OPEN 47. – KOMJÁTHY JENŐ ÉS REVICZKY GYULA ÁRNYA FELETT MERENGNI ÉRDEMES
I.
A MÁGIKUS, A MISZTIKUS[1]
Komjáthy Jenő
Táv irat: kifénybenvagyokhomálybanéltemstop
Komjáthy Jenő a 19. század végi magyar líra egyik megújítója. E megújulás nem csupán a magyar irodalomtörténet, de a magyar művelődéstörténet, filozófiatörténet szempontjából is jelentősnek mondható. A kor katatón szellemi és irodalmi környezetében az ő költészete és műveltsége – akárcsak Vajda János és Reviczky Gyula esetében – jelentős lépés a Nyugat szellemisége felé. Életművében felismerhetjük a magyar értelmiségnek a nyugati filozófia felé való nyitásának kezdetét, amikor a magyar költők és gondolkodók már nem csupán a nemzeti létkérdéssel foglalkoznak, hanem megélénkült érdeklődéssel igyekeznek bekapcsolódni a kor filozófiai vállalkozásaiba is.[2]
„Költészete első pillanatra úgy hat, mintha nem magyar földön született volna. Sőt mintha nem is ezen a földgolyón. Maga a költő testnélküli lélek, s alig várja, hogy átköltözzön a halálba s ott az istenséggel egyesüljön. Találóan írta: „Dalom, e túlvilági ének,/ Szokatlan gyarló embereknél,/ Mert csupa fény és csupa lélek” Ez a világűri költészet Szenicen szólalt meg, a régi Magyarország egyik szlovák helységében, Nyitra vármegyében, a morva határszélen. Komjáthy nem véletlenül került ide. Miután 1881-ben Balassagyarmaton polgári iskolai tanári állást kapott, megházasodott s boldog himnuszokat írt feleségéhez. De a boldogság csak néhány évig tartott: fegyelmi úton elmozdították állásából, majd kétévi állástalanság után 1887. aug. 20-án büntetésből Szenicre helyezték.
E helységnek a Pallas-lexikon szerint 2922 lakosa volt, nagyrészük még az egykorú magyar statisztika szerint is szlovák. „Messze volt itt barátaitól: Reviczkytől, a két Palágyitól, Madách Aladártól. A társas életet szerető és nagyműveltségű férfi számára, aki latinul olvasta Spinozát, lefordítani készült Kantot, jól ismerte Schelling, Nietzsche, Spencer műveit, a misztikusokat, eredetiben olvasta Shakespeare, Byron, Poe, Goethe, Schiller, Lenau stb. írásait, gyötrelem volt az egyenrangú barátok hiánya. Szenicen három emberrel tudott úgy ahogy szót váltani, egyébként értetlen gúny és rosszindulat vette kerül. Fokozta a dolog elviselhetetlenségét anyagi helyzete. Öt gyermekét kellett nevelnie, s ehhez a polgári iskolai tanítói fizetés természetesen nem volt elegendő, annál kevésbé, mert kétévi állástalanság után rengeteg adósság nyomta a vállát. Nem marad számára más vigasz, mint a költészet és a filozófia. A jeges magányban dús sugárban árad ki lírája. Verseit túlnyomórészt itt írja 1889-1894 között.”
*
Az ideális vagy inkább irreális lelkesedés tette őt költővé; egyes megértett, illetve átérzett eszmék hozzák izgalomba érzékenységét; az elgondolás folyamata lírai lázzá magasodik nála, s teremtő munkája az elragadtatás kifejezésében zajlik le. Az eszmét megnevezi, de nem tudja, valóban élővé varázsolni, mert csupán rajong érte. Éppen az hiányzik belőle, ami Vajdát modernné teszi: a háborgás, a viaskodás az eszmékkel, a leigázás vágya és a sikertelenség dühe, — s ami Reviczky modernségét teszi: a hullámzó hangulatosság, amelynek lágy érzékenységgel minduntalan átengedi magát. Komjáthy egyetlen, állandó magas hangulatban él, nem küzd az eszmékkel, készen kapja őket, s lelkesedését fűti velük.
