Toót-Holló Tamás: Csordul a csepp (könyv-beharangozó)
Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg műhelyünk gondozásában Toót-Holló Tamás trilógiazáró prózakötete. Figyelemfelhívó és a mű olvasására serkentő szerzői összefoglalást kínálunk most. (A szerkesztőség)
Csordul a csepp – a Forrás Könyve
Egy királyregény-trilógia vége[1]
Hamvas Béla úgy tartotta, Mátyás azért szent királyaink egyik legjelesebbje, mert egyike volt ő is a megvillant szemű királyoknak, akik feltépték a világot, hogy lássanak. Toót-Holló Tamás metatörténelmi királyregényei is ezekkel a világot feltépő, királyi tekintetekkel néznek a világra: most már harmadjára, s ezzel a Forrás Könyve összefoglaló címet viselő trilógiáját le is zárva. Ahogy korábban Nimród király két fiát, Hunort és Magort (Csobban a víz), később László királyt (Csillan a hab), most pedig Mátyás királyt (Csordul a csepp) is megszólítva és megszólalni hagyva. Hagyva azt is, hogy a királyaink ne csak a történelmi múltban, hanem most is, a szüntelen jelen szüntelen teremtésében is velünk legyenek.
S hogy miképpen vesz részt ebben a szüntelen jelenben és szüntelen teremtésben a királyregény-trilógiát lezáró kötetben ábrázolt Mátyás király? Legelőször is úgy, hogy Toót-Holló Tamás szokásához híven most sem hagyja, hogy a Királyok Hegye ne végtelenül személyes és ne végtelenül intim tér legyen a számára. Így aztán a Királyok Hegyén jól megfér egymással az öröklét, az alkimista mágia, a szimfonikus progresszív rock és az atmoszferikus black metal összes fekete serege. Anakronizmus ez így minden mennyiségben. Magában az öröklétben. Egy primordiális rend szerint, ugyanakkor viszont posztmodern trükkök egész rengetegével. A rengetegben három delejes erejű nővel: Pobjebrád Katalinnal, Szép Ilonkával és a tétényi bíró okos lányával. S hozzá mindenféle északi és déli tengerekre nyíló kicsapongással. A Burzum híres albumát megnyitó black metal szám démonjainak zord elősereglésével. Egy horvát szigeten hirtelen elfogyó, legendás fehér bor, a Vugava minden cseppjének minden elbűvölő zamatával. És a Quimby Lepedőországának minden katonájával. És Lynch Bowie zenéjétől hangos éjszakai országútjának minden kanyarával. És Munch Madonnájának minden fülledt erotikájával.
Aki kíváncsi erre a bizarr összművészeti forgatagra, arra tucatnyi befejezés után még vár a kötet végén négy QR-kóddal felvezetve négy soundtrack is: Mátyás király legvagányabb rocktörténelmi és underground produkcióival, legszebb magyar népdalaival és legkedvesebb Pilinszky-verseivel. Hogy ez a sok zenei utalás is hihetőbbé tegye azt a sejtelmünket, hogy ez a történelmi sci-fi a maga kedvesen zilált történetszálaival valójában a magyar underground legendás számait köti össze egy korlátok nélkül örvénylő térben és az időben. Nem minden viszontagság nélkül ugyan, de rendben eljutva az URH Pokoli aranykor című számától a Quimby Aranykor című számáig – s aztán e két dal között erősen felindult mentális ingázásba szédülve. Hogy erre végül már Mátyás is csak annyit mondhasson: ez az igazság.
S hogy mi jelenik meg ebből az igazságból a műben a regény fikciója szerint? Egy történelmi sci-fi világképéhez illő szabad csapongással, s képzelet szabadjára engedésének minden metafizikai kalandjával?
