Halmai Tamás: Egy ünnep tanulságai, Nyelvekből épített magasság
Mit tartogat a ma olvasójának Kalász Márton lírai hagyatéka? Halmai Tamás ezúttal egy hét éve megjelent Kalász-kötetet és egy, a költőt annak idején köszöntő antológiát olvas újra.
*
Egy ünnep tanulságai
„nő hozzám a világ – velem”. Antológia Kalász Márton 80. születésnapjára (Szerk. Zsille Gábor, Orpheusz Kiadó, Bp., 2014)
„Amit nem alkotsz meg, az
nem vagy.”
(Günter Kunert: Ajánlat, ford. K. M.)
„Abból, hogy a művészet megadja az embernek a lehetőséget,
hogy a valóságból, amelyben él s ami ő maga, a képzelet valón
túli szférájába lépjen, a legfelségesebb ajándék születik, amit a
művészet adhat: az ember békéje.”
(Romano Guardini, idézi: K. M.: Berlin – zárt övezet)
Kedves csalás föliratozza ezt az ünnepi kiadványt: a kötetet záró Kalász Márton-vers, a Bizalom utolsó sorából: „nő (s ritkul) hozzám a világ – velem” a szerkesztői koncepció finoman kiakolbólította a múlás, fogyatkozás, veszteség sugalmait hordozó „ritkul” betoldást. A kötet címe azonban az idézett költeményt nem meghamisítja, inkább az életmű egészének belátásrendjéhez lényegíti.
Ez a lényegítő elszánás már az első lapokon, Zsille Gábor érdemi kérdéseivel kezdetét veszi. Hiszen a – még 2004-ben – meginterjúvolt költő válasza nem közhelyek cizellálásában merül ki, hanem bensőségesen vall alkotáslélektan és hitélet összefüggéseiről, a Kalász-líra – gyakran csak vízjeles derengéssel jelzett – szellemi-lelki elkötelezettségéről: „A hit számomra nem kötöttséget jelent, hanem éppen fordítva: szabadságot. Egy olyan eszmét, amelyben szabadon mozoghatok, gondolkodhatom. Nem tudom, mit mondana erre egy teológus, de én felszabadulásként élem át a hit tanításait. Úgy gondolom, verseim döntő része ehhez kötődik. Ha olykor áttételesen vagy szemérmesen is, de az istenhitből táplálkoznak.” („A hit szabadságot jelent”. Beszélgetés a hetvenéves Kalász Mártonnal, 10.)
Ezt az önportrét – s vele a Kalászról a környezetében élő képet – értelmezi mélyebb rétegekig Jókai Anna toldása: „Szelídséged mögött a törhetetlenség tudata rejtezik.” (Köszöntésül, 18.)
Az európai irodalom, főként a német költészet (és különösen a Hölderlin-œuvre) mintát és ösztönzést nyújtó hagyományvidékére több írás panorámát nyit.
Ágh István A szökött ló elégiája című vers (in: Ünnep előtt, 1961) példázatosságát fordítja a szülőhelyét és anyanyelvét hátrahagyó költő sorsképletére – aki második anyanyelvén keresztül jut vissza az elsőben megnyíló poétikai univerzumhoz: „…nem sokat késett az a különös helyzet, hogy magyar hagyományú költészetét a nyelvnél maradva közelítse a német anyanyelvéhez illeszkedő rendszerhez, az elvont és szűkszavú, zárt és többértelmű költészet felé.” (Aki elhagyta bölcsőhelyét, 25.) Czigány György a sombereki évek szerepét hangsúlyozza, hasonló következtetést vonva le: „Német ajkú település volt szülőfaluja, Somberek – a további helyszínek megnevezése címszavai lehetnének életrajzának: Ormánság, Siklós, Szigetvár, Budapest, Berlin, Stuttgart – és máris sugalljuk a költői életmű különös kettősségét, a német nyelvű kultúra hatását (poétikában Hölderlinét)[,] ami a költői mondatkompozíció mestere számára nem nyelvi teher, hanem egészséges oltóanyag, fölfrissülés volt.” (Tíz mondat Kalász Márton költészetéről, 37–38.)
