A. Gergely András: Egy neoplantai szomorúságai
Már megint ugyanaz, szinte ugyanúgy. Ami persze erős túlzás, mert az „ugyanaz” is erősen idézőjeles más és más, az ugyanúgy meg egyenesen tévképzet, mások a szereplők, más a helyszín is, más a sztori, s alig fordul elő „ismétlés” a korábbi kötetekből. De ha sem nem ugyanaz, sem nem ugyanúgy, miért mégis az élmény, a „már olvastam ilyet” benyomása, az ismétlődés gyanúja?
Nem derülhetett ki eddig: Végel László köteteiről van szó, ezúttal éppen a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény van soron. Ötödik-hatodik könyve egymás mellett, és textuálisan keresnem kellene az azonosságokat. Talán leginkább a szerzői spleen, a lehangolt élmény „ugyanaz”, a szerbiai, délvidéki, magyar közösségi panasz egyezik, melyben ha két szereplő (legyen apa és fia, férj és feleség, szülői házból kiröppent fiatal és halálra készülő öreg akár) bárhol is „összehajol”, abból mindig kilóg valahol a keserűség, a széthúzás, a lehangolt és reménytelen jövőkép, az áldozatokkal teljes múlt, melyben nincs tiszta örökség, nincs vállalható identitás semennyi. Ám van bőven megcsalás, reménytelenség, kínok körei, fásultságok időszakai, félelmek korszakai, szerb királyi, magyar megszálló, német leigázó, orosz felszabadító, titóista partizános táltosság, újabb szerb, majd újabb magyar fennhatóság, majd semmi és senki, csak a pénznyelő korszak újgazdagjainak és rablóinak magabiztossága. „Ezek ugyanazok”, ha nem is ténylegesen, de a „visszajövünk, s rendet teszünk!” korszakai úgy váltogatják egymást, mint a villa a lucernát, mely ezúttal Neoplanta városi hintóinak, a fuvaros népeknek, a vendéglős és cukrászdás szereplőknek hátterében hordozza a válogatott szereplők sűrű sorait. De ezek mégsem ugyanazok, mert mindig akad még éhesebb, még kíméletlenebb, még elfajzottabb, még voluntaristább és sokkal erőszakosabb, s mindig jön újabb különítmény, amely „felszabadít” (és egyben meg is száll, rekvirál, rabol és távozik), de mindig előugrik egy újabb, akinek a legsemmirekellőbb tudása sincs a helyszínről, a sorsokról, a félelmekről, a dilemmákról, a megalkuvásokról és szégyenekről, egy fénykép jelentéstartalmáról, egy épület színéről, egy ló sorsáról vagy egy hintó elkészüléséről, egy üresen telő vasárnap délutánról vagy egy fegyveresektől hőzöngő város éjszakai kocsmáinak „lovagjairól”.
Szánalmas az egyszerűsítés, igaztalan is. Semmi sem ugyanaz. Csak az író személye azonos, „csak” a délvidéki magyar hogyérzet hitványsága és vállalhatatlansága hasonlít, csak a „menekülni sem, maradni sem” állapot reménytelensége megfeleltethető a korábbi köteteknek. S közben mindannyian ugyanabban a pácban, csávában, pocsétában, reménytelen és méltatlan múltban ülünk, közösen, olykor harsányan. „Horthy Miklós katonája…” vagy Tito bűvös lényének populáris himnuszai is olyan nóták, melyek az ablakaink alatt zengenek föl, vagy egy kocsmai pult mellett, egy erőszakos éjszakán vagy egy rekvirálós hajnalon, amikor az árulóvá válás, a „magyarrá lettél!” vagy „ez is csetnik!” vádjai kisdedek és reszkető asszonyok, frontot járt öregek és megfelelni még képes újabb nemzedékek életvilágában maradnak alapélmények. Ami ugyanaz: talán a sosem végére jutó különbségtevés, a mindig lekezelő „másság” vádja, az örökké fegyvernek szánt kifosztás és erőszak, lerablás és kiszolgáltatottság arzenálja. Ez csak igen ritkán és alig moderálhatóan változik, rendre megmarad intoleráns és kegyetlen, kíméletlen és elszánt. Ennek nyomán pedig a szerzői „ugyanaz” csak a visszhang, jele és lenyomata a létezhetetlenségnek. Végel a beláttatás és megnevezés, személyes élettörténet és rokon história alapanyagát kínálja – a verziók már a lét feltételei. Ami roppant hasonló maradhatott, az a kisszerű kakaskodás, a folytonos besúgás, a zsarolások, megfélemlítések és uszítások „magyar testvérisége” (Magyarok, összetartás! – 69-75. old.), az Ígéret Földje mint képzet, mely frontvonalon, haza-vágyakozásban, kényszermunkán, fogságban, idegen