A. Gergely András: Szabad-e ölni a Kárpátok alatt?
*
Klasszikusokhoz és élőkhöz visszakapaszkodás, emlékükkel gazdag önéletrajzi visszaemlékezés, műkritikai reflexió, politikai felhőjárás, műelemző kedv és irodalmi-színházi légkörszemle jellemzi Spiró György Mikor szabad ölni? kötetét.[1] A fájdalmas-fanyar írói „mi micsoda” olyan rejtelmeit járjuk be a szerzői invitálással, amilyenekben csak keveseknek volt érkezése, azoknak is főképp érintettségük okán. Spiró mint gépírónő Kertész Imre mellett…, mint Shakespeare-dramaturg, mint kávéházi igric, mint Kádár-kori politikai disputa művelője, mint beteg gyermek (aki leginkább olvas), vagy mint színházi szerző (aki leginkább ír) együtt van jelen könyvében, s mindeközben visszaréved kötetében tudományos ébredésének műhelytitkaiba, kultúraelméleti kérdésekbe, művészeti beszédmódok hangtárába, morális döntéseink természetrajzába… De megperzselődik a koronavírus-járvány apokaliptikus előzményeinél is (A lázas álcselekvés vírusa), Gorkij és Lenin mentális párviadala tüzében is (Fölösleges handabanda), sőt a márciusi ifjak esernyőinek védelmében kibontakozó nyelvi örökség fényében (Március 15.), a Rozsdatemető és Fejes Endre hábetleri világának kietlenségében (Miben bíztam?) hasonlóképpen. Legvégül még a „minden évszázadnak és évezrednek az ember a legsúlyosabb kórokozója” szentenciával lát el bennünket, anti-Szophoklész jóslattal: „Nincs az embernél szörnyűségesebb” tónusban, mondván „a természet nem válogat. /…/ Az emberiség a természet része, és nem jobb, sem rosszabb nem képes lenni annál, mint amilyen. Ezzel kell beérnünk, bármennyire fáj is” (168. old., A legsúlyosabb kórokozó).[2]
A fájdalmakat persze sorolja, nem kímélve a lelkes publikumot… Ez az Írók Gazdasági Egyesületétől (1932) a Nagy Eltulajdonítási Mechanizmus aktualitásáig (Az IGE és a NEM) mint esszé-téma éppen úgy foglalkoztatja, mint Juhász Ferenc epigonjai, a Bánk bán tragikus romantikája vagy Marat/Sade kaposvári megjelenítésének lengyel gyökerei, Csehov és Füst Milán vagy Heltai, a Sorstalanság és Coelho, Camus vagy Gyarmati Fanni. Érzékeny olvasatok ezek, konok értékelvek mentén, szikrázó tisztaságú rövid mondatokban. Aztán megforgatja a lapokat, s oldalszám-rekorderként idézi és cikizi Kádár Jánost (Munkásököl, vasököl), hogy aztán még ironikus poént is formáljon a színházi műsorcsinálás főpolitikai főirányának akaratkényszeréről (ellentétpárként Kaposvár hőskori éthoszával), s a színház mint gyom mindegyre újraéledő szerves vegetációjáról (A gyom dicsérete), meg a filmfőiskolai képzés vagy a spontán íróformálódás alternatív útjairól (Az én Főiskolám). A Thomas Manntól Királyhegyi Pálig és Petőfitől Adam Miczkiewiczig mindenki soron van, bölcseleti aspektusokkal, keserédes derűvel és Hamlet életútválasztási trükkjétől a többszörös gyilkosságig (innen a kötetcím is, Hamlet és a morális gátlások, a morális pogányság és az új típusú ember színpadi bűvkörével díszítve) – hiszen mindannyian színpadi szereplői (is) vagyunk annak a létnek, melyet az irodalom jelöl ki vagy a társadalom szentesít. Ennek mindenféle hasznával ékesen. Mert hiszen „aki olvas, más életekbe, más közegekbe, más korokba nyer betekintést, ezáltal nem teljesen védtelen a számára adatott korszakkal szemben, és nem tekinti elrendelésnek, amiben él. A szépirodalom, a jó mese az elmén kívül a lélekre is hat, az előző nemzedékek tapasztalatait a leghathatósabban adja át, ezért tiltják, amikor tehetik” (Olvasni jó, 8-9. old.). S már a sokpólusú szemlézés, a történeti és regénybeli szereptudatok verziói közül válogatva is kitűnik, mily megértő és bölcs (esetenként kissé szigorúságos és erősen moralizáló) elvárásrend él Spiró olvasatában, amikor ezekről meditál és lamentál, nyilatkozik és értékelő megnyilvánulásokat tesz, történeti kontextusba hoz vagy mai analógiákra lel.