Predrag Stepanović: Egy „háborús-fantasztikus” regény, amely rendre megelőzi a valóságot
*
Petar Milošević: Bitka za Sulejmanovac
Matica srpska, Novi Sad – Izdan, Budimpešta, 2000
Milosevits Péter: A szulejmanováci csata
Szentendrei Könyvklub, Szentendre, 2021
Amikor a nyomdai dátumozáshoz képest egy kis csúszással, 2001-ben megjelent szerb nyelven Milosevits Péter harmadik regénye, a Bitka za Sulejmanovac, azt írtam könyvismertetésemben a magyarországi szerbek hetilapjában, hogy ezzel lezárult az író regénytrilógiája. Ugyanis az előző két regénye: a London, Помаз (Матица српска, Нови Сад – Római Kiadó, Budapest, 1994; magyarul: London, Pomáz, Venclovics Műhely, Budapest, 2016) és a Mi жe Sentandrejci (Matica srpska, Novi Sad – Izdan, Budimpešta, 1997; magyarul: Az utolsó szentendrei szerb, Venclovics Műhely, Budapest, 2018) szerves egységet alkot a harmadik regénnyel – részben tematikailag, de főleg a helyszíneket és a szereplőket tekintve.
Ám a sor folytatódott, és alig egy évvel később napvilágot látott a negyedik rész, a Websajt-stori (ejtsd: Vebszájt-sztori; Narodna knjiga, Beograd – Izdan, Budimpešta, 2002; magyarul: Honlap-sztori. Internetregény, papíron, Szentendrei Könyvklub, 2021), méghozzá egyszerre nyomtatásban és az interneten is. Most pedig, a 2021-es keltezésű, hétkötetes, magyar nyelvű életműkiadás egyik (legvastagabb) kötetével valóban egy „regénytetralógiát” vehetünk a kezünkbe, ami a fent említett három regényen kívül tartalmazza ezt a negyediket is (Szentendrei kvartett, Szentendrei Könyvklub, 2021).
Az életműkiadásban azonban önállóan is megjelent a kisregény, amelyről most bővebben szeretnék szólni (A szulejmanováci csata. Háborús-fantasztikus regény, Szentendrei Könyvklub, 2021).
Vajon Milosevits Péter az első regénye írásakor tervezte-e, hogy majdan kibővíti ezt a témakört, vagy a folytatás iránti igénye később jelentkezett? Ezt nehéz lenne megmondani (sajnos már meg sem kérdezhetjük tőle), de a harmadik kötet után teljesen egyértelművé vált, hogy ezek a regények olyan tematikai, szellemiségi és főleg stiláris egységet alkotnak, amelyet trilógiának (illetve most már tetralógiának) lehet nevezni. Mindenesetre, másként fogja olvasni A szulejmanováci csatát az, aki ismeri a két előző regényt, és másként, aki nem olvasta őket. Mi, akik olvastuk, újra találkozunk a régi „ismerősökkel”: az operatőr Icsviccsel, a szentendrei múzeum őrével, Nagyfejű Natasával, a beszédes nevű Möszjő Piktorral, Pro Formával, az utcalánnyal (bár őt itt az „egzotikus hastáncosnőt alakító balerina” eposzi jelzővel illeti a szerző), valamint az ügyeskedő Kuplunggal, a helyi rendőrség részéről pedig Kovács Columbo hadnaggyal, és persze a „Teátrális Szerbek” színtársulat tagjaival, Csarnojevics pátriárka és Venclovics, a vándor szerzetes szerepében.
Az ironikusan megidézett történelmi alakok közül a meghatározó szerep ezúttal Venclovicsnak jut, mert bár a főszereplő továbbra is Icsvics, a történések elindítója, mozgatója a szerzetes. Ha ő 1736-ban nem írt volna levelet a budai szerb püspöknek, hogy engedélyezze neki „Pomáz közelében, a Szulejmanovácnak nevezett víznél” egy remetelak építését, ahova – megfáradván a vándorlásban – végleg elvonulhatna a világtól, nem lett volna szulejmanováci csata sem, s nem született volna meg az azonos című regény.
A hegyek, vizek, mezők szerb nevei, az úgynevezett mikrotoponímiák Szentendre, Pomáz, Budakalász és Csobánka környékén a mai napig fennmaradtak, sőt, napi használatban vannak, de a Szulejmanovácról a még élő szerbek közül senki nem tud, s elképzelni sem tudják, hol lehetett. A regény szereplői gyanítják, hogy ez nem merő véletlen, hogy ez a hely szándékosan maradt titokban. De vajon miért? A nép körében régen különös szóbeszéd járta: az 1690-ben, Csarnojevics pátriárka vezetésével Magyarországra települő szerbek az óhazából mesés kincseket hoztak magukkal, s valami biztos helyen elásták. Ebből a feltételezésből kiindulva, Icsvics és társai arra a következtetésre jutnak, hogy ez a kincs valahol a Szulejmanovácnak nevezett forrás környékén lehet. Csak azt kell kideríteni, hol található ez a titokzatos Szulejmanovác, s akkor már könnyen hozzájuthatnak a kincshez, amelyet a távoli elődök talán éppen nekik szántak.
