Csokonai Attila: A vasutaslányok
•
Eltelt több mint fél év előre nem látható megismerkedésünk, és Rákosi elvtársnak a Lóránt utcába szóló barátságos szóbeli meghívója óta, de semmi sem történt ez ügyben. Már kezdtem lemondani róla, hogy valaha is beváltja ígéretét, hiszen annyira elfoglalt a mi bölcs vezérünk, amikor augusztus elején meglepetésszerűen levél érkezett nevemre a Rákosi Titkárság vezetőjének az aláírásával, amelyben csak annyi állt, Rákosi et. ekkor és ekkor, itt és itt fogad engem mint „ifjú szegedi elvtársát”.
11-én, szombaton este fáklyás felvonulással Szegeden is megkezdődött az I. Magyar Vasutasnap. A fáklyás felvonulás Szeged-állomástól indult, végig haladt az Április 4. útján, a Jókai utcán, a Lenin utcán, a Széchenyi téren a Sztálin sétányhoz, ahol elvonultak Lenin és Sztálin közös szobra és a Pártbizottság előtt. Az ünnepi felvonulás a Sztálin körutat érintve érkezett vissza a nagyállomásra. Aznap, amikor vonatra szállok, a Vasutasnapon már reggel hat órakor a MÁV fúvószenekarának zenés ébresztőjétől lesz hangos a város. Úgy éreztem egy pillanatig, mintha ez a nagy felhajtás az én első, Rákosi Mátyáshoz vezető utamnak szólna.
Még bent tartózkodtam a szerkesztőségben, amikor lányok vidám csoportja haladt el a Délmagyar új székházának hatalmas ablakai alatt. Kellemes volt az idő, az ablakok nem voltak zárva, én odaszaladtam és teljesen kitártam az egyiknek mindkét szárnyát. Amint kinéztem a Dugonics teret a Széchenyi térrel összekötő utcára, tulajdonképpen Szeged főutcájára, azonnal észrevettem Marit a barátnőjével. Mari mosolyogva integetett fel nekem, Lenkének, tanulótársának és barátnőjének nem volt szabad nyíltan megmutatni, mennyire megörült láttomra. Le is hajtotta a fejét, látni nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy elpirult. Ennek pedig a következőkben adható meg az oka.
Kedden munka után szokásom szerint a Széchenyi téren át ballagtam hazafelé a nyugodt, dús, nyári lombok alatt, amikor megpillantottam a Magyar-Szovjet Társaság parkolvasóját, ezt a különleges olvasóhelyet, ami egy mozgalom nyitánya, vagy nem is tudom, minek nevezzem a Tanácsháza előtt, a park sétányain elhelyezett szabadtéri olvasót, ahol egyrészt könyvek sorakoztak nagy vitrinekben, másrészt kerti asztalokon helyezték el őket. De az asztalok körül üldögélő dolgozók, főleg fiatalok, érdeklődéssel lapozgathattak szebbnél szebb kivitelű szovjet folyóiratokat és képeslapokat. Az MSZT szegedi szervezete olvasóhelyeket állított fel a Széchenyi téren, ahol minden nap délután 4 és 7 óra között könyveket és folyóiratokat kölcsönözhetnek a dolgozók.
A szokatlan könyvtár lényege és célja, hogy minél nagyobb számban ismerkedjenek meg a magyar emberek szovjet és hazai írók műveivel. A megnyitó után nyomban megkezdődött a könyvek kikölcsönzése. Teljesen ingyen adnak ki olvasásra könyveket és folyóiratokat a parkolvasó mozgalom keretében.
Nem is tudtam, hogy ilyen sok, a Szovjetuniót bemutató, pontosabban népszerűsítő lap jelenik meg nálunk: Szovjetunió, Szovjet Kultúra, Szovjet Híradó, Szovjet Emberek, Szovjet Ifjúság, Szovjet Falu. Mindezt kínálják azon kívül, hogy a Délmagyarország és mindegyik megyei lap úgy tele van a Szovjetunióról, a bolsevik pártról, Sztálinról, az ottani munkaversenyekről, a művészetekről, a sportról, a boldog és szabad mindennapi életről szóló cikkekkel, mint pártunk központi lapja, a Szabad Föld.