Az hát itt az igazság, hogy Mátyás király – utódlásának megoldatlanságát látva, s Corvin János hatalmi ambícióinak kudarcát érzékelve – arra jut udvari asztrológusa, Regiomontanus tanácsát megfogadva, hogy halála közeledtét érezve megalkotja a Nagy Művet. Alkimista transzmutációt kezdeményez, s visszahozza halottaiból a számára fontos holtakat. Hogy ha máshol nem, hát az alkimisták által sokszor leírt másik természetben, az örök halhatatlanságban visszaforgassa az idő kerekét, s erőt vegyen az elmúláson. Visszahozza a halálból fiát, a Podjebrád Katalin által isteni csodaként éppen a férje huszonegyedik születésnapján világra hozott gyermeket, akit az anya gyermekágyi láza miatt hamar bekövetkező halála miatt csak egy rejtélyes, máig feloldhatatlan szignóval, Hunyadi N. királyi hercegként örökítettek meg a krónikások. Az udvari alkimista tanácsolta bonyolult analógiás mágia szabályainak köszönhetően ehhez Szép Ilonka áldozata lesz még kulcsfontosságú. Ő az, akinek a halála a Nagy Műben, a hétszeresen égető alkimista tűzben Podjebrád Katalin halálára felel, s ezzel a megváltó áldozattal Szép Ilonka személyesen is a részévé válik annak a mesteri mutatványnak, amely a halált is móresre tanítja, s alkimisták teremtette tűzön át a halandók első természetét a halhatatlanok második természetére váltja. A Nagy Mű sikeres, a tűzön át visszatérő holtak a halhatatlan természetbe átlényegülő Mátyás királlyal együtt a Királyok Hegyén, a magyar aranykor hazájában találják magukat – az alkimista palingenezis, a halhatatlanná válás áldásában részesülve, s a tetejébe még abba a hazába is kerülve, amely mindig is ott van felettünk a magasban. Ez az Illyés Gyula versét és Hamvas Béla aranykori látomását egyaránt idéző, valóságon túli, misztikus hely, a Királyok Hegye pontosan megfeleltethető a magyar romantika egyik ismert toposzának, a magyar Olympusnak is, ahol az egymástól független legendás hősök hirtelen egymástól függő, dicső csoportozatba is rendeződhetnek. Itt ezt a csoportozatot Hunyadi N. királyi herceg, anyja, Podjebrád Katalin, Mátyás király és Szép Ilonka alkotja, hogy a magyar történelem egyik legtöbbször feldolgozott legendája egyszerre hermetikusan misztikus, s egyszerre posztmodernül atipikus módon táruljon elénk, ahogyan az alakok érzelmeinek összevisszasága egyre fékevesztettebb módon diktálja.
A harmónia és a kavarodás is teljes: már csak azért is, mert Mátyás az örök életet elérő alkimista átlényegülésnek úgy válik részesévé, hogy a földi életét a halandó és már a halálra készülő természetében rendben bevégzi, hogy a transzmutáció csodáját ezzel is elrejtse, s hogy ami csodává lett körülötte, azt rejtve rejtező titokként is megőrizze. Ami így az Aranykor örök romlatlanságában mindörökre megmarad, az valami nagyon különös vegyesfogat. Egy soha nem volt tájban, s hozzá még egy soha nem volt tér-idő kontinuumban alakulnak a halandók világával már minden kapcsolatot megszakítva ennek a négyesnek a valaha volt valóságban is gyökerező, viselt dolgai, Mátyás és Podjebrád Katalin kamaszosan éretlen, de mégis csodás szerelmét is megidézve, s Mátyás Szép Ilona körüli álruhás széptevését is magasabb érdekek szolgálatába helyezve.
Hogy ki hogyan éli meg, hogy az alkimisták által oly sokszor leírt másik természetben, a haláláig megélt életkorában újjászületve egy képtelen helyzetben találja együtt magát a szeretteivel, az derülhet ki ebből a metafizikai kalandregényből. A Tradíció ősi rendjéhez híven éppen a kortalan időkben is rendre megérkező évszakváltások égi lényegét kereső transzcendens ünnepségsorozatok közben. Úgy, hogy az ünnepek talányos szertartásrendjében egy másik, Mátyás mellett Szép Ilonkához hasonlatosan elhíresült ragyogó teremtés, a Mátyás-mesék okos lányának legendája is felderengjen. Hogy az alkimisták megálmodta Bölcsek Köve itt éppen ugyanaz a kő legyen, amelyiknek a legendák szerint Mátyás éppen a megnyúzását rendelte el. S amelyiknek az okos lány a legenda szerint előbb inkább a vérét vetette volna a királlyal, hogy a természet rendje is csak úgy boruljon fel, hogy a királyi művészet attól még javában kiteljesedjen. Hogy ha jössz, te is úgy gyere, hogy ne legyél se úton, se útfélen. S közben se felöltözve ne legyél, se meztelen. Se ajándékot ne hozz, se ajándék nélkül érkezve botrányt ne okozz. S amit véghez viszel, abban pedig aztán legyen is köszönet, meg ne is.