Más nézőpontot érvényesítenek, minthogy a szavalati élményt analizálják a színész-költő Lázár Balázs kétszeresen avatott sorai: „Merész és váratlan szórendje, feszültséget keltő mondatszerkesztése mintha több akarna lenni az egyéni versbeszéd megteremtésénél, és egy új nyelv születésének fortyogását rejtené. Valóban, sorai gyakran többféleképpen olvashatók, s így a befogadói, különösen a színészi értelmezésnél többféleképpen értelmezhetők is. Kihagyásos technikával készült, nem könnyen mondható versei a színésztől egyszerre követelik meg a belehelyezkedést és a kívülálló hűvös pontosságát. E sajátos, kifinomult, választékos nyelv érvényes átadásához – a magyar nyelvet német közegben, bukovinai székely megközelítéssel tanulta meg – mintha egy kicsit somberekivé, svábbá is kellene válni.” (Kettős ablak. Kalász Márton versei az előadó tükrében, 54–55.)
„Kalász Márton költeményeinek visszatérő ihletője a titokzatos, töredékes Hölderlin, aki a maga zártságában is sokkal többet látott a világból, mint a tényekhez és a dolgok felhámjához kötődő közember. (Ez egyébként Kalász Mártonról is elmondható.)” – írja Rónay László (Békesség és talányosság, 77.). „Kalász líráján Hölderlin szelleme suhan át újra és újra” – erősíti meg Kelemen Lajos (Az írás – helyben: köd s óceán, 110). Alföldy Jenő Rilke, Trakl („E nyelv bűvöletében”, 119.), Benn, Celan, sőt Montale (124.) poétikai kultúráját is a Kalászé mellé illeszti; e korpusz nyelvi mívességét, rétegzettséget – a modern és kortárs európai irodalom mellett – a régi magyar lírára olvassa rá (119.); s a „szabad szonett” (122.) műfaji titulussal jelöli a szabadversnek látszó, de terjedelmében és metrikájában is jótékonyan rendezett, Kalász-féle formaváltozatot.
Izgalmas továbbá Zsille Gábor gondolatkísérlete: aszerint Kalász Márton „nyelvi logikája szerint német, vérmérséklete és lelki alapállása szerint lengyel, sorsa-végzete szerint magyar” (Álruhás lengyel. Kalász Márton költészetéről, 139.).
Ami a versnyelvtant s a versnyelvi magatartást illeti: Rónay László már idézett esszéje békesség és talányosság kétszeres vívmányát nyomatékosítja (75–76). Ez utóbbi sajátosságra Oláh János a „nyelvbujdosói lét” (Somogyból Baranyába. Levélféle a nyolcvanéves Kalász Mártonnak, 47.), Kelemen Lajos a „delejes hermetizmus” (110.) kifejezéssel utal. A „talányosság” természetét Alföldy Jenő eszmefuttatása is érinti: „Bátortalanított, hogy nem tudom annyira átvilágítani és értelmezni, mint szeretném. Pedig mint olvasót, nagyon is vonz a talányossága, mely sok minden lehet, csak nem idegenség. Verszenéje, gazdag nyelve és képzelete fölismerhető, noha nem mindig kiismerhető. […] De vajon van-e jogom ahhoz, hogy olyasmiről írjak, amit csak részben értek, noha egészében érdekel? […] Előfordult már, hogy gondosan kijegyzeteltem valamelyik könyvét, s aztán mégsem lett a vázlatból tanulmány, kritika.” (118–119.). (Tanulságos, hogy még a legfölkészültebb olvasók is adottnak gondolt értelem fölfejtésére törekszenek – jelentésteremtő értelmezés helyett.)