Nem voltak kint olyan sokan, mint a hétvégén, könnyen odajutottam az egyik asztalhoz. Néztem a kínálatot. A Művelt Nép, a Magyar-Szovjet Társaság, a Szikra, az Ifjúsági Könyvkiadó és az Új Magyar Könyvkiadó friss kiadványai mellett évekkel korábban megjelent köteteket is találtam, például az azóta államosított Franklin és a Révai Kiadótól is. Engem azonban kizárólag egyetlen egy könyv érdekelt, az Első szerelem magyar kiadása. Persze hiába kerestem. Turgenyevtől csupán az Egy vadász feljegyzéseit találtam meg, ezt tavaly a Révai adta ki. Nem baj, úgyis újra kiadják majd, én meg oroszul már olvastam.
Böngésztem az asztalra kirakott könyvek között. Maxim Gorkij öt művel szerepel a kínálatban. És persze ott terpeszkedik a Sztálin-díjas Vaszilij Azsajev Távol Moszkvától című vaskos remeke, amelynek első részéből – egy év alatt – sikerült elolvasnom pár fejezetet. A többség teljességgel ismeretlen szerző nekem: Pjotr Baturin, Vera Inber, Alekszandr Goncsár, Nyikolaj Sztrokovszkij. Talán még Ilja Ehrenburg neve mintha ismerős volna. Borisz Polevojtól két könyvet is találok, a Háborús országútont és A parancsot. A könyvek jelentős része háborús témájú, ez érthető, mint már címében az a Leningrád ostroma, az Egy partizán feljegyzései, a Golovnyin kapitány, a Gyűlölet című antológia, melynek alcíme Történetek a Nagy Honvédő Háborúból. De többségben vannak a szocializmus, vagy már a kommunizmus építését megörökítő művek, legalábbis a címek alapján erre tippelek: Egy komszomolka naplója, Napfényes mezők, Megindulnak a traktorok, Gyár épül az őserdőben stb. Ha a cím nem igazít el, elárulja a könyv tartalmát a borítója. Medinszkij Marja, Lidov Tánya című regényének borítóján egy-egy boldogan mosolygó szovjet nő arca látszik. Érdekes lehet, csakhogy engem egyáltalán nem érdekel Jurij German könyve, a Történetek Dzerzsinszkij életéből, akiről véletlenül tudom, hogy ez a lengyel származású bolsevik forradalmár lett, Lenin javaslatára, a CSEKA első elnöke. Talán akkor már inkább Vasziljev Három év Amerikában vagy Pavlenko Mai szovjet emberek című művét és a Berlin elestét vinném magammal, hogy elolvassam. Az azonos című kétrészes filmet tavaly láttam. A közönség a vetítés végén felállva hosszan tapsolt. Megkérdeztem apámtól, Sztálin tényleg járt-e az elfoglalt Berlinben. A tekintete elég volt, hogy megértsem, az alkotók nem a tényekhez, hanem a párt elvárásaihoz ragaszkodtak. A mai magyar írók, költők köteteire pillantást sem vetettem. Nem szép dolog, elismerem, de így történt. Én már csak maradok Jókainál, Mikszáthnál és Móricznál.
Míg a szerzők nevét, a művek címét böngésztem, egyik-másik könyvnek az illusztrációit szemlélem, nevetést hallottam, ami önfeledten csendült ki a beszélgető tömeg egyenletes morajából. Nem messzire tőlem egy göndör, hosszú hajú, szőke lány kacagott fel, egy pillanatra magára irányítva az emberek figyelmét, amitől barátnője, a szép arcú, félrövid, sima, fekete hajú társa zavarában elpirult.
Ahogy közelebb ügyeskedtem magamat hozzájuk, felveszem az egyik könyvet – Marina Raszkova Repülőnő leszek. Egy repülőkormányos feljegyzései –, és a szőke, világos szemű lány elé tartom:
‒ Magának ezt feltétlenül el kell olvasnia – mondom neki komolyan, mint aki már olvasta, és határozottan tudja ajánlani másnak a repülőnő élményeiről szóló, két évvel ezelőtt kiadott könyvet.
A megszólított lány, alig lehet több tizennyolc évesnél, rám néz, tekintetében egy zavarba aligha hozható, kissé pajzán mosolyú teremtés magabiztossága, gúnyosan visszavág:
‒ Hát ezzel elkésett az elvtárs – mondja, ahelyett, hogy kikérné magának: Maga mit szól bele, hogy mi érdekel engem?! Hívta magát valaki, hogy tanácsot adjon? – A lány leteszi a kezében tartott kötetet, Utazás a Szovjetunió térképén a címe, könyökben behajlítja a jobb karját, a kezét pedig ökölbe szorítva az ujjatlan ruhában akadálytalanul meg tudja mutatni az izmait. – Na, mit gondol a könyvtáros elvtárs, mi leszek én?
