Ádám Tamás: Mi lesz a Didergő királlyal?
✺
Interjú a hetvenéves Onagy Zoltánnal[1]
[1]December 27-én töltötte be Onagy Zoltán hetvenedik születésnapját. Hat napja. Tavaly.
Köszönteni az interjúval most sikerül; a szerző megbocsát nekünk. (A szerk.)
Vannak az embernek kedvenc Onagy könyvei, nem tagadható, ilyen az Út Eridánusba, a Vénusz beteg, A zsámboki szerető, a Tavaszi iramlás ősszel, a Balladák lányai, a Leevezni a Lókoson. Vagy éppen a Nem kell hal, a Cernika, de attól tartok, szűk a hely, hogy folytassam. Az újabbakról meg úgyis beszélünk. Egyik-másik kötet után az antikváriumokban kell kutakodnunk. Az Esztergomban élő szerző hetvenéves lett.
Egyrészről elborzasztó a hetven év, másrészről természetes. Pillanat az egész. Vagy hosszúnak tűnik?
Még nem fogtam föl. Pontosan emlékszem, hogy régebben mit gondoltam, ha valaki hetven, arra is, ha az a valaki hatvanöt, vagy hatvan, az enyémet mégse vettem észre, csak elsétált fölöttem. Amúgy meg ahhoz tartom magam, amit öreg ezermester barátom mondott, aki apám helyett apám volt utóbb, mielőtt elvitte a vírus kilencvenkét évesen, „ezer dolog létezik, amitől félek, de attól már nem, hogy fiatalon halok meg”. Mindenesetre hihetetlen ez az egész. A tempó is, az örök megkésettség is, ezek most két ágon nyúlnak az életbe.
Nehézkes volt az út Eridanusig?
Hogy a kedves olvasó is értse: az Út Eridanusba az első kötet, az első regény címe, amit a Magvető jelentet meg Ördögh Szilveszter szerkesztésében 1979 könyvhetére. Félreértés, hogy Eridanus az irodalom, az írói lét szimbóluma. Korábban is hallottam, olvastam, de az értelmezésemben nincs, vagy hát akkoriban nem volt sok köze. A regény egy vízi balesethez vezető út és a következmények története, a vezeklésé. Az Eridanus csillagképe nem az irodalom, hanem a bűntudat jelképe, a vezeklésé. Nehezen tettem túl magam azon, hogy egy fiú, akiért korom szerint én lettem volna felelős, Dunába fulladt a csónakomból. Nem az oda vezető út, hanem leszakadni róla, az volt nehéz.
Így képzelted? Egyáltalán célba értél?
Attól félek, nem képzeltem sehogy. Ha valamit képzeltem volna is, addig semmiképpen nem jutok el, ahol most tartok, írónak lenni bonyolult szövetségi szerkezet, a háttér militáns és abszolút hierarchikus keret, sok-sok talpalással, érvényes és érvénytelen, hasznos és haszontalan pofafürdőkkel, örökös jelenléttel, és a lehető legvékonyabb kritikai éllel. Így együtt, csomagban, megtanulhatatlan. Aki nem születik eleve bele a blokkba, nem erre kondicionálják kisgyerek korától, akiről messzire világít, hogy nem konform, nem talál ebben a közegben megfelelő célt. Az is ide tartozik, ami személyes tragédia, hogy kamaszkorom után folyamatos szabadságmegvonásban éreztem magam. Minimum érthetetlen, miért érzem így máig, hiszen vidéki pedagógusgyerekként éppen úgy be voltunk fogva a családi birtokon, mint bármelyik parasztgyerek, mégis azt tekintem Paradicsomnak, és az összes többi jelenlétet a Paradicsomhoz viszonyítom máig.
Hullámzóan jöttek a könyvek, egy ideig ritmusosan megjelentél, aztán már szaggatottabban. Mi ennek az oka?
