Széplaki György: Hazáig
A délutáni szabadidőben az iskolaudvar legtávolabbi sarkában gyűltek össze a negyedikes fiúk, a helyi általános iskola legidősebb tanulói.
A nagyobbakat négy éve busszal szállítják a közeli nagyközségbe, felső tagozat csak ott van. A lányok is elkülönültek, a nagyterembe mentek, az új néptánc gyakorlását most kezdték meg a tanító nénivel. A „legényeket” később kapcsolják be a munkába, addig hadd bandázzanak. Szívós Lacira figyelnek, őt szívesen hallgatják, tekintélye van, szülei jómódúak, szép, nagy a házuk, telik mindenre. Lackónak is bármit megadnak, kapott számítógépet, tabletet, okostelefont. Éppen a legújabbat mutogatja a társaknak. Fejüket összedugják, bámulják a csodamasinát, nyúlnának érte, hogy kézbe vegyék, ám Laci dehogy adná! „Mindent a szemnek, semmit a kéznek!” – Emeli magasba, megint kapcsolgatja: „Ezt is tudja, ezt is! Itt egy újabb applikáció, ezt figyejjétek!” – Csodálkozó szemek, elismerő mormogások, vágyakozó és irigy kis sóhajok kísérik a bemutatót. Ellenlábasa, Kovács Ferkó a bámészkodók mögött áll, mintha kevésbé érdekelné a dolog. Oda-odapillant, s kevesen veszik észre, hogy néha elhúzza a száját. Lackónak szólna a lefitymálás, ám ő csak a telefonra és rajongókra figyel. Ferkó kivárja a legalkalmasabb pillanatot, megszólal, ügyesen átkapcsolja a témát:
– Vótatok valahol az ősszel? Mi még a tiltássok előtt Csejországban jártunk. Apa az új kocsinkat akarta bejáratni, oda mentünk, egy városba, ott még nem vótam. Apa haragudott, sijetni kellett vissza, nem ihatott sört, anya vásárolt a huginak meg nekem rucit meg sapkát, ott ebédeltünk a folyó partyán, szép város, nagyon finom, piros színű italt ittam, nem tudtam elóvasni az írást az üvegen, nekem apa egy horror maszkot is vett, vírus ellen is jó, de iskolába nem horhatom. – A többség most is szájtátva hallgat, vagy elismerő „de jó, de klassz lehetett” felkiáltásokkal kíséri a beszámolót. Lackó visszatámad:
– Asziszed, csak ti jártok külfődre? Mi Horvátországban vótunk, tavaly meg Olaszban, előtte Görögben. Minden évben jártunk valahol. – A ”minden évben” felbátorítja a többieket, lehet régebbi utazásról is beszélni. És jönnek sorra. Ritkábban távoli ország, a legtöbben a közeli Szlovákiában jártak, oda át lehet ugrani, rokonok vannak, az már nem számít, azok is jönnek hozzájuk. Az utazáshoz kapcsolódó élményeikről majdnem mindnyájan ugyanazt mondják: klassz volt, de jó volt, de szép ott, meg hogy ezt-azt vettek, vagy ettek valami különlegességet, itthon nem kapható dolgot.
A kis Kozerik Tibi elhúzódott a többiektől, hallani innen is hallja, de mondanivalója, főleg dicsekvésre semmi nincs a tarsolyában. Felkelti Szívós Laci figyelmét. Először azt gondolja, ez olyan kis szegény, jámbor gyerek, őt személyesen magához csalná a telefonnal, és annyira el tudná kápráztatni, hogy megint ő lenne a középpontban. Azért mégsem a telefonnal kezdi. Jó hangosan szólítja meg Tibit:
– Te nagyon lapítasz, Kozerik, te sehol sem jártál, ti nem utaztok soha? Szólajj már meg! Vagy a telefonom sem érdekel? – A hangos kérdés-sorozatra mások is odafordulnak, elcsendesül az utazási vetélkedés, a „nagy Szívós”, lám szóba áll a Kozerikkel.