Ez a magyar aranykor. Ez a magyar túlvilág. Itt Mátyás meghalt, de még mindig él, s így nincs még oda az igazság. Mert innen még mindig visszagondolhatnak ránk a dicső holtak.
Ami itt van, egy egész örökkévalóság óta tart. Nem tudni, hogy az évszakok körforgását itt mióta, hányadik évkörben ünneplik meg a Királyok Hegyének hétszeres tűz hevével megjelölt legendás alakjai, de a történések fiktív kontextusa szerint ez a rend épp felborulni készül, miután Hunyadi N. királyi herceg lökéshullámokhoz hasonló, táltos erejű növekedésével, szellemi érésével immár megérkezik a kamaszkorba, s az apja most már a szebbik nem körében a széptevésekre is megtanítaná, ha tehetné. Teheti is, de ehhez ki kell lépniük a Mítoszok Idejébe, s át kell adniuk az éppen esedékes Szent-Iván éji nyári ünnep szervezését a zavaros érzéseivel szünet nélkül küszködő Szép Ilonkának.
A Mítoszok Idejébe átruccanó férfiak elérik, amit akarnak. A királyi herceg előtt nem rejteget már több titkot a nők teste. Történetesen éppen az okos lányé se, akit magukkal is hoznak az idők kapuján át vendégségbe. Hogy ő is lássa, mire képesek velük a szentiváni máglyatüzek fényei. De hogy mit igazítanak át ezzel az új, rendhagyó társaságban ünnepelt, s kivételesen most Szép Ilonka által levezényelt ünnepi szertartással az Aranykor szerkezetén, az még számukra is sok meglepetést rejteget.
Hogy mennyi lesz ebben a köszönet, s hogy mennyire van tőlünk messze még a messzi, az előbb-utóbb kiderül. Ahogy az is, hogyan viseli Szép Ilonka, hogy ott van mellette királyné képében Podjebrád Katalin, Mátyás egyetlen törvényes fiának anyja. S hogyan viseli Mátyás, hogy Szép Ilonkának a hol jelen lévő, hol jelen nem lévő okos lány lesz mondva-mondatlanul is a vetélytársa. S hogyan viseli N. herceg, hogy táltos erők birtokában úgy nő fel a vele szemben már kortalan társasághoz, hogy maga sem tudja, mikor jön el az ő ideje. Amikor maga is csak megállapodik egy számára üdvös életkorban, hogy az öröklét változással többé már őt se fenyegesse. S hogyan viselik a halottaikból visszatért három holtak, hogy Mátyás a transzmutáció mestereként úgy lett az örök élettel teljes, hogy a múlt és a jövő minden titkának ismerőjeként mindannyiuk omnipotens tanítómesterévé lehet. Miközben az általa megteremtett Nagy Műnek ő csak az alkotója, de nem a hőse. Ami pedig benne forgathat fel zavaros érzéseket. Azon tépelődve, milyen lehet átadni a fele királyságát valakinek. Neki, éppen neki. Akinek a teremtés az életeleme. S akit épp a mások figyelme éltet, hisz a királyi mesterség gyakorlását ő mindig kellő színpadiassággal fűszerezi.
Ilyen hát az, amikor a magyar Olympuson a magyar hősök egyre csak ünnepelnek. A vadász pedig egyre csak ül, hosszú, méla lesben. Már csak az a kérdés, hogy itt ki a vadász, s ki a vad. S hogyan tűri az alkimisták kincse, a Bölcsek Köve, hogy az öröklét várományosai azt ünneplik, hogy itt egy követ márpedig tényleg megnyúznak. De még előtte a vérét veszik. S ezt az áldozatot is méltóan megünneplik.
