Babics Imre: Kihallgat itt rekedt ikreket (könyv-beharangozó)
Az Ünnepi Könyvhétre műhelyünk gondozásában tokba foglalt két Babics-könyv jelenik meg. A borítóra írt rövid ajánló szöveg hosszabb változatát tesszük beharangozóként közzé – s egy “fraktált” a Kő ködön-kötetből.
Ikerkötet odaátról
Ki hallgat itt rekedt ikreket? Mi, akik hallgatunk. Akik néha mégis – ha halkan is – hallatjuk hangunk. Mert beszélni kell ebben az elnémító zajvilágban. Még akkor is, ha talán csak Isten hallgatja. De bízva abban is, hogy meghallják fogékony, értő emberi fülek, szívek is. Iker-könyv született Babics Imre tollából, s a cím a rá jellemző komoly szójátékkal utal arra, hogy e könyvtestvérpár honnan való: itt rekedtek ezen a világon, mert máshonnan jöttek, máshonnan és másról szólnak. Itt-rekedésüknek oka és célja van: metafizikai tartalmak hordozói. A címadás egyébként a költő előző, Abrak a vadnak, ablak a vaknak című kötetére is emlékeztet.
Az első iker, a Kő ködön – címében szintén jellegzetes szójátékkal élve – hétköznapi helyzetből indul – a ködös hajnali munkakezdés előtt ágyában álmatlanul forgolódó költő gondolatai a jelenkori összmagyar sorsról, a lesüllyedt embervilágról, tájakról, Istenről. A mindennapi tehenészeti munkavégzéstől a világegyetem és a teremtő Isten mibenlétén való töprengésig ível a hosszúvers gondolatvilága, gördülnek egyenletesen sorai hűs erdei patakként csobogó hexameterekben, melyeket olykor a költő közéjük iktatott egyéb versformájú versekkel színesít.
A kötet nagybátyja, a költő központi jelentőségű műve, a szintén hexameterekben megírt tudatfolyam-regényeposz, a Gnózis juthat róla eszünkbe – s akárcsak Homérosz eposzait a Homéroszi himnuszok, úgy egészíti ki a Gnózist a Kő ködön, amely tudatfolyam-líra, és a Gnózishoz hasonló tartalmakat fogalmaz meg, szinte annak holografikusan kicsinyített leképezése, kiseposz, epüllion, tudatfolyam-líra. A költő szavával fraktálepika, mely egyszerre ábrázol tökéletes isteni végtelenséget és gyarló emberi töredékességet. Ködvilágban a kő állandósága.
S tökéletesen kiegészíti őt könyvpárja, a Csendes esély, mely pontlíra: rövid, néhány soros, de annál tömörebb mikroköltemények sorozata, melyek pontokként mutatnak a végtelenségre, egységtartalmukban villogó sokszerűségként változatos versformákat öltve. Gracilitásuk, aprólékos kidolgozottságuk antik kámeákra emlékeztet, melyek mellett a Kő ködön értékes bíborpalást, vagy akár a Kő ködön arany koronapántjára illesztett igazgyöngyökként is felfoghatók. Fogalmazásmódjuk, pontszerűségük a kötet nővérét, a költő Tűtükör című haikukötetét is eszünkbe juttathatja. Aforizmatikus élességgel fogalmaznak, s egy helyütt kijelenti a költő: Isten csendes esélyt adott nekünk arra, hogy emberi emberekké váljunk.
E pontversek száma hatvannégy, amely szent számként az ősi kínai jóskönyvre, a Ji csingre utal. Az ikerkötet egyébként is szorosan kötődik az őshagyományhoz, a könyvkettős egymáshoz való viszonya yin és yang viszonya: a Kő ködön áradó hosszúságával női, yin jellegű – a végén a költő feleségének megrendítő szépséggel megrajzolt alakja is alátámasztja ezt –, a Csendes esély pedig tömör, tézisszerű kijelentéseivel yang, férfi jellegű. De mindkét elemben ott van önnön ellentétje, mert együtt alkotnak egyensúlyt: a Kő ködön férfiassága a feszesen fegyelmezett hexameter-forma, mely összefogja az áradó mondanivalót; míg a Csendes esély nőiessége a lágy halkszavúság, mely csendességével mégis a legsúlyosabb gondolatokat fogalmazza meg. Így alkotnak egységes egészet, kötet-feleség és kötet-férj, s bíznak abban, hogy értő olvasóik rájuk és lényegükre rátalálnak.
