június 6th, 2025 |

Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA*

II.

A tanár úr visszaszól

Nektek

Nemeskürty István 100 éves lenne. (1925 május 14 – 2015. október 8.) A magyar szájhagyomány nem dátumokban méri a történelmi időt, hanem egy „víziórát” használ, a Dunát. Pontatlan ugyan, de pontatlanságában határolódik el a Kairosz a Kronosztól, avagy a történelmi korszak a „politikai időtől”. Az utóbbi „ironikus esetlegességét” igyekszik „történelemként” váltani föl az alkati állandóság éppen időszerű módjával. Nem tévedhetetlen ugyan a „vízióra” jóslásra alkalmas hordaléka, de mindig a tengerbe torkollása felé folyik, hacsak valamilyen geokatasztrófa nem változtatja meg a lejtés irányát. Minden dolgok végső döntnöke a Gravitáció.

Nemeskürty személyes jelentőségét csak Duna-mértékkel fejezhetjük ki, vagyis az ő megélt 91 éve alatt „rengeteg víz folyt le a Dunán”. Olyan hajós volt, aki egy „vízrengetegen” igyekezet szellemi navigálással úrrá lenni.

A Magyar Királyságban született. Ez határozta meg katonás feltörekvésének „kilövőpályáját”. Élete java a Magyar Népköztársaságon áthaladásra esik, és Magyarországon hullott vissza a csillagos égből.

Alább a Magyar Népköztársaság-beli pályájából idézek egy epizódot.

Azt, amikor egy rangos magyar ipari létesítményben, a Magyar Optikai Művek központi gyáregységében, a Csörsz utcában, író-olvasó találkozón látogatta meg olvasó táborát. Akkoriban létezett egy olyan közművelődési törvény, amely kötelezte a vállalatot hivatásos népművelő alkalmazására is, és a művelődési események legtermészetesebb színhelye a szakszervezeti könyvtár volt. Ha Morus Tamás túlélte volna saját lefejeztetését, boldogságtól ragyogó arccal vette volna tudomásul, hogy Utópia című műve célba ért. Talán még az ő várakozását is meghaladta, hogy a vállalat saját újsággal és abban kulturális rovattal is rendelkezett.

Ezért jelenhetett meg a FÓKUSZ újság munkatársaként, 1987. május 13-án, Nemeskürtyvel való beszélgetésem. A beszélgetés után Wartburgommal fuvaroztam barátjához, Ottlik Gézához. De ahogy ez az mozzanat lecsurgott az esetlegességek tölcsérén, úgy a közönséggel való beszélgetés „millió személyes titka” is odaveszett, néhány emlékezetemben őrzött „kulcsmotívumon” kívül.

***

„A kőszívű ember unokái” – és mi magunk

Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal

A könyvhéten jelenik meg Nemeskürty István új könyve: „A kőszívű ember unokái”. Címe után ítélve, rejtelmes tartalmú művel lesz dolga a Nemeskürty-írások kedvelőjének, mert a történelmi ismeretterjesztést nyíltan vállaló szerzőtől meg-szokták, hogy címei egyértelműen utalnak a korra.

Egyetlen dolgot lehet kétséget kizárón megállapítani: a cím eredetijét Jókainál fedezhetjük föl, „A kőszívű ember fiaiban”.

Vajon csak valamilyen játszókedv, vagy a korra mutató szándék bök éppen Jókaira?

A kérdés eldöntésére maga Nemeskürty István vállalkozott. A május 29-ére vele kitűzött író-olvasó találkozó előtt beszélgethettünk a könyvről és a gyakran nyilvánosság elé citált nézeteiről, s egy keveset a személyéről.

Lehetetlen hallgatni arról, hogy a magyar-olasz szakos tanári diplomás Nemeskürty milyen tág mozgásteret és több-rétegű életművet mondhat a magáénak, ami a napi praxistól a tudományig, a filmcsinálástól a történelmi tett kutatásáig terjed. Nem árt, ha a leendő Nemeskürty-szakértő Machiavellin trenírozza magát, vagy egy Benevenuto Cellini-szerű mesteren.

A bőség ezért önmérsékletre int, s maradunk az „egyetlen tudománynál” – az ifjú Marxék minősítése szerint – a történelemnél, a mostani könyvnél.