földön harcolva oly leírhatatlanul távoliként vonzó (Zarándoklás az Ígéret Földjére – 185-193.), hazatérve azonban dezertálás miatti munkatábor, lassú halál lesz belőle…, vagy a Fruska Gora szőlein hízlalt császári bortermés ábrándképe, mely messzi bécsi fiákeresek közé röppenti a büszke képzelődőt (23-36.) – vagy egészen a fő helyszín, a Dornstädter cukrászdát ékítő fotókig, melyeken Ferenc Jóska, Péter király, Horthy Miklós és Tito marsall virul (addig, ameddig), alattuk éppen orgiát rendez az aktuálisan uralkodó hatalom, s ahol évszakonként változik, hogy Honvéd vagy partizán a hős éppen (271-275.), a „gondtalan szocialista nemzedéknek” meg A csokoládé is édesebb (265-270.), amikor A Szabadság térre belopakodik a kapitalizmus (261-264.), vagy amikor „A Szabadság téren esküdöztek, hogy a kapitalizmusban boldogok leszünk. A csetnikek által jut a szabadság a Szabadság térre” (39.). Igen, ezek a mások, amikor a hasonlók már ugyanazok. Mert „a csetnikekből kommunisták, aztán a kommunistákból csetnikek lettek. Vagy a kommunisták évekkel ezelőtt jobblétre szenderültek, most meg forognak a sírjukban? Semmi sem hitelt érdemlő” (39.). Időközben a felszabadító, a megváltók örököse is éppúgy megaláztatik, mint az előbb Horthy bevonulását, majd rá pár évre a kommunistákét ünneplő nagypapa emlékképe (248-260.).
Igen, sokszor csak a szónokok változnak, váltanak ruhát vagy sipkát csupán, esetleg limuzint is, mert Sólyom elvtárs és az állambiztonság akciója (137-149.) kiterjed ugyan a kínos kényszerekre, de nem ad választ a Ki a zsidó? Ki a szerb? Ki a magyar? Ki a német? alapkérdésre, melynek révén az egész Neoplanta (Mária Terézia adományozta név, mely lett azután Neusatz, Újvidék, Novi Sad is) csak úgy maradhatott szabad királyi város rangján, hogy elviselte minden kivagyiságok időszakos likvidálását, lettek légyen Horthy vitézei és különítményesei, újvidéki mészárlók, magyar fasiszták, németeket internáló honfiak, ki- és átvonuló alkalmi erők, a „visszatérünk még!” búcsúszavával pótkocsistul megpakolt szajréval távozók, vagy az időszakos „új felszabadítók”, akik leigázták az előzőeket és helyi kapcsolataikat is.
A fiákeres elbeszélő, kinek hangján ezúttal a helytörténet ezernyi szépsége szólal meg, a mindig várt jobblétet csak percekre, kiváltságos órákra szerzi meg. A térképeket is újraírják, az utcatáblákat is eltörlik, csak a régmúlt mappái halmozódnak immár az ülés alatti tárhelyen. Az utókor idegen birtoklója, aki halála után a fiákerért eljön, csak turkál, keverék nyelven valamit akar, majd kiszolgálja magát: „Újabbnál újabb térképeket húzott elő. Közben valamit magyarázott, de ebből sem értettem semmit. Leszállt a bakról, megragadta a rudat, és vonszolni kezdte a fiákert. Lassan tűnt el az alkonyatban. Jebi se! – mondtam, miközben arra gondoltam, lehet, hogy az alak eszement, nyilván elképzeli, hogy hős, aki majd egy szép napon felszabadít bennünket” (292., záró sorok).
Felszabadítani érkező hős, a város megváltója, az Ígéret Földjének jövendő uralója-e vagy sem, megmarad titoknak. A kulcsszavak azonban nem tudnak változni, könyvről könyvre visszaköszönnek. A békétlenség és közösségnélküliség sűrű anyaga alapszintű keserűsége Végelnek. Mint a fiákeresek, akik olykor még remélik a kuncsaftot, hiába is változik a történelem széliránya, a szerzői attitűd is kitart a reménytelen álmok és kínos realitások kettős partvonalán. Végel itt most hitelesen lett fiákeres, vagy három nemzedék jegyében is az. De ez – ha már az Ígéret Földjére tévedtünk – nem oly sajátosság, hogy ne lehetne rögtön a város regénye is. Neoplanta bár a lehetőségek szigete volt (vagy lehetett volna – Mária Terézia még a település népeinek illő és toleráns összhangját álmodta-kívánta nekik!), a beteljesülés már az ellenkezőre sikeredett. Lett Újvidék, lett újvidékiség, csak a megértés foszlott el az idővel. S még megmaradt Végel László, kinek ez erősen fáj…
Illusztráció: a könyv borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