[3] Spiró vallomása saját írófejlődéséről (gyermekkori olvasmányok, dramaturgiai tanulmányok, egyetemi képtelenségek, írótársaságok és alkotóházak, Kertész Imre első felesége (Albina) és pályakövetése, Göncz Árpád értéke, az olvasóvá lét öröme és terhe szemben a sikerrel és színpaddal vagy a pandémia okozta olvasó népcsökkenéssel, egészen a messzi jövőbe távozó megélhetési migránsok olvasókénti kieséséig, lásd Számvetés) – ám mindvégig a szigorúságos elvekkel élő tanárember és a kíméletlen pontossággal operáló alkotó magatartásáig jelen van a pontszerűen kiszolgáltatott egyedi állapotok mindenkori alanya, amit Zelk Zoltán vagy Varga Domokos személyéről szólva (jegyzőkönyvileg Kádártól idézve, 1958-ból) lakonikusan úgy rögzít: az „író vagy micsoda”, s aminek fogalmi képtelensége kihívja a választ is: „Fogom alkalmazni a jövőben a foglalkozásomra: »Író vagy micsoda«.” De amiként Kertésznek sem sikerült több éven át személyi igazolványában elhordania az „önálló író” foglalkozási jelzőt, úgy Spiró is fel-felhördül a politikum lehetséges végtelen ostobaságán és klasszikus indulatosságán, a szabadon gondolkodó filosz-típus esélytelen túlélési perspektíváin…: „Hiába dől össze a cárizmus, mondta már Dosztojevszkij, és mondja vele egyetértve Csehov, mert bennünk van. Ha nincs többé cári tekintély, megteremtjük a magunk privát, személyre szabott cárjait, és magunk fölé emeljük őket” (36.).
Spiró végig megértő módban értékel, és mértékkel kritizál is sok mindent, ami a társadalmi-egyéni-alkotói viselkedésmódok közegében a tűréshatárok körében pörkölődik vagy állandó mértéktelenségek tüzében málladozik. Az esztétikaira épülő morális érzékenység viszontválasza folytonosan újratermelődő történeti érték-mércével hagyja dolgozni olyankor is, ha irodalmár létformákról vagy mintákról, hősökről vagy ideákról van szó (lásd Juhász Ferenc epigonja, Bánk bán, Hamlet, Albina), ha történeti korok megérthető gyalázatai kerülnek szemhatárunkra (Gorkij, Heltai Jenő, Kertész Imre, Petri György, Kossuth vagy 1848, a magyar ’56, meg az orosz-szovjet alvilági nagypolitika), vagy ha jelenkori összefüggések kínálnak analógiát. Persze, talán egész életművében ezt teszi, s ha Krležáról vagy Borowskiról, Hannibálról vagy Gavrilo Princip unokájáról, meg Radnótiról vagy ókori életvilágokról, lengyel szabadságvesztésről vagy Stanislav Wyspianskiról, az Ikszek Társaságáról vagy a párizsi lengyel emigránsokról ír akár, a XX. század után kényszerűen feledhető fejlődéseszméről vagy a haszonelvű gyávaság mentális földrajzáról esetleg – akkor is jelen van értelmezési alaptónusában az Ember bonyolultságának és ostobaságának mindenkori kritikája, fel- és lebecsülése egyszerre. Ez az ördögi aspektus (a fél életművet hadd ne soroljam elő, csupán a Diavolina izgalmas személyiségjegyeit és Lipa egykor Gorkij árnyékában töltött éveit hadd utaljam)[4] persze kínálja az egyfókuszú olvasatot, melyre éppen Spiró a legkevésbé vevő, továbbá mintha ennek respektusát el is várná olvasóitól: „Szoktam foglalkozni a mai magyar valósággal, ezúttal