Ha valakit lehet világirodalomban Komjáthyhoz hasonlítani, az csak Shelley. Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából táplálkozó lélek. Ideális költészet mind a kettőé. E hasonló okok, hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az önérzet túltengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden, az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng önmagához. Folyton magával foglalkozva önön nagyságának, önnön jövendő dicsőségének gondolata mámorítja.
Hevem a csillagokba irom
s emberszivekbe égetem
és túl időkön, túl a siron
terjed hatalmas életem.
Komjáthy érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfelebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. [3]
*
A halála évében megjelent verseskönyvének bevezető költeményében, A homályból címűben a „boldog összességbe” való szakadásra biztatja magát egy jellegzetesen önfelszólító versszakban („Rohanj a lelkek tengerébe/ Lelkem, te büszke nagy folyam! /Szakadj a boldog összességbe, /Hova minden világ rohan!”), a Körfolyam című versének mindenség-csarnokában ott látja lángbetűkkel felírva a jelszót: „Minden egy.”[4]
A Körfolyam (1887) mottója, a „hen kái pan” mindenre, így az anyagi és az égi világ teljes egészére vonatkozik. Ezt a vers képi világa is határozottan alátámasztja: a vers a földi szféra „szemlélésével” indul, ahol „A durva kőben akarat” lakozik, majd ez a világ, benne az Én és a Te mint fény feloldódik a mindenségben.
KÖRFOLYAM
Εν και παν [5]
Szerelmes lányka sóhajából
A rózsatőn virág fakad,
És a virág lehelletéből
Szerelmes, édes gondolat.
A hangtalan vágy megfogamzik,
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.
Felhős a lég a kínborútól,
Mitől a homlok gyöngyözik;
A szem s az ég testvéri búban
A szomju földet öntözik.
Mi zokogunk a viharokban,
Bennünk a föld szive dobog;
Az dúlja széjjel zöld vetésink,
Ami szivünkben háborog.
Mi kacagunk a viharokban,
A vészben lelkünk kínja dúl;
Mi rohanunk szélvész-alakban
Sikoltva, rémesen, vadúl.
Szivünk a fényt szinekre bontja,
A napsugár gondolatunk;
A mennydörgés szivünk haragja,
Szférák zenéje a dalunk.
E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy.
A mindenségnek csarnokában
Áll lángbetűkkel: Minden egy. (1887)
E versben a „minden én vagyok” fogalmazódik meg, míg Az örök dalban (1891) a „én minden vagyok”.
Szétáradok a mindenségben,
Ringatnak az örök habok,
S hogy lényem árad szerte-széjjel:
Úgy érzem, minden én vagyok.
A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szivemmel van tele.
…
És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Ugy érzem, én minden vagyok.
Komjáthy Jenő 1895. január 21-én Pestre ment, hogy megvizsgáltassa magát, de 26-án este a kórházban váratlanul meghalt. Halálának oka máig ismeretlen. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésen csak özvegye, egyik árvája és a két Palágyi testvér jelent meg. Versei (A homályból) csak halála után, de még abban az évben jelentek meg. [6]
II.
MIÉRT A LÉT?
Revicky Gyula
Táv irat: csöndesszavúbúspoétavoltstop
Reviczky Gyula 1855-ben Nyitra-megyében Vitkóczon, született Reviczky Kálmán gróf törvénytelen fiaként. (Eredeti neve, anyja után, Balek Gyula. Tizenkilenc évesen kapott engedélyt az apai vezetéknév viselésére.) Középiskoláit Léván és Pozsonyban végezte. 1873-ban jogra iratkozott Pozsonyba, de anyagi körülményei miatt Garam-Újfalun a Lipthay-családnál nevelősködött. 1874-ben Pestre ment sokat nyomorgott s végre Szana ‘Figyelőjénél kapott állást, mint korrektor. 1875-ben újra nevelőnek ment Dentára, a Horváth-családhoz. 1877-ben megint Pestre költözött, hol nagy nyomorban és sok irodalmi balsikerben volt része. 1878-ban a Honhoz került. 18&2-ben állásáról lemondott és egy ideig Kreith Szemléjénél dolgozott. 1884-ben Aradra, majd Kassára ment, hol politikai lapokat szerkesztett. 1885-ben újra visszatérve a fővárosba, belmunkatársa lett a Magyar Lapnak; 1887-ben a Pesti Hírlaphoz került, közben egy ideig a Függetlenségbe is írt. 1889-ben tüdőbaja miatt külföldre utazott, és ettől kezdve élete állandó küzdelem volt a betegséggel egészen haláláig.