Egyrészt nyert ügyem van, fut át az agyamon, miközben megpróbálom kitalálni, miért mutatja a muszkliját ez a csupa vidámság lány, másrészt meg kell állapítanom, fekete hajú, kék szemű, magasabb társnője bizony sokkal jobban tetszik nála.
‒ Feladom. Egyébként nem vagyok könyvtáros. Szerkesztő vagyok.
‒ Na és milyen gépeket szerkeszt az elvtárs? Vagy szólítsam mérnök úrnak?
‒ Nem vagyok sem könyvtáros, sem mérnök. Újságszerkesztő vagyok. Vagy még az sem, csak újságíró-gyakornok – nevetem el magamat. – Sajnálom, hogy csalódást okozok.
‒ Nem okozott csalódást – mondja a lány huncutul. ‒ Végül is van köze a betűkhöz. A könyvekhez.
‒ Ebben igaza van az elvtársnőnek. De nem találtam ki, magából mi lesz. Elárulja?
‒ Sose találná ki, úgyhogy elárulom: vasutas.
‒ Hát ez tényleg soha nem jutott volna eszembe. És a barátnője is az lesz? – igyekszem bevonni most már a csinosabbik lányt a társalgásba.
‒ Hát persze. Együtt tanulunk. Még három hete sincs, hogy kezdtük. De augusztus 12. már nekünk is nagy ünnep lesz. Az első Magyar Vasutasnapra mi még nem tudtunk komolyabb felajánlást tenni, de feldíszítjük a tanulóotthonunkat, és ott leszünk a szombati felvonuláson.
‒ De még mindig nem árulta el, MÁV-dolgozóként milyen munkakörben fog dolgozni – figyelmeztetem.
‒ Erős vagyok? – kérdi, és megint megmutatja az izmokat a jobb karán. – Hát tudja meg, én fűtőként is megálltam a helyemet. A 375-ös személyvonaton dolgoztam. Keményen meg kellett ám fogni a hatalmas szeneslapátot. De megálltam a helyem a férfiak között.
‒ Gondolom, az udvarlásukat volt a legnehezebb elhárítani – jegyzem meg. – Mert maga nem az a csapodár típus. Bár össze tudja törni a férfiszíveket.
‒ Menjen már! –tiltakozik a lány, de jó esik neki, amit hall, látom rajta.
‒ Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Bella Miklós vagyok.
‒ Engem Szabó Máriának hívnak – nyújtja kezét a lány, majd előre tuszkolja a barátnőjét, akinek alig értem a nevét, olyan halkan mondja: ‒ Korsós Lenke.
‒ Ez bentlakásos tanfolyam? – kérdem most már Lenkétől.
‒ Igen, öthónapos. Mindent megkapunk, lakást, ellátást. Csak tanulnunk kell. És mindketten forgalmisták leszünk.
‒ És négyszáz forint fizetést is kapunk, mivel már MÁV-alkalmazottak vagyunk – veszi át a szót Mária. – Ugye nem maga írta meg, hogy Ivan Panyin sztahanovista mozdonyvezető a vasutasnap alkalmából rádióüzenetet küldött a magyar szaktársainak?
‒ Mi tagadás, nem. Tudják, én a könnyűiparról szoktam írni.
‒ Panyin elvtárs nemrég Magyarországon járt, megismerkedett sok magyar mozdonyvezetővel. Örömmel értesült, üzente a mozdonyvezetőknek, hogy átvették a szovjet sztahanovisták tapasztalatait, így magasabb teljesítményt értek el. Szeretné, ha az üzemanyag-megtakarítás terén nyert tapasztalatait a magyar vasutak is felhasználnák.
Látom, ezek a lányok is alapos kiképzést kapnak Szovjetunió szokásos dicsőítéséből.
‒ Nyilván a Szovjetunióban is van vasutasnap – játszom meg a tájékozatlan értelmiségit.
‒ A Szovjetunióban augusztus 5. a vasutasok napja. Azért ekkor van, mert 1935-ben a nagy vezér és tanító, Sztálin elvtárs ekkor fogadta a közlekedési dolgozókat ‒ ered meg a lány nyelve. ‒ A bolsevik párt és a szovjet kormány nagyra értékeli a vasutasok önfeláldozó munkáját. Több mint százezer vasutast szoknak kitüntetni ilyenkor A szocialista munka hőse címmel, és több mint száz ember kapott Sztálin-díjat.