Ami ezután következik, politikai krimire hasonlít. De csak hasonlít, mert Milosevits Péter regénye a posztmodern szellemében és stílusában íródott, amely gyakorlatilag nem ismer kereteket, sem határokat, és sokkal több lehetőséget kínál az írói képzelet számára, mint bármely krimi. Egy régi térkép és Möszjő Piktor festményei alapján hőseink megtalálják a Szulejmanovácnak nevezett helyet, és elkezdenek ásni, de ahelyett, hogy a kincsre akadnának, „a pátriárkát alakító bonviván ásója alól sötét színű folyadék lövell ki”. Gázolaj. Méghozzá finomított, olyan, amely a szerelem vegyszerét tartalmazza. Ezzel kezdetét veszik a hihetetlen fordulatok, de a komplikációk is. Mert ahol olaj van, ott pénz is van, és ahol pénz van, ott szerelem is van, ha csak pénzért is. Márpedig, ahol olaj, pénz és szerelem van, ott háború is van. Márpedig, ahol háború van, ott a nemzetközi közösség azonnal beavatkozik… Ezen a ponton a posztmodern imagináció a valóság látszatát kapja. Avagy a valóság kap posztmodern látszatot. És a továbbiakban nem lehet elkülöníteni a valóságot a látszattól.
Bár a recenziókban nem szokás írni a művészeti alkotás geneziséről, ebben az esetben ez indokolt, mondhatnám elkerülhetetlen. Milosevits Péter ugyanis az eredeti regény kéziratát 1998. novemberében fejezte be és adta át az újvidéki kiadónak. Képzeletében a Pannon-síkság ekkorra már Pannon-sivatag lett, ahol a klíma és a gazdaság változásainak következtében szétestek a korábbi országok, s helyükön különböző emirátusok és „háremiátusok” jöttek létre. A bácskai emír és a bánáti sejk között háború tört ki, s hogy a háború ne érjen véget idő előtt és „értelmetlenül”, a nemzetközi közösség beavatkozott. Előbb a békefenntartókat küldte el a törpe birodalmakba, majd elkezdte bombázni őket. A valóságban pedig, 1999. márciusában, amikor a kézirat még a Matica srpska kiadójának asztalán hevert, elkezdődött Jugoszlávia, pontosabban Szerbia bombázása. S ettől kezdve nem lehetett tudni, ki kit előzött meg. Az író képzelőereje előzte-e meg a valóságot, vagy a valóság volt gyorsabb a kiadónál és a nyomdánál?
Mi több, a történet kiegészül egy repülőgép-eltérítéssel, amelyet a pomázi Joakim Vujity Színház (a magyar változatban a Teátrális Szerbek) „tenoristái” hajtanak végre azzal a céllal, hogy támadást intézzenek az Egyesült Nemzetek New York-i palotája ellen. Igaz, nem bombákkal, hanem dallal és tánccal, és hastáncosnőik csábító szépségével, akik fenil-etil-aminnal, vagyis a szerelem vegyszerével is fölfegyverkeztek.
A regény már ki volt nyomtatva, csak a kötést kellett elvégezni rajta, hogy kereskedelmi forgalomba kerüljön, amikor 2001. szeptember 11-én terrorista támadás történt New Yorkban és Washingtonban. Az író megint megelőzte a valóságot, de a könyvkötők késtek… A könyv 2001. október végén jelent meg, a Világkereskedelmi Központ két ikertornyának lerombolása után néhány héttel. A kolofonban viszont ez állt: „Nyomtatva a Matica srpska nyomdájában 2000-ben”.
A posztmodern művekben a valóság megmásítása nemcsak megengedett, de szinte kötelező. A tér és az idő viszonya a földön és a szellemi világban különböző. A határ az anyag és a szellem, az ember fizikai és metafizikai léte között rugalmas, néha láthatatlan, s a valóság álomként, az álom valóságként jelenik meg. Ehhez a posztmodern szellemiséghez a kiadó is hozzájárult a maga módján.
Az már a sors iróniája, hogy a húsz évvel későbbi magyar kiadás megjelenését követően térségünkben ismét háború dúl. Ahogy az ezredfordulón a délszláv háború, a NATO-bombázások, a keletről induló terrortámadások, ma az ukrajnai események teszik szomorúan aktuálissá a regényt. Közép-európai anziksz, keserű humorral fűszerezve.
Milosevits Péter a korábbi írásaiban is ügyesen kihasználta a nyelv gazdagságát, élt a szójátékok lehetőségével. Külön bravúr, hogy – kétnyelvű íróként – szerb anyanyelvén kívül ugyanolyan könnyedén megtette ezt művei magyar változatában. A szulejmanováci csata című regényében pedig a nyelvi humor lehetőségével a végsőkig élt, így egy – s most a magyar kiadással együtt már két – nagyon olvasmányos és szórakoztató könyv keletkezett.
*
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon. Kerekasztal-beszélgetés (2. rész) / Előadások →
Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon. Kerekasztal-beszélgetés (1. rész) / Filmfelvétel →
