Szent Lászlót királlyá koronázzák (Képes Krónika, 131-133.)
*
Bellus Ibolya
Miért?
A Képes Krónika 131-133. fejezetét választottam. A Képes Krónika első nagylélegzetű fordításom. Geréb László 1959-es magyarítása után 1986-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál.
A magyar történelem korai szakasza mindig nagyon érdekelt; amikor pedig a Széchényi Könyvtár egyik legnagyobb becsben tartott, kézzel illusztrált 14. századi könyvét láthattam a mesés iniciálékkal, lelkesedésem igencsak fölizzott.
Ami pedig László király alakját illeti, azt hiszem, hogy az ország és a hit érdekében fegyvert forgató „Athleta patriae” (a haza atlétája) a mai napig él a kollektív emlékezetben. 1192-ben avatták szentté, váradi sírja zarándokhely lett.
A középkori magyarországi irodalom a lovagról és az uralkodóról egyaránt megemlékezik. Hazai és határon túli települések nevében számtalanszor szerepel; képzőművészeti alkotások sora tanúskodik tiszteletéről Erdélyben, Horvátországban, Felvidéken. Üvegablakok, szobrok, festmények örökítik meg képét templomokban, a Hősök terén, Székesfehérvártól Szekszárdig, Kolozsvártól Vácszentlászlóig. Árpád-kori templomaink falfreskóin főként legendájából vett jeleneteket ábrázolnak: Laskod, Ócsa, Tereske, Türje, Velemér, Vizsoly…
Szent Lászlót királlyá koronázzák
Képes Krónika, 131-133.
Magnus király[1] halálának hírére Hungaria nemeseinek teljes sokasága öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és általános egyetértésben, egyhangúlag és közös akarattal megválasztotta őt az ország kormányzására, sőt valósággal kényszerítette rá nagyon szenvedélyes és sürgető kérésekkel. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy tökéletesen fel van vértezve az erényekkel, hitében katolikus, kitűnik kegyességével, bőkezű az adakozásban, elöl jár a jótékonyságban. Úgy ragyogott, „mint felhők közt a hajnalcsillag”, mely elűzi a nyomasztó sötétséget; és „mint a telihold világít a holdtölte napjaiban”, sőt „miként a nap ragyog, úgy fénylett” az ő népe körében, „mint a hústól elválasztott háj”. És „úgy játszott az oroszlánokkal meg a medvékkel, mint a juhok bárányaival”. Hát nem ölte meg az óriást, és nem törölte le a gyalázatot Izraelről? „Mindenütt megfutamította ellenségeit és kiirtotta” az ellenszegülőket.[2] Mert nagy volt ő, neve szerint a legnagyobb. Ha pedig nevének etimológiájára utalunk, Ladislaus annyit jelent, mint Istentől a népnek adott dicsőség. Laos ugyanis népet jelent, a dosis pedig adományozó, vagy adományozás vagy adomány. Nevének első szótagja pedig, kiegészítéssel: laus, azaz dicsőség.[3]
És bár a magyarok – akarata ellenére ugyan – királlyá választották őt, sohasem tette fejére a koronát, mert inkább a mennyei koronát óhajtotta, mint a földi, élő királyt megillető koronát. Azt sem akarta, hogy törvényesen megkoronázzák és ő viselje a koronát, mert az volt szíve vágya: ha kettejük között helyreáll a béke,[4] visszaadja Salamonnak a királyságot, maga pedig a hercegséget tartja meg.
Miután pedig Isten rendeléséből átvette az ország kormányzását, nem a mulandó és elenyésző világi dicsőség, hanem a mennyei haza és az isteni dicsőség kiérdemlésére törekedett szíve minden vágyával. Mindig, minden ítéletében, de főként büntetőügyekben, amelyekben megtorlást vagy vérontással járó büntetést szabnak ki, az Úrtól való félelem útmutatását követte. Mert isteni sugallattól felvilágosíttatván tudta, hogy a király nemcsak irányít, hanem irányítás alatt is áll. Ezért minden ítéletében enyhítette a törvények szigorúságát,[5] és mindig szelíden irgalmas volt. Vigasztalója volt a kétségbeesetteknek, fölemelője az elnyomottaknak, kegyes atyja az árváknak. Nevét megváltoztatva kegyes királynak hívta őt az ország minden lakosa. Győzedelmes és tekintélyes, híres és fönséges volt, nemcsak neve szerint, hanem valóságos tettei miatt is; Hungariát is gyarapította.
Előbb Dalmáciát és Croatiát hajtotta uralma alá örök jogon. Mikor ugyanis Zolomér király gyermektelenül meghalt, felesége, László király nővére, akit férjének ellenségei számtalan jogtalansággal háborgattak, Jézus Krisztus nevében segítséget kért fivérétől, László királytól. Az ő sérelmeit keményen megtorolta a király, és Croatiát meg Dalmáciát teljes egészében visszaszerezte neki. Később aztán az említett királynétól a maga uralma alá hajtotta. Ezt azonban nem telhetetlenségből tette a király, hanem mert a királyi jog szerint őt illette az örökség. Hiszen Zolomér király első fokú rokonságban állott vele, és nem volt örököse.[6]
Továbbá: Salamon Posonban volt. A főtisztelendő püspökök azon fáradoztak, hogy kibékítsék őket. László királyban pedig, noha tudta, hogy Salamon nagyon konok és összeférhetetlen, mégis győzött a kegyesség, és kiváltképpen igazságérzete ösztönözte – minthogy Lászlónak nem volt törvényes joga vele szemben, mindent a tényleges helyzet alapján tett, nem a jog szerint –, uralkodásának negyedik évében[7] kibékült Salamonnal, a királyi kiadások fedezésére elegendő jövedelmet biztosítva neki.
Az ország főemberei azonban óvatosan elejét vették a fenyegető háborús veszedelemnek: nem engedték, hogy megossza az országot Salamonnal, nehogy „az új helyzet még rosszabb legyen az előbbinél.”[8] Salamon bűnnel terhelt lelkiismeretét a már korábban megfogant keserű harag marcangolta. Háborgó lélekkel dúlva-fúlva azon mesterkedett, hogy az ártatlan László vérét kiontsa. De „maga esett a verembe, amelyet ásott”.[9]
A magyar fordítás a XIV. századi krónikakompozíció Domanovszky Sándor által készített kritikai kiadása alapján történt: Scriptores Rerum Hungaricarum I. Edendo praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini 1937.
[1] I.Géza király 1077. április 25-én halt meg.
[2] Sir 50,6–7; 47, 2–4, 8.
[3] A név etimológiája téves, a László név ugyanis a Vladislav magyar változata és szláv eredetű.
[4] A krónika szövege itt valamennyi kódexben romlott, zavaros; a fordítás itt Thuróczy János krónikájának 1488-as brünni kiadásának nyelvtanilag és értelmileg egyaránt világos szövegét adja.
[5] László nevéhez drákói szigorúsággal hozott, vérrel íródott törvények fűződnek.
[6] Zolomér=Zvonimir, Dalmácia és Horvátország királya. László 1091-ben avatkozott be a horvátországi belviszályokba, de Dalmáciát nem foglalta el. László az elfoglalt Horvátországot nem adta vissza nőtestvérének, hanem élére királyként unokaöccsét, Álmost állította.
[7] 1081-ben.
[8] Mt 12,45; Lk 11,26.
[9] Zsolt 7,16.
Illusztráció: Szent Lászlót királlyá koronázzák
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