azonban nagyobbra törtem, az archetípus fejlődését próbáltam közelebbről megmutatni. Nem merült fel bennem magyar párhuzam, nincsen benne allúzió, nem üzengetek. Az érdekelt, hogyan működik a maga eredeti valójában, és milyen emberi következményekkel jár” – mondja válaszképpen a párhuzamkeresésre,[5] de esszéiben is kitartóan von határt az értelmező és a cselekvő közé (például Gorkij vagy Albina esetében): „A primitív gondolkodás mind a történelem folyamán, mind szinkronikusan elterjedtebb, mint a bonyolult. A társadalom széles rétegeinek alapos iskoláztatása kell ahhoz, hogy az árnyalatok iránti fogékonyság az emberek idegeiben kialakuljon, s hogy ne dőljenek be tömegesen kártékony babonáknak. Viszonylagos jólét, béke és nyugalom szükséges az ilyen állapot eléréséhez, az ilyen állapot a történelemben és a jelenben is kivételes. Ha a XX. század után kénytelenek vagyunk lemondani a fejlődéseszméről, és a hályogot leoperáljuk a szemünkről, azt látjuk, hogy a tűrhető társadalmi állapotok pontszerűen, összefüggéstelenül jelennek meg a történelemben, a gyors visszazuhanások és hosszú stagnálások tengerében szinte el is tűnnek” – írja előző esszékötetében (Válogatott esszék 1979–2016, borító hátoldala).
A Mikor szabad ölni? kérdése, s a shakespeare-i sokértelmű válasz azonban nemcsak a visszazuhanások és stagnálások egyediségeiről szól. (A Hamlet-íráshoz kapcsolva analógiákat kínál számos színpadi tünemény is, de a kötetnek nem véletlen sem a címe, sem a tónusa, sem a gyilkos királyok mint életélmény és emberiség-párti sirató olvasata!) Hanem oly sok mindenről, melyek révén az ölés igazolhatóságával az emberi és irodalmi bűnök biblikus mivoltát az esszé mint panoptikum és kaleidoszkóp műfajával tekinti megjeleníthetőnek. Az olvasói-befogadói szembesülés tehát akkor is elkerülhetetlen, ha nem „kártékony babonákban” vagy „primitív gondolkodásban” foglaljuk össze Spiró szigorúra hangolt eszmei mondanivalóját. Ez viszont kell, mégpedig nagyon is kell mint a lépték, a mérték, a kilátások, rutinok, békék és nyugalmi állapotok elérésének vágyához szükséges rálátás. Mert ezek nélkül már talán csak sírni és ölni szabad a drámák és szomorújátékok kárpátalji színpadán, nem pedig ezekről esszéket olvasni…
[1] Magvető, Budapest, 2021. 168 oldal
[2] Spiró felolvasásában: https://www.youtube.com/watch?v=astnsXnaro8
[3] A kortárs memoár-irodalom sikere, a visszatekintő létfelfogások időszaka is beleszól az epikai léptékbe, de Spiró példái (a kötetben megolvasott Heltai Jenő napló, vagy Mikes Kelemen levelei, Radnóti naplójegyzetei, Kertész Imre Sorstalansága, meg a Malaccal teljes éveink kötete mint a perspektívátlanság hedonizmusa) fikciós terekbe átvitt irodalomnál nem kevesebbek – mondja Spiró, mindhiába történelemnek nevezik ezeket vagy naplónak akár, műelemzés vagy történetfilozófiai elmetorna lesz belőlük esetleg, de az mindig szépirodalom és fikció találkozásába torkollik. Lásd/halld erről Spiró olvasótalálkozóján – nem utolsósorban a Sajnálatos események, a Malaccal teljes és a Mikor szabad ölni? helyét is szóba vevő előadást: https://www.youtube.com/watch?v=I-_Z_xOmF-A
[4] lásd bővebben saját szavaival Marton Éva interjújában, olvasható itt: https://revizoronline.com/hu/cikk/5646/beszelgetes-spiro-gyorggyel
[5] Sokan belehaltak Gorkij halálába. Revizoronline, 2015.07.19. A forrás a fennebb hivatkozott interjú.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