*
Reviczkyre, aki 34 évet élt, úgy emlékezünk, mint csöndesszavú, bús poétára, aki halvány dalokban énekelte meg életének elfutó bánatait. Ez a kép lényegében igaz, de kevesebbet mutat a valóságnál; Reviczky több volt halk lírikusnál, sokat vitázott, azonkívül élénk figyelemmel kísérte korának szellemi mozgalmait, melyek mind nyomot hagytak költészetén.
Elsősorban tovább vitte a harcot, melyet Vajdáék indítottak az Arany-Gyulai-iskola ellen, ő azonban már egyenesen a népiességgel fordult szembe. Nem állította azt, hogy a népies irány lejárt volna, hanem egyszerűen nem tartotta elegendő ihlet-anyagnak.
Nem tagadta meg tehát a hagyományokat, hanem szerepüket szorította háttérbe. Ennyiben a polgári realizmus jellegzetes képviselője, a legjellegzetesebb költőtársai között. Ő az első „nyugatos”; ezt akkor úgy hívták, kozmopolita. Kozmopolita volt annyiban, mint maga a kor, mely a nyugati művelődést „mutandis non mutatis” egyszerűen át akarta telepíteni magyar földre. Költő lévén, nem a közgazdaságot kívánta fellendíteni, s azt sem igen láthatta át, hogy a nyugati városias műveltségét nehéz volna hirtelen áthonosítani a magyar szteppére, — hanem gondolatokat hozott, szellemi eredményeket, új költői irányokat, formát és hangot. Mindevvel el is fordult a megszokott magyar talajtól; mint prózai elbeszélőink művén, az ő költészetén is átvonulnak a külföld szellemi életének új jelenségei; Schopenhauert tanulmányozza, Goethéért rajong, elsőnek a magyar költők közül, verset ír Turgenyevhez, Krisztusban a szociális vigasztalót látja, de Buddha is ihletője, a nirvánát énekeli, nem egyszer a Sátán uralmát látja érvényesülni az anyagias világban, mi több, Kiss Józseffel egyidőben perdita-verseket ad ki. Merőben új dolgok voltak ezek a magyar lírában, s az ellenhatás megnyilatkozása nem is késett. Az irodalom hivatalos fórumai forradalomnak minősítették a fiatal költő törekvéseit.
Ámde tagadhatatlan, hogy Reviczkynek csak a szerepe volt forradalmi, egyénisége távolról sem az. A bátorság nem hiányzott belőle, ha fel kellett lépni a tekintélyek ellen, de új hite, meggyőződése, vagy éppen tagadása nem úttörés, hanem átvétel csupán. Mindez benne volt már a levegőben, s Reviczky az új eszméknek inkább csak a hangulatait élte át. Nem is bukott el, s élete végén, betegségének hatása alatt, az életörömet szerette volna hirdetni: „Tanulj meg élni”, — írta, s ebben látta az ember hivatását.[7] Poétái munkássága, rövid élete dacára, befejezett egésznek érződik, a maga módján zárt és globális.
*
Reviczky Gyula méltán máig híres versében, a Pán halálában a pogány kor leköszöntére utal, amelyet a krisztusi kor követ. A Pán/Faunus alakja az európai kultúrában elsősorban a természet erőit személyesíti meg. Goethe Faustjának második részében a görög mitológia színre hívásakor a nimfák kara így dicsőíti: “A végtelen / természet, a / nagy Pán maga / van itt jelen!” Shelley Pán-himnuszában, amely az Apolló-himnusz párdarabja, a mindenséget megéneklő művész típusa: “Dalomba a táncos csillagok, a / ravasz Föld léptek, és / az Ég is, a sok gigászi csata, / A Halál, Szerelem, Születés.” Nietzsche szerint Pán halála a dionüszoszi művészet eltűnését jelentette (A tragédia születése vagy görögség és pesszimizmus). [8] Heine és Turgenyev mellett, ahogy utaltunk rá, Reviczky Gyula is feldolgozta Pán isten halálának történetét. Allegorikus verse, amelyet élete utolsó évében, 1889-ben írt, „sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt”. A mű végső forrása Plutarchos De defectu oraculorum című írásának 17. fejezete, amely a Moralia gyűjteményben olvasható.
