Karai-Nagy Noémi: A tizennyolc éves »Esőváros«
*
A 2004-es év egyik irodalmi meglepetéseként tartották számon, hogy egy régóta egyetemen oktató romanista, trubadúrkutató egy, a magyar népi hagyományhoz sok szálon kötődő parasztregénnyel jelentkezett.
Az Esőváros szerzője, a korábban prózát soha nem publikáló Bánki Éva több interjúban is próbálta értelmezni a témaválasztását. Igazi „magyarázat” persze nem született. Későbbi műveiben azért mintha visszafordult volna a saját szakterületéhez, a középkorhoz és a (neo)latin nyelvekhez: a 2005-ös Aranyhímzés (Magvető), a 2007-es Magyar Dekameron c. novelláskötet (Magvető) és a 2020-ban megjelent Telihold Velencében (Jelenkor) a mediterrán világba kalauzol bennünket, „igazi” középkori témákat dolgoz fel a Fordított idő-regénytrilógia (Jelenkor) és a már említett Aranyhímzés című történelmi regény.
Az Esőváros átdolgozott, új kiadása (2022, Jelenkor) alkalmat ad arra, hogy ezt a nagy sikerű debütáló kötetet az azóta eltelt tizennyolc év és eme hat új prózakötet fényében újraolvassuk. A kritikusok azóta már hol komolyan, hol tréfásan felhívták a figyelmet Bánki Éva „szigetmániájára”: az Aranyhímzés és a Telihold Velencében értelemszerűen egy szigeten játszódik, a Fordított idő-ciklus cselekménye pedig egy „kopár, kis szigeten” indul és oda is tér vissza. A körkörösség, a „szigetélmény” még a Magyar Dekameronban is felbukkan: itt a budapesti Körszállóban hallgatnak szerelmi történeteket a novellaciklus szereplői.
Az Esőváros emblematikus színtere egy Duna-sziget, a Csallóköz. A regény főszereplői, a Torma fiúk „elszigetelve” érzik a saját világukban magukat: hiába módos parasztok, ők polgárosodni, világot látni vágynának, szívesen szerencsét próbálnának valamelyik magyar nagyvárosban vagy Amerikában. Álmaik sajátságosan teljesülnek: a „régi világ” darabokra hullik az I. világháborúban: a legnagyobb fiú elesik a fronton, az apát szerteszét szakítja egy felrobbanó cséplőgép, a túlélők pedig már egy másik ország polgáraként ébrednek. Torma Béla és Torma Imre előtt megnyílik a „szabadság”, az egyik fiú nagyvállalkozó, a másik irodalmár szeretne lenni, az ő párhuzamos történetüket követi a regény.
Az Esőváros első elemzői (Margócsy István, Kulcsár-Szabó Zoltán) a latin-amerikai mágikus realizmus és különösen a Száz év magány inspirációját hangsúlyozták. Ám García Márquez családregényében a hősök, ha elhagyják is Macondót, oda mindannyiszor visszatérnek – mert mintha nem is létezne élhető valóság Macondón kívül. A Macondón kívüli világ nem tűnik igazán valószerűnek (az utolsó előtti Buendía barátja, Alvaro például jegyet vált egy vonatra, melynek nincs végállomása), és igen jellemző, hogy a szöveg egyetlen latin-amerikai nagyvárost sem nevez néven. Bánki Éva regényében a főhősök elhagyják Csallóközt, teljesen máshol kezdenek új életet, és ez a „másik világ” semmivel sem irreálisabb, mint a hátuk mögött hagyott paraszti társadalom. Prága, Budapest, Kaposvár, Nagykanizsa – Dunaszerdahelyhez (vagyis a regénybeli Esővároshoz) hasonló alapossággal megrajzolt városok. Csak Oroszország (és az első kiadás Amerikája) tűnik szürreális, a tapasztalati téren-időn kívüli helynek.
A nagy gondossággal megrajzolt „külső helyszínek” és a parasztságot ért traumák (két világháború, kollektivizálás, kitelepítések) pontos megjelenítése mellett az Esőváros mitikus-mesei háttere mindvégig jól kitapintható. Engem Béla és Imre viszonya a Grimm-féle Két testvér (→http://mesebazis.com/ket-testver/) már-már mágikus összetartozására emlékeztet, ezt a bensőséges kapcsolatot egyáltalán nem érinti a világháború, a nagypolitika. Ugyanilyen a fiúk viszonya a regénybeli „királykisasszonyhoz”, Bujdosó Ancihoz, ez a vonzalom is szinte eleve elrendelt, független a mitikus szigeten kívüli valóságtól. Hogy miért? Mert így kell lennie. A Tormák és Bujdosók akkor is különböznek, és akkor is egymás iránt vágyakoznak, ha országhatárok választják el őket.