Sose gondoltam, hogy iparszerűen évente könyvet kellene kiadnom. Még akkor sem, ha megírom véletlenül. Ráadásul egy könyv komoly utánjárást követel ma is, követelt nyolcvankilenc előtt is. Nem elég, ha elkészül, megírod, kezdődik a pöcsölés. Induláskor úgy nézett ki, minden rendben, a Magvető elfogad íróként, és ha két-háromévente jövök egy kötettel, nem lesz gond, hozzák, és kész. Az első két Magvető-kötetem változtatás nélkül került kiadásra, viszont a harmadikkal, az ötszáz oldalas Didergő király című nagyregénnyel elkezdődtek a gondok. Néhány hónap múlva behívtak a kiadóba, hogy beszéljük meg. Javításokat indítványoztak. Nem értettem egyet, de hazacipelve a kéziratot néhány szórendi, mondatszerkezeti változtatással megoldottam, leadtam újra. Időben egybe esett a kiadói futam az Esztergomba költözésünkkel – tíz keserves Nagyorosziban töltött év után –, mellette dolgoztam, mert pénz az szinte sosem volt elég a két gyerek mellett, vészes időhiányban szenvedtem, és bár tudtam jól, hogy a meggyőzéshez kötelező volna a személyes jelenlét, mégis hatalmas csalódás, amikor megérkezik a Magvető csomagja a kézirattal, olyan indoklással, amiről korábban egy hang se szólt. Az erőszak megjelenése a regényben. A történet arról szól, hogy egy szerelmes férfi kivont jatagánnal végigüldöz egy másik szerelmes férfit az országon, hogy lemészárolja. Jónak, jól megírtnak, jól hangszereltnek ítéltem, hosszan, három éven át írtam, két év konkrét meló, egy év balanszírozás, nagy figyelemmel egyensúlyozva, hogy az ívek és a ritmus segítsék egymást. Az eszembe se jutott, hogy a szocialista embertípus és az erőszak nem egyezik. Ugyanis nem azt tapasztaltam. Az elutasításban nem ez az érv és nem így szerepelt, hanem ’ez’ szerepelt. Az erőszak nem való. Az erőszakról így nem beszélünk. Az erőszak és a bosszú nem motiváció. Na, hát. Úgy megsértődtem, hogy húsz évig a kiadó felé se néztem, pedig mindkét érintett szerkesztőm meghalt közben.
Mi történt a Didergő királlyal? Nem láttam, nem olvastam, megjelent egyáltalán?
Nem jelent meg, lényegében ki se nyitom a visszakapott regény irattartóját. Az új helyen olyan apró dolgozószoba jut, hogy nem férek szinte. Az új élethez új szempontok tartoznak, a régi kéziratokat, amivel nem akarok foglalkozni, köztük a Didergő királyt, bedobozolom, hogy kész, vége. Ők nem játszanak tovább. Az ember fiatalon olyan bátor, azt hiszi, képes előre dönteni az életről. Őszig végleg berendezkedünk, az asszony megkezdi a szigeten a tanítást, ugyanakkor óriási árvíz a Dunán, esténként lesétálunk a közeli Lépcsős-hídhoz, hogy megnézzük, reggel átjut-e a szigetre, vagy az iskoláját az ártéren elfoglalja a folyó. Három egymást követő estén lecipeljük a három dobozt, és a hídról átdobom a korláton. Így végzi a Didergő király. Később százszor megbánom, mint a kutya, amelyik kilencet…
A publikációkat úgyszintén ritkítottad, szüneteltetted.
Egy rövid időszakot kivéve sose terítem a kéziratokat. Volt néhány otthonos folyóiratom, nekik küldtem, de mert sose éreztem elég jónak egy-egy készülő anyagot, ’lehet jobb’, így a jelszó, ha el is készült valami, félreraktam, hogy majd javítom még. A folyóiratokban megjelenő munkákkal az a baj, hogy a szerző is véglegesnek tekinti, akkor is, ha ’lehet jobb’. A zseninek eszébe jut valami, lekeni, és az nem lehet jobb. Én nem vagyok zseni, hosszan elvacakoltam az összes megjelent írással. Mindig javítható, sosem végleges. Ez az egyik magyarázat. Volna még néhány.
Elmondhatod magadról, hogy nem voltál megalkuvó?