‒ Maga is lehet még Kossuth-díjas – mondom neki, és ő komolyan is veszi lelkesítésemet.
‒ Hááát… – pirul el a gondolattól a lány ‒, most utazott el a bolgár vasutasnapra Lőcsei János Kossuth-díjas főmozdonyvezető. Egy kétszeres sztahanovista szolgálatvezető váltóőrrel. Az ő nevére nem emlékszem.
– Na, látja. Cseppet sem túloztam. Maguk honnan jöttek egyébként?
‒ Én deszki vagyok – mondja önérzetesen Szabó Mária.
‒ Akkor magának kell ismernie az én barátomat, a brigádvezető Tóth Imrét!
‒ A részeges tótimrét? – kérdez vissza a lány kikerekedett szemekkel.
‒ Mért? Van másik is? – próbálok eligazodni a deszki Tóth Imrék között.
‒ Még szerencse – válaszol a lány jól érezhetően elfogultan. – A maga barátja szép kis alak. Már nem brigádvezető. Leváltották. Három napig ünnepelte a fia megszületését. A negyedik napon a traktorjával belehajtott az árokba.
‒ Ennyire örült, hogy fia született elsőnek?
‒ Mi az, hogy elsőnek? Szegény Piroska már szült neki két lányt. Amikor azok születtek, a férje bánatában ivott három napig.
‒ Ezek szerint most örömében.
‒ Igen. De tudja, mi a furcsa? Alighanem Szegedről, maguktól jött valaki a gépállomásra még a tavasszal, hogy beszéljen az Imrével. És írt egy olyan cikket róla, hogy a faluban mindenki a csodájára járt.
‒ Olyan jól sikerült írás volt?
‒ Hát éppenséggel olyan rossz. Nem volt abból egy szó sem igaz.
‒ És maga? – fordultam oda most már a társalgásból eddig kihagyott szépséghez.
‒ Én szőregi – hallom Lenkétől a választ, ami a szívembe hasít. Nem merem megkérdezni tőle, ismerte-e Gyuris Ágnest, azt persze nem teszem hozzá, aki később a feleségem lett, és akit még mindig gyászolok. Gombóccal a torkomban megkérdezem: ‒ A folyóiratokat végig nézték már?
‒ Igen – hangzik a bizonytalan válasz.
‒ És a szerkesztő elvtárs milyen könyvet fog kikölcsönözni? – nevet rám a szőkeség.
‒ Azt hiszem, most nem viszek egyet sem. Az a könyv itt nincs meg, amit szeretnék elolvasni.
‒ Elárulja nekünk, melyik az a könyv?
‒ Persze. Nem titok. Ivan Turgenyev Első szerelem című művét keresem. Oroszul már olvastam. De szeretném végre magyarul is elolvasni.
A lányok csak álmélkodnak:
‒ Maga tud oroszul? – nyújtja el a szavakat Mária. Most nagyon megnőtt a tekintélyem előttük.
‒ Tudok.
‒ Hol tanult meg? Csak nem hadifogoly volt?
Már majdnem rávágtam, nem, nehogy, balfedezet voltam a SZAK-ban. De hogy ne rontsam az ázsiómat, az igazat mondtam:
‒ Egy szovjet alhadnagy tanított meg rá, amíg Szegeden szolgált. Majdnem másfél év alatt elég jól meg lehet tanulni egy nyelvet. Főleg ha minden nap használjuk. És én majdnem minden nap órákig beszélgettem azzal a szovjet alhadnaggyal. Amikor elment, búcsúzásul adott nekem egy könyvet. Turgenyev írta. Ő egy nagy orosz író a 19. századból.
Elszorul a torkom, elhallgatok. Amikor Verocska elment, hagyott nekem emlékbe egy orosznyelvű könyvet, Ivan Szergejevics Turgenyev Первая любовь, magyarul Első szerelem című regényét, amit többször is végigolvastam. Megszenvedtem vele, ráadásul sok francia mondat, kifejezés található benne. Jó, hát Turgenyev nem úgy ír, ahogy a mai, szovjet-orosz írók.