Az újságíró szeretné, hogy az nevessen, „aki a végén nevet”, ennek okán legelőször borúlátó vélekedését szegezi a szerzőnek. Azt hámozta ki ugyanis történet-írói törekvéseiből, hogy azok jól szervezett csapat-mozdulatok a magyar történelmi fatalizmus ellen, aminek az a lényege, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. A végeredményből szépen lebontjuk a végeredményben nem létező előzményeket, és ezzel minden kudarcnak útlevelet adunk a jövőbe, vagy hamisan magyarázzuk a sikereket, melyek így, szintén kudarcra ítéltetnek.

A kérdés az, hogy Nemeskürty nem fantom-háborút vív-e? Fontos „cselt” kíván bemutatni a történelemről gondolkodóknak, ám lehet, hogy üres színház előtt játszik. Mert miközben sokakat arról akar meggyőzni, milyen a történelem, még több ember emlékezetéből kezd kiesni, hogy van történelem és közük lehet hozzá.

A föltevés maradjon bár csak „sanda gyanú”! „A kőszívű ember unokái” címből nagyapai üzenetet olvashatunk ki a lehetséges unokák számára? – kérdezem a szerzőt.

– Nem, dehogyis! Ellenkezőleg! Jókainál a „kőszívű ember” az öreg Baradlay, aki életcéljának az osztrák célokat látja, vagyis a magyar függetlenségi célok elnyomásának természetes kiszolgálását. Három fia ennek ellenkezőjét cselekszi Jókai könyve az első regényes visszapillantás a Világosig történtekre. Az ellenszegülő fiúk történelmi parancsot fogtak föl. Aki azt teljesen magáévá tette, részt vett a szabadságharcban, szenvedte az üldöztetést, majd kidolgozta a történelmi parancshoz tartozó kiegyezést. A három fiút akár be is helyettesíthetjük, mondjuk, Deák Ferenccel, Andrássy Gyula gróffal, s akár Tisza Kálmánnal. Az első „a haza bölcse”, már a reform-országgyűléseken föltűnt, másikuk, Andrássy, halálra ítélt emigráns forradalmi szerepléséért, majd külügyminiszterként nemzetközi jelentőségű politikus. Tisza pedig az 1848-as vallás- és közoktatásügyi minisztérium segédfogalmazója volt, ahol Eötvös József a miniszter. „A kőszívű ember unokáin” azokat értem, akik készen kapták a forradalmat és annak kiegyezésbe kényszerülő vívmányait. Róluk szól a könyv, hogyan éltek a hagyatékkal. Bizonyára ismeretlen neveket is mondok mint Széll Kálmán, Kállay Béni, Szilágyi Dezső, Lukács Béla. Ennek a korszaknak a szülöttei Mikszáth Kálmán és Tolnai Lajos írók is. Könyvem az 1867 és 1896 közé eső időszak eseményeit nagyítja ki. Egy félremagyarázás ellen is hadakozom, mely szerint ekkor csupán az illúziók füstbodrát eregető béke és az elégedett tespedtség honolt.

Ez csupán frázis. Így Széll Kálmán figyelmeztetett a balkáni háború kimenetelére; Szilágyi józsefvárosi képviselő, aki a proletariátus szerepét fölfogja; a szintén képviselő Jókai beszédeit olvasva, ma is megirigyelhetjük radikalizmusát és éleslátását. Már ő beszél az akkori fegyverkezési verseny kilátástalanságáról. Könyve, A jövő század regénye, akár sci-fi klasszikussá tehetné. Vetter Antal tábornok, aki 1848ban a magyar kormány mellé elsőként álló osztrák tiszt, egyetemei előadásában jósolja meg a technikai fejlődés atomháborúhoz hasonló kataklizmáját. Már akkor látja, hogy a személyes katonai erény fabatkát sem fog érni. Andrássy Gyula, amikor már fölhagyott a külügyminiszterséggel, az akkori parlamentben – 1885-ben, a mai Bródy Sándor utcában – a világ politikai tendenciáiból kikövetkeztetve, megjósolta a világháborút és kimenetelét az alig odafigyelő képviselőknek.