A szereplők, különösen a három főhős többféle módon próbálja meg áthidalni a létezés mitikus és politikai dimenzióit: Imre cinizmussal, öniróniával és örökös okoskodással próbál a környezetén felülemelkedni, Béla a haladásban, a technika csodáiban, saját republikánus eszményeiben bízik, Anci pedig költészettel és ezotériával próbálkozik.
A regény társadalomképe meglepő lehet a magyar népi irodalmat ismerő olvasóknak: ennek a vagyonos, magyar anyanyelvű, de a Monarchiához mélyen kötődő, katolikus, dunántúli parasztságnak (parasztpolgárságnak?) ugyanis kevés figyelmet szentelt a két világháború közötti magyar irodalom. Ennek a világnak nem is feltétlenül Budapest, hanem Bécs és Pozsony a példaképe, eszménye pedig a gyatrán ismert, de fenntartás nélkül dicsőített, a regény egyik mesés-mitikus rétegét megjelenítő Egyesült Államok. Az Esőváros-beli parasztok tulajdonképp már falusi vállalkozók, a gyerekeiket taníttatják, a feleségeiket „városiasan” járatják – ennek ellenére sem tartoznak (tartozhatnak) az úri középosztályhoz. Mindvégig elszigeteltek.
Az elzárkózást a család női ága, a közösségi létezésben feloldódó Bujdosók nem kényszerként vagy sorscsapásként éli meg: ők kizárólag rejtőzködve (vagyis „bujdosva”, a modernséggel szakítva, a XX. századból kivonulva) érzik magukat biztonságban. Ez a stratégia természetesen lassú degenerálódáshoz vezet.
A sokkal vállalkozóbb szellemű Torma fiúk ifjan kétfajta kirekesztést is megismernek: az egyik parasztként éri őket a magyar „kisvilágban”, a másik pedig magyarként a két világháború közti, a társadalmi mobilitást egyébként lelkesen szorgalmazó Csehszlovákiában. Mivel a felemelkedés lehetőségei így vagy úgy korlátozottak, és nem létezik olyan hely, ahol szabadon vállalhatnák az identitásukat, ezért a „szigetérzést” mindig újrateremtik, hiszen csak egymás közt lehetnek önazonosak. A testvérek, sógorok, unokatestvérek egymáshoz való (beteges?) ragaszkodását nem valami ősi átok, jövendölés, disznófarkú gyerek vagy más hasonló táplálja, hanem a történelmi-társadalmi körülmények.
A Bánki által mesterien alkalmazott szabad függő beszéd remekül érzékelteti a főhősök felemás viszonyát a környezetükhöz. A történet elbeszélője a félig paraszt, félig értelmiségi Torma Imre, aki megpróbálja „kiokoskodni magát” az őt körülvevő hallgatag parasztokon, később cseh újságírókon, magyar katonatiszteken, depressziós öregasszonyokon, somogyi párttitkárokon… Soha nem halljuk közvetlenül a szereplők mondatait, mindig csak Imre reflexióit olvassuk, aki megpróbálja – több-kevesebb sikerrel – kipuhatolni a másik szándékait. Imre az Aranyhímzés Sebe (Anasztáz) püspökéhez hasonló manipulatív személyiség, ítéleteiben már csak ezért sem bízhatunk, ráadásul a saját családján kívül mindenhol „idegen”, „betolakodó”. Jellemző, hogy fél életét álnéven, egy halott rokon identitását kisajátítva éli le.
Mi teszi olyan mulatságossá és könnyen olvashatóvá az annyi tragikus eseményről beszámoló Esővárost? Félig-meddig a komikusan csetlő-botló elbeszélő, Imre személye, a történések mögött felsejlő mitikus háttér, a cselekményt végig meghatározó szerelmi háromszög és az a szelíden ironikus, olykor-olykor fölényes pillantás, ahogyan Imre tekint a „szigetre”, a részben már háta mögött hagyott paraszti világra. A 2002-ben íródott Esőváros természetesen tükrözi a kilencvenes évek optimizmusát: a testvérek 1989-ben „búcsúznak el” a világtól, az agónia rettenetét viszont enyhíti a rendszerváltás eufóriája, a „most már indulhatunk Amerikába”-hangulat. (Az utolsó fejezet címe: Indul a kivándorlóhajó.)
Bánki Éva magyarázkodni volt kénytelen a második kiadásból kimaradt Petőfi Amerikában fejezet miatt (→http://lenolaj.hu/2022/05/03/kiraly-laszlo-beszelgetes-banki-evaval-az-esovaros-ujrakiadasa-kapcsan). Biztosan szólnak narratológiai érvek is a fejezet elhagyása mellett, de talán nem véletlen, hogy 2022-ben még (vagy már) nem látjuk az út végét, fogalmunk sincs, hol és hogyan végződnek Imre, Béla (és persze a segesvári csatát túlélt Petőfi) kalandjai. A régi zárófejezet nélkül a történet (és persze maga a történelem) lezáratlanabbnak, titokzatosabbnak tűnik.
Illusztráció: a második kiadás borítójának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