Polgármestertől irodalomtörténészen át rádiós szerkesztőig sokféle elhivatottság megszólal; nemzedéktársak és tanítványok is méltatják a születésnapost; akrosztichonos játéktól elemző elmélyültségig terjed a szándékok sora; parafrázisos-allúziós versek, személyes köszöntők és tanulmányszámba menő alkalmi írások is helyet kapnak a kötet lapjain – hol néhány sorban, hol számos oldalon bontva ki a hódolatos derű oksági rendjét. Ez a sok irányból sugarazott figyelem és sok színben játszó megbecsülés szabatosan jelzi a Kalász-jelenség gazdag értékvilágát. A költői, írói, műfordítói, kultúraszervezői, intézményvezetői, tanári és magánemberi szerepformák az évtizedek során szellemi közéletünk megkerülhetetlen alakjává rajzolták Kalász Mártont; s akárha a többektől emlegetett szeretetreméltóság tulajdonsága – immár mint szeretetközpontú, hiszen evangéliumi alapozású szervezőelv – határozná meg Kalász irodalmi ténykedését, költői műveit is. Identitás és poétikum ritka együttállása ez – mely, ha a versek olvasását nem befolyásolhatja is, a kortársi emlékezésekben természetesen visszatérő elem.
Kelemen Lajos alázatosan aprólékos, személyességében is szakszerű kötetével (Tenger, nyújtom kezem. Esszék Kalász Márton műveiről, Napkút Kiadó, Bp., 2014) egy időben jelent meg a „nő hozzám a világ – velem”. Ma alkalmasint csak azok olvasói tudatában él e két fontos könyv, akik Kalász Márton művészetét is kiváltságos tudati rejtekekben őrzik. Milyen szerencse, hogy a betűk végelgyengülése éppoly lehetetlenség, mint azt elképzelnünk: nem lesz időről időre figyelmes versbarát, aki Kalászt is, a Kalász-recepciót is békéltető örömök zálogának hiszi.
Nyelvekből épített magasság
Gyermek-Bábel. Novellák, versek, tárcák (Szent István Társulat, Bp., 2015)
„…felnőttként a gyermekkort, magyar alkotóként a német anyanyelvet faggatja…”
(Bartusz-Dobosi László: Kalász Márton)
„Hagyja beszélni a nyelvet, ahogy Heidegger is megálmodta.”
(Kántor Zsolt: Chopin átlépi a hattyút)
A Morgató (1986) ifjúsági fabulájában és a Ki kap szamárkenyeret? (2016) mondókás poézisében a szerző gyermekirodalmi kitérőt tett. A Gyermek-Bábelben emlékezeti érzékenységet hasznosít: nem a kicsinyek nyelvi tudatához hajol közel, hanem saját gyerekkorának nyelvi kontextusait rajzolja újra. Monográfusa szavaival: „A kötet tulajdonképpen a már a Téli bárány című regényében és a Tizedelőcédulák című »dokumentum-gyűjteményében« megkezdett történet harmadik hangja, megközelítése. A gyermek által a két világháború közötti kisebbségi sorban megélt világ építőkockáit rakosgatja egymásra, építi saját tornyát.” (Bartusz-Dobosi László: Kalász Márton, Magyar Művészet Akadémia [„Közelképek írókról”], Bp., 2017, 237.)
A műfaji többrétűségtől a kiadók is fázni szoktak, s az olvasói és kritikusi vonzalmak is inkább az egynemű, egyértelmű poetológiai választásokat kedvezményezik. Merész kísérlet tehát a Gyermek-Bábel – jóllehet alaki sokszínűségén a fény ugyanazon árnyalata dereng keresztül: „Vegyes műfajú kötet, de a nyelve homogén. Akár versről, akár prózai szövegről van szó, a hanglejtés, a nyelvjárás zenéje, amit Kalász Márton »használ«, mindig ugyanaz. Az összetéveszthetetlen beszédmód, a kizárólag rá jellemző távolságtartás s ugyanakkor a mégis valamelyest szubjektív szóhasználat egyfajta »kisajátítás«, sajáttá tevés. Ahogy megszólal a papíron, olyan mintha beszélne. Még aki személyesen nem is ismeri, s nem tudja, milyen lehet a hangja, az is hallja és rezonál erre az akusztikára. A Kalász Márton féle idióma vagy dialektus egyik fő tulajdonsága, hogy zenéje, ritmusa van és épp ezért, a prózai mondatai is lírai töltéssel rendelkeznek” (Kántor Zsolt: Chopin átlépi a hattyút. Kalász Márton: Gyermek-Bábel = Holdkatlan, 2016. február 11.).