Politikai értelemben?
Mondjuk.
Nem voltam megalkuvó. Nem volt miről megalkudni. A történelem, a politika a nagyvárosban folyik, én meg mindig a faluvégen éltem, kívül a történéseken. A faluvégen nincs múlt, nincs jövő, ott a mindennapokat kell meg- és túlélni a maguk szintjén. Az a két, két és fél év, amit összesen Pesten töltöttem, még inkább kitolt a faluvégre. Számomra nem politika, ha amúgy szakmájukban elismert részeg és félrészeg férfiak habzó szájjal üvöltenek egymásra a kocsmában, az se politika, hogy egyik-másik félrehív, megsúgja, kiről mit kell gondolnom, kiről mit nem. Úgy nőttem fel, hogy minden és mindenki gyanús, ne engedd beugrasztani magad hülyeségbe, mert a provokátor és a barát a kocsmában nem különböztethető meg. Hallgass, húzódj félre, mondta apám.
Miként ezt Virág elvtárs olyan ügyesen megfogalmazta…
Igen. Virág elvtárs Pelikán elvtársnak, az a gyanús, ami nem gyanús.
Ma klikkekből áll az irodalmi életünk, sokszor a politika terel valamerre. Téged nem terelt sehova?
Tévedsz, nem a politika terel, hanem a pénz. A politika van olyan okos, hogy tudja, az ő százötven szavas primitív szókincsével azonnal lebukna, hogy irányt akar szabni, azért a pénzt választja közvetítőelemként. Akit szeret, kap, akit nem szeret, nem kap. Harcoljanak ők odalent, mondja a politika a magasból, és dőljön el, ki hadnagy, ki ezredes, ki tábornok. És a csata zajlik. Én meg nézem a távolból. Korábban se tartoztam sehová, előbb mondtam, a faluvég ezzel az egy előnnyel jár, nem kényszerülsz rá, hogy olyan hadjáratban vegyél részt, amihez semmi közöd, ugyanakkor nem kapsz az ellátmányból, és persze kimaradsz a pénzosztásból, abból mindig. Eddig így volt, eztán is így lesz, nem lep meg. Szerencsére igénytelen vagyok, mint a harangozó, aki fölmászik a toronyba, meg le, közben sóba-vízbe főtt krumplin is elgurul.
Egyszerű azt kimondanunk, hogy csakis a minőség oldalán állunk, de vajon ki tudunk maradni ebből a kavalkádból? Hiszen meg kellene élnünk.
Nem tudjuk, mi a minőség, csak a korunkat látjuk, azt tudjuk, mit szeretünk. Az, hogy a nagyközönség mit szeressen, mit élvezzen, mit tartson elsőrangúnak, átállítható, ezt nevezik manapság kánoncserének. Nehéz ügy. Tehetség és kiemelkedő invenciós készségek nélkül aligha sikerül, mint a példa mutatja. Kazinczy bunkósbottal járta a maga irodalmi világát, Kölcsey egyenesen lemészárolta Csokonait is, Berzsenyit is, mert meg akarta tartani a németes élbolyt, mert utálta a változást. Azt látjuk, hogy ma áll a bál, az irodalom nem békés világ, az ember elhajolgat, ha tud. Az elől is, hogy a minőségről nyilatkozzon. Vagy tizenöt évet végigrecenzeáltam az Új Könyvpiacnak a kilencvenes évektől, a recenzió rendszerint arról szólt, nekem miért tetszik, miért tartom jónak a könyvet, vagy arról, miért nem. Nem képviseltem senkit és semmit, csak magamat.
Utolsó könyved (Forgácsok a gép alól) betekintést enged irodalmas életünkbe is. Egyáltalán az olvasóra tartozik ez?
Az utolsó könyvem a 21 ÍRÓHALÁL.
Nem küldted el, súlyos bűn!