‒ Ajánljon nekünk könyveket, szerkesztő úr! – szólít fel Mária, aki – ezt megérzi a férfi ‒ minden bizonnyal szimpatikusnak talált. ‒ Végül is van köze a betűkhöz. És aki cikket tud írni, az egyszer még könyvet is írhat. Meg aztán sokat is olvas.
‒ Én a maguk helyében az Utazás a Szovjetunió térképén című könyvet mindenképpen kivenném. Abból nagyon jól meg lehet ismerni a Szovjetuniót.
‒ Egynek jó lesz. És mit ajánl az én szőregi barátnőmnek?
Mire bármelyik könyvet megnevezném, Lenke közbevág:
‒ Tudod, mennyit kell tanulni! Én nem veszek ki semmit. Majd azt fogom elolvasni, amit te.
‒ Az utazás a Szovjetunió térképént – segítem ki a gyönyörű szemű lányt.
‒ Hát jó. Akkor én megyek, és elintézem a kölcsönzést – jelenti be a barátnője.
Szabó Mária elsiet. Mi állunk egymással szemben Lenkével, és egyikünk sem tud, vagy akar megszólalni. Ő nem mer semmit sem mondani, én meg, mi a fene történt velem, egy szót sem tudok kinyögni.
Végül megkérdeztem:
‒ Maguk elmennek a falujukból, mennek mások is? Például Sztálinvárosba?
Lenke furcsán nézett rám, láttam rajta, nem akar válasz nélkül hagyni, de mintha valami zavarná. Nagy nehezen kimondta végül:
‒ Igen, elment Sztálinvárosba egy lány, de ő… de ő olyan rosszféle. Kíváncsi lennék, melyik brigád tűri sokáig a viselkedését.
‒ Értem. Hát ez szomorú. És mit szólnak a férfiak ahhoz, hogy kell a munkaerő a bányákban? A tatabányai bányászok felhívást tettek közzé: több munkáskézre van szükség, hogy a bányák több szenet tudjanak adni az országnak. Az ötéves terv sikeres végrehajtásához több szenet kell adni az országnak. Ötezer bányász kellene még.
‒ Mi, szőregiek nem ijedünk meg a legnehezebb munkától sem. De akik még dombot sem láttak eddig életükben?! Lehet, hogy a fiúk közül elmennek páran.
‒ Ott jól lehet keresni – zártam le beszélgetésünknek a népgazdaságot érintő részét. Hallgatok. Latolgatom, hányadik találkánkon adja meg magát ez a kedves, értelmes és feltűnően szép lány.
Szerencsére némi hallgatás után a Lenke megszólalt, amiből világossá válik számomra, nem kell sokáig várnom arra, hogy szerelmünk beteljesüljön:
‒ Hogy mondják oroszul: első szerelem?
‒ Pervájá ljubovj ‒ válaszoltam, a második szóvégi v-t követő j-t alig ejtve, mert az nem külön hang, hanem úgynevezett lágyjel.
‒ Szép. Majd elmeséli, miről szól? – nézett rám a kékszemű, leendő forgalmista, akit már szinte látok sötétkék egyenruhájában és tányérsapkával a fején. Meg anélkül is, a karjaimban.
‒ Szívesen. Mikor találkozunk, és hol? – tértem a lényegre.
‒ Mari jövő szombaton hazautazik Deszkre – válaszolt meglepően kendőzetlenül Lenke.
‒ Maga viszont azon a hétvégén nem megy haza Szőregre. Akkor megkeresem, jó? És elmesélem ezt a különös szerelmi történetet.
Most, hogy ott álltam szemben az Ágnesem falujából való, fürkésző tekintetű lánnyal, kicsit elszégyelltem magam: elhangzott, hogy mindössze öt hónapig tart a tanfolyamuk itt Szegeden, aztán ki tudja, hová helyezik őket szolgálatba. Ha lesz is viszonyom Lenkével, az nem tart tovább néhány hónapnál, hiszen valamennyi már el is telt abból az öt hónapból. Annyira nem lehetek érzéketlen, hogy most megkérdezzem, és mennyi időnk marad egy kellemes liezon folytatására, hogy aztán soha többé ne lássuk egymást. Igazi érdeklődéssel fordulok a lányhoz:
‒ Azt mondták, hogy már a tanfolyam alatt fizetést kapnak a vasúttól. Mire fordítják ezt az összeget? Négyszáz forint havonta, az nem is kevés pénz.