A ciklusok elé illesztett Előszó helyett az apa tragikus halálát egy nyelvi kompetencia elvesztésével azonosítja (mielőtt a ciszterci gimnáziumi tanulmányokból villantana föl részleteket): „Sírás fogott el: nem hordhatok neki többé olvasni való könyveket, ha verspróbálkozásaimnál egy-egy szó nem jut eszembe, nem segít többé, s többé nem kérdezhetem meg a kitűnően magyarul beszélő apámtól, mi hogyan hangzik. / Leckét persze idézhet az emlékezet – a szülőföld életéből, a diákkor idejéből.” (7.) Ilyen idéző-emlékező tárcák-novellák töltik meg az I. és II. ciklust (utóbbiban a felnőttkorba hívó zenei motivika a vezérszál); a prózai írások közé beválogatott versek pedig nyelvi-poétikai érvényükkel testesítik meg azt a magasságot, melyekről a memoáros futamok beszámolnak.
„Ülök a kertvég / dombján, a meggyfák alatt” – indítja a Kertvég című vers az első ciklust (13.). „Kertről szó sincsen. Elvadult házhely, vadságában azért rendben tartva” – szól a folytatás, a Kísértés abban a kertben élni című esszépróza nyitánya (14.). Nemcsak az efféle, szövegek (és műfajok) közti tematikus párbeszéd jellemző a kötet egészére, de a referencialitáson túlkéredzkedő művészi igény is. A vers számvető-időszembesítő jelleggel bont ki a beszédhelyzetből történelembölcseleti reflexiót: „ez a testhelyzet elmossa, / visszacseréli bennem az időt”. A próza a gyermekkori színtér topográfiájában a létbeli (azaz nyelvi-irodalmi) honalapítás, otthonteremtés mentális kezdeteit-kezdeményeit keresi: „Aligha fogom öregkoromat is abban a faluban, abban a kertben leélni, mostanában úgy érzem. De végül is, akartam, nem akartam, ez az egész jelképpé változott bennem. […] Ezek a történetek, az otthon-lét, messziről a kert által még erősebb odatartozom-érzés – mindez együtt egyelőre pusztán erősít, hogy pályám második felére rálépjek. S a jótékony kísértés legalább a nagyobb, a képletes kertben élni.” (26–27.) Úgyszólván ez a „képletes kert” épül azután életművé, amint jelen kötet is parkos-ligetes zugot komponál kortárs irodalmunkon belül.
Az önéletrajzzá stilizált emlékmozaikok („A dolgok közben csak rejtenék magukat” – Mozart-év, 119.) sűrűn érintenek allegóriás, példázatos jelentésszinteket (pl. „mentem le dombomról a hazát belátni” – Mentem le látni, 60.). A „nyájszó, átúszó őszi szélmalom-derű” (Délben esett, 53.) pásztori idillje, „a bölcső merre van?” (Mese, 54.) karácsonyi dilemmája, a jégen az „égtájnyi fölület” (Helyszín, 58.) hideg távlata, a „tenyérnyi hárserdő” (Legenda, 137.) emberalakot elnyelő mitikuma vagy a temető mint „a környék legmagzóbb helye” (A folyó, 59.): csak néhány szöveghely annak jelzésére, hogy hangnemében, hangulatában és kilátásaiban is mennyire gazdag ez a karcsú kötet.
A gondolati rétegzettség is szembeötlő. „Mindegyikünk továbbíthatatlan tapasztalatá”-ra hivatkozik az egyik szöveg (Mandica, 31.); ám nem sokkal később fordított tanulság siet vigasszal: „a végső dolgok s érvek mindannyiunkban aztán azonosak” (Tamási Áron – emlék, 65.). (A Helyszín című vers jellegzetesen egyedi bővítményhasználatát idézve: „Szürkületben létünk metaforára / szépít.” [58.] – De Az olvasás napjai is reményben összegzi világról szerzett tudomását: „Bárhol / még kandalló télvégi tüze éghet” [79.].)
S hogy „egy századvég zenéje” (Alkalmi vers: Mozartiana, 114.) miképp csendülhet föl betűk néma tartományában? Ritmus, tempó, széphangzás, rímek és témák-motívumok révén. A Mozarttal, Beethovennel, Chopinnel, Liszttel foglalkozó prózák-versek akárha klasszika és romantika – azaz a fegyelmezett-szabályozott műveltségformák és a szertelenül szubjektív esztétikai alakzatok – között teremtenének egyensúlyt. Olyan egyensúlyt, mely mint kimunkált harmónia különben évtizedek óta a kalászi poétikai védjegye.
