt és most” rétege a szellemi és érzelmi elrugaszkodás platformja, olyan, mint a kötéltáncos lába alatt a heveder: alatta a mélység, fölötte a kupola magasa. Tegyük hozzá, mind a mélység, mind a magasság spirituális távlatot ad a verseinek. Ahogy írja: „Lélekben egyensúlyozok mindennapi niagaráim felett”; vagy másutt: „két végtelen között vagyunk”. Aki így rálát a mélységre és a magasságra, aki ennyire átlátja tér és idő dimenzióit, annak bizonyosan van víziója a világról, az emberi létezésről. Mindebből az is következik, hogy verseiben az „itt és most” köznapi elemei csaknem észrevétlenül metafizikai súlyt kapnak. Vagyis az Aknay-versek tekintélyes hányada háromrétegű: az „itt és most” platformja alatti és fölötti világ jelenik meg, az itt, a lent és a fent, valamint a jelen, a múlt és jövő.
A hármas számnak amúgy többszörösen fontos szerepe van az Emlékidő című kötet egészében, tartalmában. A darabok túlnyomó többsége az utóbbi három év termésének válogatása; illetve a 148 költemény három ciklusba soroltatott. Az első ciklus, a sokat mondó című Két végtelen közt tartalmazza azokat a darabokat, amelyek a tér-idő, mélység-magasság, múlt-jövő dimenzióit jelenítik meg, metszéspontjukban a köztük egyensúlyozó lírai alannyal. A második, a Szeretnék szólni című részbe kerültek az emberi kapcsolatokról, az ember társas lény mivoltáról vagy épp magányáról szóló versek. Végül a harmadik, az Időkoldus című fejezet címe is önmagáért beszél: a múló idővel, az elmúlással számot vető lírai alany gondolatai, érzései kapnak itt hangot.
Mielőtt bizonyítanám azt az állításom, hogy Aknay Tibor a kismesterek legfölső rétegének tagja, érdemes szót ejteni művei gondolatiságáról. Filozófiája talán az egzisztencialistákéhoz áll a legközelebb. Lírai alanya azt az embert testesíti meg, aki képes empatikusan, találóan reflektálni a világra, és akinek – mint mondtam – van víziója a világról, sőt lehetőségként tekint a világra, amit a saját nézőpontjából ábrázol. Nézőpontja egyben a maga centrális pozícióját is kijelöli. Reflexiói természetesen költői képekben öltenek formát, éspedig úgy, hogy mindig a lényeget teszi láthatóvá. (Zárójeles, de nem mellékes megjegyzés: Aknay Tibor fotóművész is. Felvételei sosem látványos, attraktív képek, hanem a részletekben a lényeget fölmutatók. A felvételein az apró, talán lényegtelennek tetsző látványelemek rögzítésével szól a létezés elementáris fontosságú, esszenciális lényegéről. Ahogy verseiben, a fotóin is szinte észrevétlenül töltődnek föl a megörökített arcok, tárgyak metafizikai súllyal.)
***
Akkor lássuk a verseket! Mindenekelőtt azokat, amelyek azt a föltételezésem igazolhatják, miszerint Aknay Tibor nem csak megbízható minőséget produkáló verselő, hanem legjobb műveiben zseniális költő.
Nyilván nem véletlenül került a kötet élére a mottóként is fölfogható Megőrzöm arcom című darab, amely voltaképp egzisztencialista vallomás: „Megvívtam kudarcaimért / és őrzöm veszteségem. / Tudom, lesz, aki megért, / nem marad rám a szégyen.” Ez az a gondolati platform, ahonnét leszáll a mélybe, vagy fölszárnyal a magasba, metafizikai távlatokat érzékeltetve. Ugyanakkor az idézett négy sorból az is kitetszik, hogy az „itt és most” kiinduló helyzetben már eleve benne van a múlt és a jövő, a megtörtént dolgok tapasztalata és a jövőre irányuló törekvés, és persze önmaga megőrzésének szándéka.
Számos versére lehetne hivatkozni, amelyekben jól kimutatható az emlegetett háromdimenziójúság: a versvilág centrumában álló költő alatti és fölötti világ, illetve a múltjának és a jövőjének dichotómiája. A sok példa helyett álljon itt most csupán kettő. A Délidő jelen idejű pozíciója voltaképp nyugalmas kép: a napszítta fűben fekvő költő nézi az eget és a fölébe boruló fák zöldjét, amelyet bordás templomboltozathoz hasonlít. Ebben a szinte áhítatos pillanatban a nagy Egész részének érzi magát, mert valamilyen titkos erő a magasba emeli. A lírai ego éterien lebegő érzése a mélység-magasság kettősségében jelenik meg az olvasó előtt, vagyis a tér dimenziójában. Az Öregek című versben egy idős pár sétál a vízparton, kezük és árnyékuk összeér, és ami ennél is fontosabb: közösek az emlékeik. A megejtő kép a két idős emberről, összeérő kezükről és árnyékukról metafizikai súlyt kap a közös múltjukról szóló sorban. „Két öreg a parton, / fénylik bennük az Idő.” E versben az idő dimenziója nyer költői formát: a magukkal vitt közös múlt és a parti séta lépései a – ki tudja, milyen messze érő – jövőbe vezető utat jelképezik. E két vers példáján szépen kimutatható Aknay Tibor tér- és időszemlélete.