A Forgácsok az utolsó előtti, mindkettő 2022 könyvhetére jelent meg, de a Forgácsok technikailag korábban került piacra. A Forgácsok ezer apró dologról szól, ezért forgácsok a gép alól, dolgok, események, drámák, halál és születés, ami beüt a dolgozószobába, de nem téma, csak témácska, egy bekezdés, maximum kettő a nagy egészből. Köztük persze irodalom is, író vagyok, érintenek, néha súlyosan, az irodalom környékén zajló események. Naplókivonatok, naplóátiratok.
Buta kérdés: elégedett vagy, azzal, amit elértél? Egy alkotó sose lehet jóllakott.
Ha volnék, nyilván érzékelném, hogy elégedett vagyok, mert az kijelöl egy konkrét helyet, pontot, pozíciót. Lehetséges, ha kicsivel közelebb élnék magához az irodalomhoz, ahol testként funkcionál az irodalom, meghatározhatóbb volna a jelen.
Hátborzongató írások jelennek meg tőled mostanság. Ennyire pocsék a helyzet?
A Korona vírus utóhatása. A hosszú, szinte végtelen kórházi lét utóhatása. A negyvenötezer halott covidos utóhatása. Annak az utóhatása, hogy az ország egy legyintéssel tudomásul vette, hogy meghalt egy nagyobb városnyi ember. Ugyanakkor, ha nem szivárog át a szövegeimen a derű, valamit rosszul csinálok. Az első hullámban fertőződtem meg, az első hullám ölte le a kórtermet, én meg életben maradtam. A szerencsés flótás, tüdejével nem bírt el a vírus, hát rámászott a szívére, de azzal sem. Itt tartunk most, hogy a nagy covid-buli után, pislogok ugyan, de boldogan látom a hajnali Szamár-hegyet a kelő napban, és ülök vissza a munkámba.
Félsz a betegségtől, attól, hogy elmegyünk?
A betegségről az ember csak érintettként vesz tudomást. Amíg nem érintett személyesen vagy közvetlen hozzátartozó által, felfoghatatlan, hiszen a betegség megváltoztatja a világhoz való viszonyát, az ember közben semmiképpen nem akar változtatni, főleg, ha mindent rendben lévőnek, elfogadhatónak talál. Nekem az utolsó pillanatig nem volt betegségtudatom, inkább csodálkozó nézőként feküdtem a kórházban, aztán a csövekre kötve mindegy volt, később, miután szabadultam, a gyönyörű doktornőm, akinek az apja dunai halász volt az átkosban, ismertem jól, azt mondta, ’ez magának annyit ért, mint egy dupla vakcinadózis’. Mármint hogy kívül tudtam maradni. Persze a Korona utáni élet semmiben nem emlékeztet a Korona előttihez. Rám hozta a frászt, hogy mi lesz a kész könyveimmel. A Korona kiadta a parancsot, hogy kapjam össze magam, meg ne haljak, mielőtt rendet nem teszek a hagyatékban. A rendrakás folyik most. Ennek az iparkodásnak köszönhető a három idei könyv (a Luca széke elkéste a karácsonyt, mert nem tudtunk megegyezni a képi világban), és jövőre megint lesz vagy három-négy kötet várhatóan. Tehát, hogy válaszoljak, nem attól félek, hogy elmegyek, hanem attól, hogy káosz marad utánam, senki el nem igazodik a regénykezdemények és regényváltozatok között.
Egy életmű sosincs kész, az embernek annyi terve van még. Melyek ezek? Hátha sikerül.
Két nagy szerelmes regényem született az elmúlt huszonöt évben, egyik se járt kiadóban, télen elolvasom, hátha itt az idő, és megjelentethető, a személyes érintettségek kikoptak alóluk (Énekek éneke, A Helyettes regénye). A magán-irodalomtörténettel is, A bőség zavarával is kezdeni kell valamit, nehogy szétbarmolja valaki, ha védelem nélkül marad az óriási, két és fél millió karakteres anyag. És néhány kiadót nem látott kisregény, novelláskötet. Dolgoztam eleget. Amikor nem lenyomatot, dokumentumot írok, szabadon működöm, mint a madár, semminek nem kell hasonlítania semmilyen modellre.
Illusztráció: Stróbl Katalin Onagy-portréjának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