„Aemilianusnak, a rhétórnak, akit még közületek is hallgattak néhányan, földim és grammatika tanárom, Epithersés volt az atyja, ö mesélte, hogy egyszer, amikor Itáliába akart utazni, felszállt egy hajóra, amely zsúfolásig telt a kereskedők áruival és az utasokkal. Egy este, amikor már az Ekhinas-szigetek táján jártak, elült a szél, és a hajó a Paxos-szigetek felé sodródott. Az emberek többsége még virrasztott, sokan iszogattak a lakoma után. Hirtelen egy hang hallatszott a Paxos-szigetek felől, valaki azt kiáltotta, hogy Thamus, és ez igen meglepő volt. Thamus volt ugyanis a hajó kormányosa, de az utasok közül nem sokan ismerték a nevét. Az első két hívásra nem felelt a kormányos, a harmadikra azonban már válaszolt annak, aki hívta. Az pedig még inkább felemelte a hangját, és így szólt: – Amikor a Palódeshez jutsz, add hírül, hogy Pán, a nagy, meghalt.
Amikor ezt meghallották – mesélte Epithersés – mindnyájan megrémültek, és azon tanakodtak, hogy mi lenne a jobb, ha eleget tesznek a felszólításnak, vagy ha nem törődnek különösebben a dologgal, és annyiban hagyják. Thamus úgy vélekedett, hogy ha fújni fog a szél, szó nélkül továbbhajóznak, ha viszont szélcsend fogadja őket azon a helyen, és tükörsima tenger, akkor hirdetni fogja azt, amit hallott. Amikor aztán a Palódeshez értek, és szellő se, hullám se rezdült, Thamus körültekintett a tatról, és úgy ahogy hallotta, a szárazföld felé kiáltotta: – Pán, a nagy, meghalt!
Alig csendült el a kiáltás, nem egy ember, hanem sokak panasza visszhangzott rá, összekeveredve a megdöbbenés sóhajtásaival. Minthogy sokan voltak jelen, a történtek híre hamar elterjedt Rómában, és Tiberius császár magához hívatta Thamust. Tiberius annyira hitelt adott az elbeszélésnek, hogy vizsgálódni és kutatni kezdett Pán után. A köréje gyűlt nagyszámú filológus pedig valószínűnek tartotta, hogy ez a Pán Hermés és Pénepolé fia volt.[9]
Pán halála
Alkonybiborban úszik a hajó.
A tenger keble álmodón piheg.
Csélcsap Zefír, az arra illanó,
Hableplét pajkosan lebbenti meg.
Langyos párázat rezg a légben;
A holdtányér az alkonyégen
Bágyadt szinéből lángba olvad át…
Köröskörül merengő némaság.
Lent a hajóba’
Pattog a nóta.
Durva hajósnak
Víg lakomátul
Keble kitágul;
Szűk nyaku korsók összekoczódnak.
Perdül a koczka, csalfa szerencse
Pörgeti arra, pörgeti erre.
Ölben a lányok,
Ing a ruhájok,
Szív az ajak hiblájai mézet.
«Lezbia, csókolj! éljen az élet! (…)
És hallga, a hajó kormányosa
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul.
«Thamus!»… Ki az? Ki volna! Nem csoda.
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.
De ni! Nem volt ez az előbbi hang?
«Thamus!»… No várj, nem tréfálsz meg, bitang!
S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:
Ezüstszegélyü a hullámkarély.
A tengerből lágyan kirezgenek
A csillagok, vagy tán najád-szemek?
S távol, hová a szem sötétben ér,
Etóliának partja feketél.
Thamus körültekint figyelmesen.
Lélek se. Minden néma, nesztelen.
Csalódott mégis; s már indulna vissza.
Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza.
De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
«A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?» – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírűl: «A nagy Pán halott!»
S elnémul a duhajkodó csapat.
