A. Gergely András: Rejtélyfejtés a bűnök nyelve mögött
Bánki Éva kötetéről
Krimi-izgalmasságú kötetbe szerkesztette korábban már megjelent, de tematikusan gazdag hálózat-formán összefüggő írásait Bánki Éva A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről címen.[1] Nézőpontok és értelmezések keretébe illesztve a hard-boiledek (magyarítva talán a „vérgőzös krimik” a műszó) sokszor „alantasnak” minősített populáris kultúráját teszi elemzése tárgyává úgy, hogy a könyvek „társadalmi krimi” háttere válik lényegessé, nem pedig a hullák száma vagy a leterítő eszköztár ismétlődő sztereotípiái.
Az elsődleges kérdés a bevezető fejezetben is, de több helyen másutt ugyancsak érzékeltetett „pop-kultúra” témaköre. Bánki a szakirodalom (bizonyos) aspektusait (és szerzőit) illő eleganciával kiemelve, de a hiányzó elemzés elvégzését magára vállalva is a népszerű (más néven „populáris”) közléskultúra termékeinek egy aspektusára fókuszál, ám eközben olyan speciális irodalomtörténeti alapművekre és magyar forráskiadványokra is utal, melyekben a népszerűség részint adott, de messze nem ilyen keretbe illeszkedő. Vagyis az olvasott, vásárolt, érdeklődéssel övezett köteteket éppúgy beleveszi a „pop-kultúrába”, mint a krimi-irodalom klasszikusait, első megjelenítőit, alapokat lefektető írói műveket, briteket és magyarokat egyaránt (Simenon, Chandler, Agatha Christie, Conan Doyle, Ellroy, Tar Sándor, Mág Bertalan, skandináv krimiírók, stb.). A kiterjesztett, mondhatnám „bevett értelmű” pop-kultúra azonban – elméleti szakirodalmát, kritikusait, önértelmezési alapozásait is ide értve – messzire elkülönül ettől a fogyasztói krimi-műfajtól. Így hát az áthallás különös tónusa is mintegy pop-tónusba emeli át a szórakoztató bűnügyi sztorik jó részét – jóllehet ezek népszerűségi mutatói alighanem több jelentős korszakon át bizonnyal meghaladják (részben ki is kerülik) a szubkultúraként értelmezett pop-kultúra befogadói köreit. Mindazonáltal e két szféra összecsúszása nem éppen a pop felé, inkább a népszerű („ponyva”) irodalom befogadói szférája felé hangolja a kötet írásait. Talán nem mellékesen, de nemcsak a „populáris” fogalom szűkebb tartományát átfogva.
Ami viszont nemcsak meggyőző, de alapozást nyújtó e tanulmányokban, az a „kemény krimi” műfajának méltó elhelyezése az irodalom-fogyasztás színterein. Több helyen is jelzi azt a „narratív kódot”, a krimi-műfaj sémáját, mely az efféle műfaji körbe eső művek tartalmi meghatározója: a bűncselekményt, az elkövetés és az adott körülmények fokozatos felderítését, majd a tettes néven nevezését. „A bűnügyi regény kódja, narrációs technikái eddig számos kortárs magyar elbeszélést inspiráltak. De milyen esélyei vannak (lesznek) egy kortárs valóságban játszódó kelet-közép-európai kemény kriminek?” – szól a hátoldali ismertetőből. Bánki már előszavában kibontja a tematikus irodalom választott kérdéskörének azt a sajátosságát is, hogy társadalomismereti háttere minden kriminek van, ezt pedig a műfaj elemzői is elismerik, itt közben „a hard-boiled” kategorikus szemlézésével azt is bizonyítja, mennyiben irodalom ez, mennyire valamely speciálisan redukált realista stílusban írott társadalomkép rajzolódik horizontjaikra, s a textuális minimalizmus mögött milyen szociális traumák, elfojtások, erőszak és lélektani nyomor fejthető fel a művekből. Sajátos továbbá az is, ahogyan a kemény krimik inspirálják a filmművészetet, mely valójában a legnépszerűbb „populáris” műfajjá avanzsálódott a filmtörténet évtizedeiben, ma pedig mintegy az uralkodó képiség egész eszköztárában jelen van mint intermediális hatóerő, mely egy további sajátos hármasra, a hatalom, erőszak és a szex konstans jelenlétére vezet tovább. E viszonyrendszert Bánki több írásában is feltárja, itt csupán utalni lehet egynémelyikre.
A kötet két nagyobb blokkra és több fejezetre, önálló tanulmányra, esszére osztott, melyeket az hangol össze, amit az Előszó mint „a bűn nyelvének megtanulásához” vezető útról megfogalmaz: „A korszerű valóságábrázolás »terhét« a krimiirodalom örökölte, és az amerikai hard-boiled-szerzők, a skandináv krimiírók képesek is »tükröt tartani« korunk társadalmi valósága elé. Ma már jobbára a krimiszerzők képviselnek valamiféle 20–21. századi poszt-realizmust. És talán épp a bűnügyi regények társadalomábrázoló funkciójával is magyarázható, hogy miképp lehetnek épp krimiírók bizonyos kultúrák (skót, angol, svéd, stb.) híres reprezentánsai” – írja (7. oldal). Reprezentánsak annyiban is, hogy az alternatív világok megteremtése a spekulatív fikciós irodalom által olyan eszközzé válik, mely nem kivételes kíváncsiság vagy társadalmi referencia szintjén, hanem a kortárs életmódok és értékrendek lenyomataiként teszik elemezhetővé olyan életvilágok belátását, melyekből az eseti leíró eszköztár mentén is komplex vizsgálódás lehetősége világlik elő.