A nagy kérdés pedig az, hogy mi végre volt értelme ennek az egész alkimista műnek, amikor az első természetben közben minden változatlan marad, amint a halandó sorsokban a halál tényleg mindent megakaszt. Mert ami a magyar Olympuson történik, az ott fent szünet nélkül zajló megváltástörténet ugyan, de csak a halhatatlan természet rendjében bír érvénnyel, hiszen itt lent elvben minden ugyanúgy folyik, ahogy a történelemből azóta is tudjuk, telve azóta is minden kétséggel. Az első természet rendje szerint ugyanis Mátyás meghal, s aztán kisvártatva jön a mohácsi vész. S aztán minden más, amit Mohács csak jelképezni képes, de ami egyre csak a romlás végzetével fenyeget.
Ez a kettősség persze a regény fikciója szerint a hermetikus tudás szellemében hosszú távon nem tartható fenn. Hiszen Hermész Triszmegisztosz óta pontosan tudjuk, hogy ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.
Ha ez mind így igaz, akkor már csak az várat magára, hogy kiderüljön, mit is jelent a világ feltépése, ha már mögöttünk van a Nagy Mű megszületése. Hogy a világot feltépve a múltat és a jövőt átlátó királyaink lelki szemei előtt nyílik-e átjárás a másik természetből az egyik természetbe. A halhatatlanok világából a halandók valamelyik korába. S hogy ezzel, éppen ezzel nyer-e végső értelmet a Tradíció rendjének egyik legfőbb szakrális eseménye. Az Ünnep mindig esedékes eljövetele.
Mindeközben az Ünnep mindig esedékes eljövetelét itt azért a történelmi regényekhez képest merőben szokatlan témák is hívogatják. Így aztán megtudhatjuk, milyen az, amikor egy reneszánsz uralkodó Edward Munch végzetes nőalakjairól, a Pink Floyd velencei koncertjét felvezetve egymásba olvadó két klasszikus számról, Al Cisneros basszusmeneteinek dübörgéséről vagy Morten A. Stroksnes és Senko Karuza tengerábrázolásának különbségéről cserél eszmét tudásra szomjas, serdülő fiával.
S milyen az, amikor a varázslatos alkimista manipulációkban is jártas uralkodó abban is derekasan odateszi magát, hogy a haláltól visszaszerzett, s azóta táltos erőnek erejével nevelkedett fia kellő szexuális rafinériák között ismerje meg a női test misztériumát. S ezért egy hamisítatlan road movie világát idéző, David Lynch elborult klipjeinek hangulatát is magában hordozó tengerparti autózásra is szívesen rászánja magát. Hogy körülötte ne csak a dűnék vándoroljanak, hanem ő is szépen átszelje északról délre tartva a lengyel autópályákat.
Ha azt mondjuk, ez maga a megtestesült anakronizmus regénybe illő, de mégis szemérmetlenül szertelen tudástára, nem járunk messze a valóságtól.
Már csak azért sem, mert ezek a téren és időn kívül-belül járatos regényalakok még Stephen King időről szőtt furcsa álmaiban is kiváltképp otthon vannak. Tudják és megtapasztalják, milyen a Halott Világ Ideje, a Mítoszok Ideje és az Aranykor Ideje. S a tetejében átélik azt is, amit King hősei is megtapasztaltak már: hogy milyen az éppen az ő kedvükért megszülető idő színét és illatát átélni, s az ő idejüket már csak felfalni akaró csahos ebektől mindig csak óvakodni. A saját maguk kedvéért szinte csak nekik megszülető időhurkokba ezer ezüstös hálófonat szálán beleszövődni. S aztán annak is csak a szőrén-szálán eltűnni. Hogy már ez is csak azt üzenje nekünk, milyen az, amikor én elindulok egy úton, s te is elindulsz egy másikon. Amikor könnyű a pókháló, az is megtart engem. De csak egy hajszálon is hozzád ránthatsz menten.
Toót-Holló Tamás
[1] a kötet előszavának és fülszövegének átdolgozott kompilációja
Illusztráció: Könyv-beharangozó
Ezek is érdekelhetik!
Két költőnő, két verseskönyv, közös bemutatóest (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