A beszélgetés új fejezete átalakítja a színteret. Kis karéjt formálnak, Szívós és Kozerik külön áll, szerep lesz, játék, valami új móka. A Kozeriket majd ki lehet nevetni, olyan kis buta, majdnem mindenből kettese van. A ruházata is másmilyen, mint a többieknek. Kevésbé színes, nadrágja gyűrött, viseltes. A beszéde is más. Olyan tanyasi. Sokat van a nagyanyjával. Várják, míg megszólal, a Szívós sem sürgeti, csak barátságosan a vállát érinti meg. Tibi zavarban van, nem mer a gyerekekre nézni, szemlesütve, a nadrágja szárát markolászva kezdi:
– Honne jártam vóna, hát a Boris nénnyééknél, ebbena zévben kéccer is! – Nevetés fogadja. Valaki bekiáltja:
– Abbíz nagyon messze van, a szomszéd falu, a Latyakos – mondja a falu csúfnevét. A sok sáros utcája miatt ragasztották rá. Zsibonganak még egymás szavába vágva, tetszik nekik a kezdés. Szívós Laci int, elhallgatnak. Ő kérdez:
– Osztán milyen élményed vót Latyakoson? – Egészen kedves, barátságos a kérdés. Csak a hatást akarja fokozni, a többiek is érzik, feszülten figyelnek. Ám Tibi gyerek ettől a szokatlan hangtól előbb megbátorodik, aztán a gondolataiba mélyed. Nem szokták őt így kérdezni, méghogy neki élménye lett volna? Jön, megy, enni kap a Boris nénjétől, hoz tőle valamit, ha anyjának küldi, de hát mit mondjon erről, ez nem élmény, az csak az iskolai fogalmazás órán van, legutóbb is rágta a ceruzája végét, míg két mondatot le tudott írni, azt is nagy nehezen. Most nem írni kell, a csillogó, nevető szemek is biztatják, hirtelen nekikezd:
– A Sándor bátyával jöttünk, jókor, hajnalon, mer a tavaszon ott aluttam. Elkísért hazáig, hogy ne féjjek, ő nem szól egyet se, csak jön velem, én meg nézgelődök. – Valaki hátul besúgja:
– Tuggyátok, ez az a néma Sándor. Néma, meg lüke is. – Lepisszegik, jobb alkalmat várnak a nevetésre. Tibit átjárja a felidézett esemény emléke, újra látni, érezni véli azt a csodás hajnalidőt, folytatja a mondókáját:
– Akkor jött fel a nap. Csupa veres vót, aztán meg sárga. A kis domb sokáig nem is látszott, köd takarta el. Mikor a nap oda, a domb, meg a kiserdő fölibe ért, rázöndítettek a madarak. Ej, be szép vót! Meglestem vóna, hol a fészke egynek-egynek, de annyit? Ezren is lehettek. Ott a laposon meg éledni kezdtek a bogarak, dzümmögtek nagyon, no lepke még nem vót, de a magos fűből ott is felröppent valami madár. Csiripolt nagyon, valósággal hívogatott engem, hogy mennyek utána. Nagyapám mondta, a kicsinnyét félti, elcsalja az embert a fészektűl… – A gyerekek megszeppenve hallgatják. Dehogy nevetik ki. Élmény, ahogy beszél ez a Tibi. Ilyet is tud, ennyi mindent tud? Ismer fát, virágot, madarat, tücsköt, bogarat. Ahogy a tanyát mesélte, amilyennek látta a kora reggelen, ahogy ott ébredt a világ. Szomjasan szívják magukba a nagyapáktól ismert, feledésre ítélt szavakat, a mesélővel együtt látni akarják az egészet. A csillogó szemek megrészegítették Tibit. Már csodálják? Elkezdte utánozni a tanyasi állatok hangját, a faluba érve az őket üdvözlő kutyákat. Még a néma Sanyi örvendezését is bemutatta, a furcsa artikulálatlan hangot, az arcán az örömet, ahogy gyermekként vele ugrándozott, míg hazáig értek.
Idehallatszik a nagyteremből a zene, a tánchoz való. A tanító néni éppen kijött, hívja „legényeket” a táncba, s azok fülében már oly ismerős a dallam, a ritmus. Összecseng a Tibi gyerektől most hallott élménnyel.
Illusztráció: fh. Barsi B.-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