‒ Jaj, el ne árulja Marinak, hogy tőlem tudja: ő az utolsó fillérig félreteszi ezt a pénzt. Ötször négyszáz forint az már komoly megtakarítás. És még nem tudjuk, hogy forgalmistaként mennyi lesz a fizetésünk, de Mari aztán tud spórolni. Mozdonyvezetőként persze többet keresne.
‒ Hiába van egyenlőség férfi és nő között, az nem való egy lánynak, még férfiaknak is megerőltető a szénlapátolás ‒ mondtam ki az őszinte véleményemet. Tényleg meggyőződésem, hogy a lányokat, asszonyokat nem lenne szabad traktoristaként dolgoztatni. – És mire spórol, ha nem vagyok indiszkrét?
‒ Most már mindegy: eljárt a szám. Hát azt tervezi, hogy minél hamarabb férjhez megy.
‒ És maga is félre rakja az itt kapott pénzecskéjét?
Lenke elérti a célzást.
‒ Még három hete sincs, hogy megkezdtük a tanulást. Én mindig szerettem volna tanulni. De az én szüleim egyszerű parasztok. Nemrég még én is otthon a szüleim földjén dolgoztam. Apáméknak rengeteget kell dolgozniuk, hogy tudják teljesíteni a beszolgáltatást, és kifizessék az adót. Úgyhogy én az utolsó fillérig hazaadom majd a pénzt. Na, jó, most füllentettem kicsit. Apámmal megegyeztünk, hogy havonta egy tízes nálam marad. Abból tudok színházba, moziba menni, könyvet venni. Én irtóra szeretem a filmeket. Maga is?
Buzgón bólogattam.
‒ És mit szól majd a barátnője, ha őt nem visszük magunkkal, amikor moziba megyünk? – kérdeztem cinkos mosollyal a lánytól.
‒ Mari nincs oda a filmekért.
‒ Na, jó, de eddig együtt töltötték a szabad idejüket. Haragudni fog rám.
‒ Haragudjék – mondta Lenke, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
‒ Hát ti mitől vagytok olyan vidámak? – hallottuk az éppen visszaérkező Mari csodálkozó kérdését.
‒ Mi… Hát… mi csak úgy…‒ dadogott az én kökényszeműm össze-vissza.
‒ Elmeséltem egy viccet a barátnőjének. Elmondjam magának is?
‒ Majd Lenke elmondja.
‒ Mari a legjobb viccmesélő a tanulócsoportban – dicsérte meg barátnőjét az én kiszemelt kedvesem. – Én meg rögtön el szoktam felejteni a legjobb vicceket is. Mondja el még egyszer, Miklós, nehogy pórul járjunk!
‒ Nem bánom – feleltem, s közben lázasan törtem a fejem, van-e a tarsolyomban vasutas vicc, mert ide az illik. Ne legyen se gyönge, se durva. Viszonylag hamar eszembe jutott egy.
‒ Vasutas vicc, nem baj?
‒ Nem, nem, annál jobb. Mondja már! – biztatott nevetve Mária.
‒ A vasutas kisfia első nap sugárzó arccal megy az iskolába. Amikor vége a tanításnak, már nem olyan jókedvű a gyerek. Az apja megkérdezi tőle: Na, milyen volt az iskolában, fiam? Édesapám, átverés az egész. Bemegyek, ki van írva, hogy első osztály, közben odabent fapadok vannak.
Szabó Mária egészséges fogai kiragyogtak telt ajkai közül, amikor elkacagta magát. Lenke csak kuncogott, mivel már másodszor hallja a direkt nekik választott viccet.
‒ És innen hova mennek? – tettem fel már a búcsúzás szándékával az utolsó kérdést a két lánynak.
‒ Oda, ni! – mutatott a tanácsháza előtt felállított nagyszínpadra Mária. – Hamarosan kezdődik a műsor. A szerkesztő elvtárs nem hallott a szocialista kereskedelem szegedi ünnepéről? Pedig azt mondta, hogy maga a könnyűiparral foglalkozik a lapnál. Délelőtt láttuk a ruhabemutatót, nemsokára kezdődik a kulturális műsor.