Nem kell a korty, nem izlik a falat.
Thamusnak nem jön álom a szemére;
Magába száll, merengő, meghatott;
S midőn Palodeszt a hajó elérte:
A part felé
Kiáltja, mint a szózat rendelé:
«Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!»
S egyszerre – ily csodát ugyan ki látott? –
Megindulnak fák, bokrok és kövek.
Halk zokogás kél; elhaló sirámot
Kinos nyöszörgés, jajgatás követ.
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,
Sirás hangzik fel, csukló, szaggatott.
De kétségb’esve túlzokogja mindet:
«Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!»
«Némán hever hétcsővü fuvolája,
A mellyel nimfákat rémítgetett.
A föld mátul rideg, zord, néma, árva;
Nem élnek rajt’ a játszi istenek.
A szatirok, szilvánok és najádok
– Minden bokorban istenség lakott –
Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot…
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!
A természetből elszállott a lélek.
Eztán a földön isten nem mulat.
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;
Jön a szivet fásító öntudat.
Egyhanguság, elmélkedés unalma…
Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!
Megszünt az istenek pogány uralma.
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!»
Hallják ezt a hajósok, de nem értik.
Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.
Ki fejti meg e százhangú siralmat?…
Ti embersorsot intéző hatalmak,
Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,
Hogy mit jelent a természet siráma.
És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,
Az éj sötétje szürkeségre bágyad.
A lejtőn fínom ködburok lapul,
S titkos szózat kél íme válaszul:
«Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben, de a szivben.
A kicsapongó istenek halottak,
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők birják eztán a földet.
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.
Az erdő hallgatag, szelid magánya
A búsulóknak lesz vigasztalása.
Ki szomorú nem volt, az mind pogány,
Ő rendelé ezt így a Golgothán.
Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid
S elvette a világnak bűneit.»
És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Vajda Jánosról külön fejezettben szóltunk, aki sokáig élt, de csak halála után ismerték fel jelentőségét. Komjáthy Jenőről is írtunk, aki látomásos modern költészetet teremtett, de ezt még barátai is alig tudták. „Az a költő, aki Arany idős korában, majd Arany halála után, Adyék fellépése előtt a legkövetkezetesebben és legnagyobb hatással készíti elő a modern magyar költészetet, az Reviczky Gyula volt.”[10]
Ps.
A nagy Pán meghalt, harsogta Komjáthy Jenő, a Pán ébred – így köszönt be Ady az 1900-ban, tíz évvel a költő előd halála után megjelent Még egyszer című kötetében olvasható, a Vén faun dala című versében. Néhány év, és 1905-ben az Illés szekerén berobog Ady, az új, a modern, a XX. századi magyar költészet megteremtője.
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Komlós Aladár: Reviczky Gyula. In. A magyar irodalom története. IV. Bp. 1965. 635.
[2] Soltész Péter: Komjáthy Jenő költészetének gnosztikus fordulata. In http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:iuWRIHoYQcsJ:nagyalma.hu/container/volume/2011/201102_SP_Komja.docx&cd=10&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
[3] Nyugat, 1910. 9. Babits Mihály: Az irodalom halottjai
[4] Bori Imre: A szimbolizmus költő-filozófusa (Komjáthy Jenő) In http://adattar.vmmi.org/cikkek/12578/hid_1982_12_10_bori.pdf
[5] Minden egy
[6] Várkonyi Nándor: 155
[7] Várkonyi Nándor:Az újabb magyar irodalom.150-151
[8] A zeneművészetben Debussy Egy faun délutánja c. műve idézi fel alakját, amelyet Mallarmé azonos című költeménye ihletett. A “fauni” jelleg egy pillanatát jeleníti meg művében: a nemiség vágyát az örök szépség, a nimfák után. Arnold Böcklin Tavaszi alkony c. festményét szintén ez a vers inspirálta ( 1879, Bp., Szépm. Múz.) U.E.
[9] Németh György: 1982, Irodalomtörténet. In academia.edu/34231332/REVICZKY_PÁN_VERSE_AVAGY_EGY_ÉVEZREDES_TÉVEDÉS
[10] In https://mek.oszk.hu/01100/01149/html/reviczky.htm
Illusztráció: OPEN, Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