A könyv tizenkét fejezete úgy vezet „a bűn nyelvének” megtanulásához, hogy a társadalomábrázolás detektívtörténeteken keresztüli lehetőségeit A bűnügyi regény és a nyugati elbeszélés blokkban taglalja először, majd a Nézőpontok – értelmezések egysége részletezi egyes művek esszészerű feldolgozását, életművek, szerzők és irodalomtörténeti párhuzamok vagy sajátosságok műfajtörténeti szintézisét. Roppant izgalmas fejezet taglalja A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben címmel „a szilárd tulajdonnévvel jellemezhető stabilitás és kiszámíthatóság” határvonalait, a névhasználat vagy az alanyi identitás specifikumait (nem utolsósorban „a néven nevezés” mint a bűnhistória záróaktusa, a bűnös kilétének felfedése), valamint a soknevűséggel élő vagy a névtelen bűnösség tárgyává tett (Tar Sándor: Szürke galamb) szereplők klasszikus mintázatait, a lovagi irodalom példáit, a népszerű detektív-históriák populáris (köznépi, alsóbb társadalmi csoportokat jellemző) és arisztokratikus környezetet megjelenítő formáit. További kiemelés tárgya lehetne az a szempont, amely a tradicionális szövegkorpuszok kelet-európai változatainak példatárát teszi összehasonlítás tárgyává, a magyar, az orosz és cseh változatokat veszi elő, de elmereng a történelmi krimik, a titkok természetrajza, a tabutémák és álnyomozások (Mág Bertalan, Berkesi András), sőt az idő és elbeszélés viszonyának kérdéseiről is. Mindvégig roppant közvetlen, mondanám „közérthető” tónusban avatja be olvasóit az irodalomelmélet és -történet aspektusaiba, a bűntörténetek klasszikus nyugati, majd magyar előzményeibe (Móricz, Kosztolányi, Rejtő Jenő, Szerb Antal) és mai változataiba (Szilasi László, Darvasi László, Tandori Dezső, Babiczky Tibor, Kondor Vilmos), tetézve ezt a szemlét a skandináv krimi több opuszával és másságainak részletrajzával, az ideológiai környezethez és adaptációs-modernizációs folyamatokhoz illeszkedés verzióival. Érdekes ellenpontot ad a „bűn nyelvének” megtanulásához az írók sajátos tárgyválasztásán túli íráslogikája, cselekményvezetési megoldása, adott esetekben a posztmodern „antidetektív-regény” megformálási törekvése (Kondor Vilmos Budapest noir-ja, vagy Nina Stein Katalin leányai, Faye Hellermann Jupiter csontjai), Tar Sándor Szürke galamb-ja pedig több esszében, kritikai tanulmányban is vissza-visszatér mint a jelképekkel, metaforákkal, bibliai áthallásokkal akár a paródiáig és iróniáig zsúfolt megoldás. Itt már „a bűn nyelve egyféle bibliai nyelv, ellen-nyelv, azaz a bibliai történet rút – vagy, ha tetszik, szépséges – kiforgatása” zajlik le, a klasszikus krimi protestáns etikára alapozott értékrendjének átváltozása a metafizikus és társadalmi történések kriminális változataiba, melyek esetében az alaprejtély megfejtése úgy segít az olvasói fölismerésben, hogy „a társadalmi regény nem megszünteti, hanem magába olvasztja a bűnügyi regényt” (48. oldal).
Összegzésként tehát az alapkérdés: lehet-e a bűn nyelvén rangosat alkotni s e folyamatban értőn megfigyelői-befogadói szerepet elnyerni, immár nemcsak a tárgyilagos oknyomozás kérdésétől és megismerési technikájától függ, hanem a XX. századi prózahagyomány ez új szálának társadalomábrázolási természetétől is, ahogyan pedig visszahat az iparággá vált „álomgyártásra” mindez, az már az irodalmi dokumentarizmus figyelmére is másképpen lesz érvényes. Továbbá az sem lehetetlen, hogy a műfaj klasszikusai mellé fölzárkózó kortársak immár részesei lesznek a krimikritika olyan új esztétikai vonulatának, mely a populáris/népszerű elbeszélésmódokat a kritikai publicisztika eszközével megközelíthetőnek tekinti majd irodalom és társadalom eddig „bűnös” világainak leírhatóságában. Ehhez pedig a „kemény krimi” megértése is elengedhetetlen feltétel. Ebben alkotott korszakosat Bánki Éva.
[1] Napkút, Budapest, 2014
Illusztráció: kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