‒ Olyan ruhákat mutattak be, amelyek olcsóért megvásárolhatók a dolgozók számára bármelyik állami ruhásboltban, itt, Szegeden is. Láttunk nekünk való, egyszerűen szép hétköznapi ruhákat, de olyan férfiöltönyöket is, amik a szerkesztő úron is jól állnának – vette át a szót nekibátorodva Lenke. – Most pedig neves fővárosi színészek lépnek fel. Mari, segíts, tudod a nevekkel…
‒ Hát az biztos, hogy itt lesz Kis Manyi, a Honvéd Színház művésznője, Osváth Júlia Kossuth-díjas operaénekesnő… na várj csak, nekem is nehezen jutnak eszembe a nevek… Igen, igen, Bárdy György…
‒ És Rodolfó, a bűvész!… Meg Fülöp Viktor az Operaház szólótáncosa. A partnernőjének a neve sajnos nem jut eszembe.
‒ És persze egy csomó szegedi színész: Zentai Ferenc, Sugár Mihály, Káldor Jenő…
‒ Kollár Lídia, vagy Lívia. Nincs kedve maradni?
‒ Sajnos nem maradhatok. Holnap Budapestre utazom, és addig még meg kell írnom egy cikket az Újszegedi Kender és Lenszövő Vállalat dolgozóinak augusztus 20-i versenyfelajánlásáról. A vállalat hatszáz üzem közül a hetedik helyen áll a Könnyű- és Élelmezésügyi Minisztériumhoz tartozó üzemek munkaversenyében. Fokozni akarják a verseny lendületét.
‒ Azt hallotta, hogy francia vasutas küldöttek jönnek Szegedre?
‒ Nem, nem hallottam. De ez jó hír, azt gondolom. És biztos vagyok benne, hogy lesznek köztük jóképű fickók is. Jó lesz vigyázni, lányok a bel amikra!
‒ Milyen Bélákkal? Miket beszél maga?! – bokszolt bele a jobb karomba színlelt felháborodással Mária. – Mi az a bel akármi?
‒ Bel ami. Francia kifejezés, szó szerint azt jelenti: szépfiú. De a bel ami kitartott férfi, selyemfiú is lehet.
‒ Ezek rendes vasutasok, becsületesen dolgozó fiatalok. Még hogy selyemfiúk! Sok közülük az elvtárs, úgy tudom.
‒ És hol lesz a fogadás?
‒ Az alsóvárosi kultúrházban.
‒ Hát jó szórakozást! A mai műsorhoz is, meg az alsóvárosihoz is! Nekem sajnos tényleg mennem kell.
Lenke arca alig láthatóan elkomorult. De mosolyommal jeleztem neki: alig várom az újabb találkozást.
‒ Maguknál megkezdték már a békealáírás-gyűjtést? – kérdeztem Máriától, hogy észre ne vegye a szemkontaktusunkat Lenkével.
‒ Nem. Nem is hallottam róla – felelte zavartan a lány.
‒ Jaj, Mari! Most mért teszel úgy, mintha elfelejtetted volna – csattant fel Kékszemű. – Szekercés Laci a távirdász-tanfolyamisták oktatója beszélt a Szabad Német Ifjúság kezdeményezéséről, ami nemcsak a német békeszerződés megkötését támogatja, hanem az újrafegyverkezés ellen is szól. Ezért felszólítják a világ ifjúságát, hogy békealáírások millióit gyűjtsék össze, és küldjék el Sztálin elvtársnak. Látja, Miklós, így jár az, akinek máson jár az esze.
‒ Kíváncsi leszek, neked holnaptól min jár az eszed! – vágott vissza Szabó Mária. Vajon kire vonatkozik ez a „min”?
‒ Kedves kisasszonyok – nevettem el magamat –, én ezt a vitát nem hallgatom tovább. Írjanak alá maguk is! És jó tanulást a következő négy hónapban! Aztán irány valamelyik takaros vasútállomás.
Este az ágyban még olvastam kicsit a Népsportot, hiszen Berlinben „harminckilenc nemzet legjobb főiskolás sportolóinak színpompás felvonulásával megkezdődött a XI. Nyári Főiskolai Világbajnokság.” Ugyanakkor az NDK zászlóerdőbe burkolódzott fővárosában zajlik a III. Világifjúsági Találkozó. A magyar főiskolás labdarúgó válogatott a Walter Ulbricht-stadionban közvetlenül a megnyitó után nyolcvan ezer néző előtt 5:0-ra legyőzte Csehszlovákia válogatottját. Győzni fogunk most Berlinben, és elsők leszünk Helsinkiben is. Nem történhet másként.