Füleki Gábor
Kő ködön
(részlet)
6. fraktál
Megyek, megyek, mendegélek, hátrahagyván húshüvelyem, felhők fölötti
fantomként csillagcsapáson csörtetek Odaáti országodba, szelíd szívű,
szent Szűzanya. Reám ragyogsz: révületből ocsúdok odaadásra.
Gyónnék gyalázatosságról, ám átpillantva árnyakon látod lényem
leglényegét, szavaidnak szárnyalása lenge lelkem lebegteti:
‒ Alant alkotni akartál, aranyló angyalajakkal
égőn élve énekelni, isteni ihlettel írni.
‒ Azt akartam, asszonyanyám, versvonzástól vadul, viszont
írástudatlan illető voltam vitathatatlanul, ráadásul rút részeges, dagadt,
darabos, dadogós.
‒ Megkapod, mit megérdemelsz. Várj viruló világomban türelmesen,
tündöklésem közepette kitartóan.
∞
…Várok, várok, várakozom, végül végesből végtelent, határosból
határtalant elérve eljön egy egyén, húshagyó hűs honfitársam. Furcsa,
fülbevalós ficsúr, koponyája körül kendő. Szülőföldem szerepéről,
hajdani hon helyzetéről faggatom, fanyarul felel:
‒ Káoszközelítés, komám! Köd, közöny, közönségesség odalenn, országunk
olcsó riherongyok, ravasz rablók, labanclelkűek lepusztult tanyájává téve,
tüzes pokol párájaként pártos ugatások uralkodnak, uszítás uszítás után,
csalók, csahos csapodárok alvilági alamizsnát vetnek vesztők vályújára
(fedőneve: futószalag). Megtörténik, most már mindegy, keseregni,
kiváltképpen felhők fölött fölösleges. Miért maradtunk mi magunk?
‒ Idődben írtál, így itt is készíthetsz költeményeket számomra Szűzanya
szerint.
‒ Édesanyád élemedett vagináját vizsgálgatnám inkább ismeretlenül,
mintsem magyar mondatokkal mennyországban mocskolódjak,
rímelgessek rendületlen.
Szűzanya szelíd szemével reá rebben, reá ragyog, erre elcsendesül egyből.
‒ Összetörik örökléted erős ellenkezéseden. ‒ szól Szűzanya szeretettel.
Hatalmas hőhullámokban halhatatlan hit hömpölyög körülöttünk. Komám
kiált:
‒ Meglesz, magasságos mamám!
Fényességből felém fordul:
‒ Mesélj most múltadról majom, végig visszafelé vezess!
‒ Ezernyolcszáztizenkettő, június javában jártunk. Tizennegyedikén
történt, Csanaknál csúf csatazajban Napóleon nemeseink felkelését
félelmetes legényeivel leverte. Marmont, MacDonald marsallok
dirigálták dragonyosok, gránátosok garmadáját (értesülésem égbeli).
Ekkor estem el, esztelen…
Dülöngéltem full ittasan,
lajbim alatt bor, pár meszely,
lehúzott nagy, rengő hasam:
szúnytam, mint ki fel nem neszel.
Míg én a Gerence-parton,
Győrnél hadrend összeomlott,
huszároknak nem volt pardon,
menekültek hanyatt-homlok.
Nem látott, megtiport a mén,
s úgy tűnt, egy nagy kéz felemel,
csíz dalát már nem hallom én:
lovasrohamban estem el.
‒ Különben kurtábban közöld értelmetlen életednek tényeit, te táltos tahó!
‒ Vándorlásból visszatértem, mindennapok masíroztak. Borozgattam
búslakodva, parttalanul pálinkáztam.
Kellett hozzá négy pint vinkó
és egy lefejelt kármentő,
elhozta hatlovas hintó,
látomásban megjelent Ő.
Paripái ficánkolnak,
valahány csillag és kesely,
hintója alakra csolnak…
„Ahoy!” „Hallgat! Nem felesel!”