Egyszóval, azt akarom megvizsgálni, hogy az unokák, hogyan sáfárkodtak lázadó szüleik hagyatékával. Akármit is mondunk ma, megragadták a demokratizmus kínálkozó lehetőségét. A történelmi értékítélet könnyen megfeledkezik arról, hogy az 1867-es nemzetiségi törvény egyedülálló volt a maga idejében, ugyanúgy, mint 1568-ban Tordán a vallásszabadság meghirdetése. De hogy a kezdeményező Dávid Ferenc 10 év múlva a dévai börtönben végzi, az is a képbe tartozik. (Erről, pl., a Tankönyvkiadó 1979-es történelmi kronológiája nem tud, de az 1976-os, hasonló Kriterion-kiadvány igen. — megj.: az újságíró)

A könyvem a millenniumig, 1896-ig kíséri az unokákat. Az 1895-ben hatalomra jutó Bánffy-kormánytól kezdve látom a végzetes fordulatot, ami a világnak a világháborút és számunkra, ezen belül, Trianont hordozta. Ami tehát előtte történt, abban látok meghatározót, követésre méltót.

Bánffyék az imperializmust, mint ideológiaként is születő valóságot, szó szerint, kívánatos fejlődési iránynak tartották. Cselekvési elvük az erőszak. Sokfelé vezet ez, amit mi már megéltünk, de ők még nem. A magyar „szupremácia” is e korszakban nyert baljós hangzást. Látszólag nem volt másról szó, mint a kiegyezés gondolatának spekulatív végig-hajszolásáról. Ha dualizmus van – osztrák-magyar vezetés – akkor legyen minden és szó szerint az. Nemzetiségi elszakadást szított már azzal, hogy a közös helyett követelt magyar hadsereget is az egyéb nemzeti követelések mellett. Ez megalapozta a csehek bevonásával a trialista gondolatot és átment a háború utáni pluralista szétszakadás valóságába. — Ezzel ad abszurdum fejlődött a dualizmus.

– Úgy látom, ön a magyar történelem Mohácsait elemzi. Jól látom-e?

– Számítottam a kérdésre. Annyiban látom pontosnak, hogy éppen Mohács-ellenes vagyok, pontosabban, a Mohács-típusú eseményfeldolgozást nem szívelem.

– Úgy vettem észre, hogy mindig a tudatosan vezető szerepet vállalók lehetőségeit, vagy lehetetlen szereplését elemzi. Akik a történelemben valamilyen tudatos, alakító késztetést vesznek magukra, azoknak – lényegítve! – azzal a nagy bölcseleti kérdéssel kell szembenézniük, hogy a szabadság és szükségszerűség miként viszonyul egymáshoz. Talán ezt feszegeti állandóan?

– Ez így van. Kérem, ezt így írja le.

– Önt a történészek – enyhén szólva – betolakodónak tekintik, avagy ez a jelenidő már átment félmúltba. Akárhogy is van, bizonyára nem változott a történetírással szemben támasztott egyik követelménye, ami valószínűleg épp a leg-fontosabbat képezi. Ugyanis, tíz éve fejtette ki a történészekkel szembeni „magamentségére” – mondhatni, lényegtelen szabadkozások kíséretében –, hogy az irodalomból, művészetekből meríthető sugalmazások, intuíciók nélkül, csak okiratokra támaszkodva, nem lehet a történelmet hitelesen szemléltetni, s persze, szemlélni sem. Mintha a szakérdeklődés öntudatlan kisajátító tendenciáival szemben azt akarná folyvást bizonygatni, hogy a történelem közkincs, tehát mindenkié.

– Valóban. De ezzel vissza is utalhatok arra a gyanakvó tapasztalatra, hogy talán nincs történelem, mint mondta az elején. Ha nem az emberekhez szól, mert nincs számukra mondanivalója a történetírásnak, akkor nem tartják a magukénak sem. Hogy alakítható módon mindenkié lehessen a história, fel kell támasztani belőle a személyes élményt.

[*]A Napút írói önlexikonában A keletkezés iróniája címet adtam önszócikkemnek. Ez utalás a befejezetlen jelenvalóság megannyi átmeneti arcára. http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/2019/06/nszcikk-alapdok.pdf