Miután lekapcsoltam a villanyt, egy nemrég olvasott tudósítás jutott eszembe. Még az előző hónapban, júliusban, kétszáz tagú, túlnyomórészt egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztokból álló küldöttség indult egy hónapos tanulmányútra a nagy Szovjetunióba. Most járt le az egy hónap. A lapok minden lépésükről beszámoltak. Külön helyet kapnak távirataik, terjedelmüket tekintve leveleik, amelyek a „szeretett Rákosi elvtársnak” újra és újra megköszönik ezt a kivételes lehetőséget. Az I. csoport Ukrajna kolhozparasztjaival ismerkedett meg, és elhatározták, visszatérve szép hazánkba, valamennyien „a termelőszövetkezeti gazdálkodás útjára lépnek.”
A magyar parasztküldöttség II. csoportja Moszkván át a Kaukázusba ment, Dagesztánban és Grúziában meglátogattak hat kolhozt, két szovhozt, egy konzervgyárat, egy kísérleti gyümölcstermelő gazdaságot, és több várost. Meglátogatták a Kazah Köztársaság egyik állattenyésztő szovhozát. A vendégek itt megismerkedtek a Lenin szovhoz fejőnőjével ‒ megjegyeztem a nevét, bár nem orosz ‒ Saken Ahmedzsanovával, aki jó munkájával igen nagy tejhozamot ért el. Rendkívül érdekes a fejőnőnek az élenjáró szovjet állattenyésztési tudományon alapuló munkája. A híres fejőnőt rendszeresen meghívják az alma-atai állatorvosi főiskolára, hogy felolvasásokat tartson a főiskola hallgatóinak, de felszólalt már a tudományos tanácsban is. Ahmedzsanova a Kazah SZSZK Legfelső Tanácsának tagja. Fejőnők, ebben biztos vagyok, ülnek a magyar parlamentben is.
A rá bízott tizenkét tehén mindegyike nem kevesebb, mint hét ezer kilogramm tejet ad évente. De büszkesége, amelynek táblácskáján ez a név áll: Kraszotka („Szépségem”) az elmúlt évben nyolc ezer kilogramm tejet adott. Voltak napok, amikor harminchárom kilogramm tejet adott, de az idén már fejt tőle negyvenet is. Laszka („Kedveském”), a másik kedvence a múlt évben nyolc ezeregyszáz-tizenöt kiló tejet adott, az idén legalább kilenc ezer kilót vár tőle. Egymást érik a magyar vendégek kérdései: ‒ Mondja el, hogyan táplálja a teheneit! Ahmedzsanova felsorolja a tehenek napi táplálékadagját: negyvenöt kilogramm zöldtakarmány, nyolc kilogramm zabliszt, négy kilogramm gabona, három kilogramm srota, vagyis gyapotcserjehulladék. A fejés náluk villanygép segítségével történik. ‒ Hogyan gondozza a teheneit? ‒ Úgy gondozom őket – hangzott a válasz ‒, mint a gyermekeket. Alaposan tanulmányozom őket, és azonnal megérzem, hogy milyen állapotban vannak. Szeretni kell az állatokat, anélkül nem lehet sikert elérni. És így tovább. A számokban nem vagyok egészen biztos. Szerencsémre a többi tíz tehén nevét is feljegyezte a lelkes kolléga.
Akkor hát jöjjön a boci-foci! Fejemben máris összeállt a Jól Tejelő Kazah Tehenek (JTKT) válogatott tizenegye: A kapuban Berezka („Nyírfácska”), a védelem: Laszka, Zimuska („Telecske”) és Bubenka („Piros-tarka”). Fedezetek: Zorka („Figyelmes”), Mirka („Szelídke”), a csatársor Dvorjanka („Házias”), Laduska („Kedveske), Hozjajka („Hűséges”), Oktrjabinka („Októberke”), Kurcsavaja („Göndörke”).
Szövetségi kapitány: természetesen a sztahonovista Saken Ahmedzsanova elvtársnő.
Talán egyszer lesz női foci is a világon. Miért ne?! Ha traktoristák lehetnek lányok, asszonyok, kapusok, hátvédek és csatárok miért nem? És én fogom edzeni a Szeged Szépei Futball Klub tizenhatos keretét.
(Részlet a Lúdtojás a gólyafészekben című készülő, fociálista reálista regényből)
Egy másik részlet: http://www.naputonline.hu/2023/02/18/csokonai-attila-orkeny-elvtars-bekukkant-a-szerkesztosegbe/
Illusztráció: ~Vasutasnap
Ezek is érdekelhetik!
Györgyi Csaba: A Mars pillangói →
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