Az általánosság és egyetemesség ambíciója végigvonul a legszemélyesebb passzusokon is. Bizonyos például, hogy az „egy s más pótlásában, a hozzá való társak megtalálásában” („Aki most Magyarországba megy”, 34.) nemcsak a magyarországi német kisebbségnek, de általában mindannyiunknak – és mindig – vannak lehetőségei és feladatai. – A hazai németségről mindemellett igen felelősségteljes mondatok tűnődnek. A zenével támogatott, hangzó kulturális jelenlét (vö. „Énekszavát venni a népnek.” – Énekszavát venni, 108.) elemi fontosságú, ami a népköltészet, az autentikus kultúra fönnmaradását illeti.
Az anya alakjának fölrajzolása a könyv leggyöngédebb gesztusai közé tartozik. Az Örökség című vers drámai jambusai a fölütés szikár fájdalmától („Sohase láttam táncolni anyámat”) jutnak el a hűségesküvel fölérő belátásig, „S én örökségét egyre hordozom: / arcomon a szomorúság jelét, / néma alázat terheit magamban; / s tudom, a szegénység komor világát / halálomig se felejthetem el – / egymáshoz fűzve járunk majd örökké, / mint legelőn az egyigás lovak” (81.). Egy másik költeményt (80.) egészében idézek – kár volna ugyanis megbontani ezt a szonettnyi példázatot, mely hazatérés és elválás, utazás és kirekesztettség nagy toposzait sűríti egy szinte népmesei jelenetsorba. Ahogy eső és könnyek mintázata tükrözi egymást, úgy a lélekjelképként is érhető pille a beszélő gyermeki énjének sorsát képezi le – csúszkálásával, vergődésével, mindenekelőtt pedig anyai szeretet és vasárnapi könyörületesség megtapasztalásával:
A lepke
Fakó kis lepke, még odatapadt
a vonat ablakára. Mosta a hideg eső lefelé,
csúszkált, visszavergődött; szárnya verdesett, vizesedett –
aztán egy sűrű, horhós rész elvitte. Két óra múlva anyám
előtt álltunk meg az internáltak iskolaudvarán. „Te is
utaztál?” Csak föl tudtam pillantani nem-rejtett könnyeire.
„Pille”, szóltam, anyám már elmosolyodott. „Szóval röpültél –
hozzám.” Ránk zúdult mindhármunkra majdnem az a zokogás,
amin ott az udvaron nem csodálkozott volna senki. Talán csak az őr,
megkerülte óvatosan a batyut anyám lába előtt: a hozott,
engedélyezett ételt, szappant, a tisztát – amit én raktam össze
hajnalban, adogattam nagyapámnak. „Aztán odafönt benne leltem ám”,
mondta egy évre rá, nevetve, otthon. „Emlékszel, a pille –
tudtam, megbújva ki marad itt egész vasárnap velem.”
A borítón König Róbert Indulás című rézkarcából látható részlet; a könyvészeti kivitelezés finomsága azonban nem hagy kétséget afelől: a megérkezés műve is ez a gyűjtemény. Egy részint megtalált, részint kiküzdött szellemi pozíció otthonos koordinátái közé kapunk bebocsátást. Alanyi emlékezet, de közösségi emlékek: ez a szép kettősség szervezi rendbe az elveszített világról valló beszédet, mely ugyanakkor – mint minden érdemi nyelvi alkotás – világot teremt. A könyvet záró diskurzusban így foglalja össze magát a mindehhez szükséges gondolati, önismereti készségrend: „Magamnak meg is fogalmaztam ezt: van egy anyanyelvem, a német, és van egy szellemi anyanyelvem és habitusom, amely összeköt engem a magyar kultúrával. Persze úgy, hogy a német kultúra állandóan benne van. Egyre tudatosabban kezdtem élni ezt az összetett világot.” (A megsebzettség mint erkölcsi erő. Szakolczay Lajos beszélgetése Kalász Mártonnal, 153.)
Illusztráció: két kötetről
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