A versidőnek természetesen nincs határa, ez világosan kiderül abból a költeményből is, amelynek alakjai a budai utcán sétáló emberpár. „Mint időutazók egy / másik koordinátában, / akik belefeledkeznek / az együtt létezés / gyönyörűségébe” (Koncert). Nem mellesleg az is megfigyelhető, hogy a köznapi kép miképp telítődik metafizikai súlyú tartalommal. De nincs határa térnek sem: „Nézem a sínek / végtelenbe futó / párosát és / szinte látom, / hogyan lesz / a végtelenben / egy a kettő” (Végtelen). Még az is megesik, amikor egyetlen fényjelenségbe sűrűsödik be maga a létezés: „hullócsillag / létvillanás” (Szüretre hívnak).
***
És most következzék az a vers, amely nyomós bizonyítéka annak, hogy Aknay Tibor igenis sikerrel ostromolja a nagy költők szűk társaságát. Az ikonikus darab a Séta a Margit hídon.
A strófák nélküli, finoman ritmizált szabad vers ízig-vérig Aknay-költemény. Az első sorok már jól mutatják a korábbi versekből ismerős alaphelyzetet: az egyes szám első személyben szóló költő megy át a Margit hídon Budáról Pestre. Mögötte és előtte egy-egy fél világ; Budán még alkonyodik, Pesten már sötét van. (Aknay Tibornál nem ritka, hogy a tűnődés ideje a naplemente, a szürkület, a fárasztó nap utáni elcsendesedés napszaka.) Tökéletesen szimmetrikus kép: a tér-idő koordinátarendszerében a gondolkodó, érző ember áll a középpontban, az általa belátható és ésszel fölfogható glóbusz tengelyében. Érzi és tudatosítja: kiváltságos a helyzete, ritka pillanat részese. A sétáló csöndre vágyik, miközben „a hídon ezerrel hasít az élet”. Magába merülve nem zavarja a nagyvárosi lárma; elgondolkodva sétál, tűnődik, mintha csak egymaga volna. Egyszer csak deus ex machina megtörténik a csoda: „mintha azt mondta volna / valaki, tiéd most minden, / hazaviheted, ha akarod”. Kivételes pillanat ez: a lírai alany az általa érzékelt világ tér-idő metszéspontján lépdel: fölötte a felhős égbolt, alatta a folyó vize; mögötte Buda, előtte Pest; ebben az abszolút centrális helyzetben tör rá az érzés, vagyis a metafizikai súlyú fölismerés: „Olyan volt minden, / mintha miattam / állt volna össze így / megismételhetetlen mutatvánnyá / a különös színház”. Gondoljunk bele, milyen hétköznapi a helyzet: valaki gyalogol a hídon, szemlélődik, elmereng az élet dolgain, és egyszer csak belévág a fölismerés villáma: mindez az enyém, illetve magam is része vagyok ennek a mindenségnek. Azonnal tudja, valaki odafönn, a mester rendezi így a dolgokat: „Mentem a hídon, és tudtam, / mindezt valaki vigyázza”. Az a valaki tartja össze a tér-idő dimenziót, amely itt és most a hídon sétáló ember előtt mutatkozik meg. Egy város, egy folyó, két part – és benne van a víz sodorta lomhán elúszó faág és a hídon dübörgő forgalom; benne van az andalgó emlékezete és benne van az úti célja; benne van a pillanat villámfényességű élménye és az időtlenség, végtelenség fölérzése. És főként benne van a varázslat kiváltotta fölismerés: maga is része e nagy Egésznek. „Miért érzem mégis, hogy varázslat, / ha egy pillanatra csak, / de magam vagyok az élet?”.
Azon túl, hogy letisztult egyszerűségében is zseniálisan megformált alkotás, mintegy esszenciálisan tartalmazza a költő gondolkodásának intellektuális és érzésköreinek lényeges vonásait. Az elégikus hangulatú, de a szépségekre rácsodálkozó, épp ezért hullámzó érzelemvilágú költemény a lét teljessége átélésének pillanatait örökíti meg. Tökéletesen szimmetrikus a kép; a tér-idő koordináta centrumában a gondolkodó és érző ember áll, az általa belátható világ origóját személyesíti meg. Fölérzi, tudatosítja kiváltságos helyzetét, miközben számot vet azzal, mi volt eddig és mi várhat rá; tudja, mi az emlék és mi a vágy, azaz múlt és jövő, megélt és elgondolt sors. Maga a lét teljessége jelenik meg ebben a versben. A Séta a Margit hídon sűrítetten és szemléletesen tartalmazza mindazon vonásokat, amelyek egyénítik Aknay Tibor költészetét: és benne van az az intellektuális és poétikai erő, ami nagyszerűvé, kivételes értékűvé teszi a verset. Benne van az ember társas lény mivolta és termékeny magánya, benne van a táj, a tér, az otthonosnak érzett környezet, amely egy emelkedett pillanatban – spirituális súlyt nyerve – a létezés teljességét teszi konkrétan átélhetővé.