Zaboláz mint megkergült kost,
szavait iszom ijedten:
‒ Lesz lírád, csak nem így, nem most! ‒
…S árok partján felébredtem.
Tengeri tajtékon törtem által árván, álmatlanul, Baktérítőn barangoltam.
Húzzák a bálnavadászok,
szigonyoznak ámbráscetet,
tenger, ő az adu ászod,
kit mélyed krákokkal etet.
Cápa, polip, delfin, dugong,
tonhal, hering, el ne feledd,
jöttére döndüljön a gong:
köztetek ő spermaceleb!
Elbúsulva elindultam, kínnal-keservvel külhonba, különféle kalandokat kerestem, kéjt, kalamitást.
Hegymászó az én barátom,
meghág ő az Araráton.
Majd jön a Mount Everest,
sok testnedvet belém ereszt.
‒ Füleimnek félelmetes furcsaságokat farigcsálsz, felfoghatatlanságokat.
‒ Látnád lenti lakozóknak lehangoló lelkét, lennél cinikusok cipőjében
járó javíthatatlanná. …Egyébként elnézést, ember. Tovább történeted,
tehát!
‒ Szerencsétlen szerelmesem ‒ utód unokatestvérek hívságos
házasságából ‒ viselkedése változott, eztán elborult elméje. Zordon
zárdába záratták.
Mikor pápának öltöztem,
kikacagtak az emberek,
pedig Isten és én köztem
nem éreztem külön teret.
Hozzánk népek be nem tértek:
szuvas szelemengerendán
miként akasztott kísértet
csüggött fehér reverendám.
A templom ajtaja előtt
felemeltem pásztorbotom
‒ Térjetek meg, őstermelők! ‒
Imádságom halk, monoton.
Örvényében gőgös gúnynak
nem rezdült meg a tiarám,
a fejek majdan lesúnynak:
‒ Bárány vagyok, hitem karám.
Legény lettem, leányokra ácsingóztam ártatlanul.
Választottam virágszálat, isteneset, illedelmest.
Kedvesem Kauffmann Ancsa,
kicsit csámpás, nagyon bandzsa.
‒ Neked jó lesz, az is csoda,
ilyet kaptál ‒ pökik oda.
Jegyet váltunk, két elesett,
vagyunk világnak vesztesek.
Talán világfölöttiben
kimondatik ránk az Igen.
Kolonc kisdedet, kiadtak dajkaságba derék, dolgos földmívesekhez.
Falumban, szorgalmas, szigorú Szücsön satnya, sírós sápkórosból
irdatlanná iperedtem, hájas haspókká hizlaltak.
Tejtestvérem volt Sarolta,
nagy sasmadár elrabolta,
mikor kinn hagyták a padon,
elnyelte bakonyi vadon.
Meghibbant nevelőanyám,
a nép bámult tolliszonyán.
Mindig abban tellett kedve,
engem lásson túletetve.
Örült, hogy szinte gurulok,
nem bírnak el, csak turulok.
Eltömődött minden csakrám,
gúnynevet ragasztottak rám.
Vagyok Sudri Tokás Péter,
majdnem Pál (de az a B terv).
‒ Gyermekágyból gyehennára száműzetett szilaj szülém.
Miként fanatikus hispán,
úgy lovagolt az alispán.
Anyám alatta a kanca,
Pápa város főribanca,
kinek elég pár pohár bor,
oszt kihordhat Péter-Pálkor.
‒ Vége. Viszontnemlátásra!
‒ Minutumra megálljunk még! Ennyi egyetlen emberlét? Kevéske kaján
költemény?
‒ Talán több, talán távolibb Mindenségben megtalálni…
Válasza valóm visszhangja: öröklétben összeolvad lényünk, lévén
láncszem-lelkek, vonzó végtelenségeké. Leoldatlanul lebegünk, körben
kozmoszok kongása, ismeretlen ideáké. Csillagcsapáson csörtetünk,
megyünk, megyünk, mendegélünk…
Illusztráció: Könyv-beharangozó
Ezek is érdekelhetik!
Két költőnő, két verseskönyv, közös bemutatóest (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