***
Aknay Tibor versbeszéde már-már köznapi, a beszélt nyelv hangzását idézi, miközben tömör, konkrét, fajsúlyos, és sokszor jelzésszerűségével utalásos. Ami ennél is fontosabb: kifejezően hordozza a költő reflexióinak empatikusságát, érzékenységét. Verseinek jó része szabad vers, de egyáltalán nem idegenek tőle a kötött, ütemező formák, a ritmusosság. Szóképei, megszemélyesítései, hasonlatai elevenek, de sosem tolakodóak, inkább a maguk egyszerűségében találóak. Nem tartózkodik a zenei hatású mondókáktól, a játékos megoldásoktól (Ördögszekér; Pegazus szekere). Versei között akad balladai tónusú (Nyírfatánc), szaggatott szövegezésű, gondolattársításon alapuló (Ha lehetnél…), viccesen alliteráló (Mondóka) vagy népdal zamatú (Ördögjáték).
Sok-sok egyéni versvonásról lehetne és kellene még szólni: a szerelmes, az istenes vagy a tájleíró versekről, a közösségről és a nemzetről szólókról, de hely hiányában csupán a záró versről emlékeznék meg. A Kimondhatatlan című darab ugyancsak afféle esszenciális költemény, amely a kötet egyik fő motívumát, az emlékezés attitűdjét szólaltatja meg. Ahogy az eddigiekből is kiderülhetett, Aknay Tibor versvilágában roppant fontos szerepe van az emlékezésnek. Ez a vers is nyomatékosan a múltidézésről szól, de nem egyszerűen az emlékmorzsák számbavételéről, netán a múltba révedésről szól, hanem az eltékozolt álmokról, az elszalasztott lehetőségekről, mindarról, ami megtörténhetett volna, de mivel nem történt meg, hát „nevenincs / kimondhatatlan”. A lírai alany memóriája ez esetben épp az emlékhiányok között matat. Ráadásul a költő relativizálja is az emlékeit, mondván: a konkrét emlékképek között föl-földerengenek megfejthetetlen, kiismerhetetlen emlékdarabkák is, amelyek a mából visszatekintve is rejtélyesek: „Sem gazdája, sem örököse / nem vagyok / eltékozolt álmaimnak, / mégis keresem őket”.
A kötet egyik fő motívuma – mint a kötet címe, az Emlékidő is nyilvánvalóvá teszi – az emlékezés. Az emlékezés pedig a lét két térfelét, két valóságféltekét nyitja meg: a gyermek- és ifjúkort, valamint az öregedést, az elmúlást, illetve ezek kibékíthető ellentmondását. Számos verset lehetne példaként fölhozni, mit gondol mindezekről Aknay Tibor; itt most csak annyit, hogy az emlékezés „itt és most” kiindulópontja, gondolati platformja gyakorta az alkonyati kert képe (Az Isten játszott; Csoda; Arcodat, mint eleven freskót).
A kötet gazdag anyagának további méltatása helyett álljon itt egyetlen költői kérdés, amely visszautal Aknay Tibor szemléletének perspektívájára, a nagy Egész megtalálására és az abba való belehelyezkedésére: „Isten / képének mását / miért teremt, / ha az / feladja / gyönyörű álmát ( a végtelent?” (Hajnali kérdés).
***
Ha próbálom megfejteni Aknay Tibor magasabbra törő költészetének titkát, arrafelé kell tapogatóznom, hogy a formai egyszerűség, a köznapiságot imitáló beszédmód, a kevés szóval sokat mondás látszólag szimpla világát lírai reflexiók útján képes föltölteni metafizikai tartalommal. Ennek eszköze pedig az a sajátos látásmód, amely a lírai szubjektumot képes a nagy Egész részeként, de annak középpontjában álló karakterként láttatni. És olyan meggyőző, helyenként szuggesztív módon ábrázolni, hogy életérzése átszálljon az olvasóra, empátiája hatással legyen a befogadóra. Valahogy úgy, ahogyan Költészet című versében mondja: a világ legyen fekete vagy szürke, az éjszaka angyalai gyönyörű felhőket álmodnak az égre, és „Szárnyukból, / ha tollak hullnak / a földre, / azokkal lehet / a legszebb / verseket írni”.
Illusztráció: Emlékidő-recenzió
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
