OPEN

május 19th, 2025 |

Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (2. rész)

Mottó:

„Tele vagyunk húrokkal, néha engedjük meg magunknak, hogy mi játsszunk rajta.” (Vörös István)

2024. szeptember 8.

„A fejszét vágjuk az idővel szembe.”

Ezt tagnap olvastam Tánczos Vilmos gyűjtésére hivatkozó példamondatként, és valamiért József Attila jutott eszembe, az „ezüstös fejsze-suhanás”, mert olyan költőnek találtam. Csak hosszas keresgélés után jöttem rá – bár láthattam volna, hogy kisbetűs az idő –, hogy ez a mondat egy rítus része, amellyel a zivatart, a „nagy időt” akarják eloszlatni, elhárítani.

A néprajzkutató Takács Györgytől tudjuk, hogy Székelyvarságon a fejszét a zivatarral szembe fordították és vágó mozdulatokat tettek.

Nagyanyám úgy mondta:
A Jóisten vigye el a nagy időt
az erdőkre, tengerekre,
vadállatokra, s olyanyokra,
akiknek nem árt soha semmi se!
Ezt ő mondta vót, mikor nagy idő vót. S a fejszét szembeforditották a nagy idővel, s akkor ott vágták a levegőt a fejszével. Valahol le van írva, de hát…[1]

A második példánk a jégeső elküldésére Gyimesközéplokról származik: fejszével keresztben intenek arrafelé, amerről jön a jég. Háromszor mondják:

Jég, zápor, fenye üdő’,
távojzál el határainkról,
kősziklákról kősziklákra.

Ezután földbe ütik a fejszét.[2]

2024. szeptember 10.

Táskámban Csíksomlyó. De nem csak ott.

„…én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül.
Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét.”

Ez az Erdélyi Múzeum 2004. 2. füzete volt, amelyben „Megjegyzések a mai csíksomlyói búcsú tér- és időstratégiájához” címmel írt egy tanulmányt Tánczos Vilmos. De amikor kinyitottam a több mint 200 oldalas füzetet, Tőke Sugárka tanulmányához mellékelt 18 képet néztem át. Az első címe szerint a gyóntatásról szól. Én is fényképeztem, de 1989 előtt.

A 17. kép kapcsán mérgemben majdnem ledobtam a füzetet. Egy fiatal leány, az un. zarándokvonat (lásd: vallási turizmus) egyik ablakán kihajolva egy TRIANON feliratú sálat lobogtat kifelé. Tudja-e, hogy ezzel mit üzen? És tudja-e, hogy miért megy a csíksomlyói búcsúba? A választ megadja Tánczos Vilmos. Ide másolom, amit egy beszélgetés kapcsán az egyik újságíró kérdésére erről ezt mondott:

„– Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú?

– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.

– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?

– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni.^{^[3]}

De visszatérve a rövid, egyórás beszélgetésünkre, elmondtam, hogy másodéves egyetemistaként, 1968-ban jártam először Erdélyben, egy 50 köbcentis motorral. Akkor felgyalogoltam a Salvator kápolnához, és leülve egyedül hallgattam a csöndet, néztem a tájat, és éreztem, hogy ott valami megérintett. Itt közelebb kerültem az Éghez, mondta erre Vilmos, mert tudta, hogy én is ezt akartam kimondani. 1989 előtt többször jártam a búcsúban, de ilyen élményben soha többet nem volt részem.

2024. szeptember 12.

Miért Normafa?

Jókai még látta Mátyás király fáját a Svábhegyen. „Egy vén fának végső romja volt az már, reves, korhadt tuskó, kerülete tőben 12 lépés. Akárhányszor megszámláltam. Csak a törzs kérge élt még s minden tavasszal új sarjakat hajtott, ezeket a járókelők letépdelték, legelő marha lerágta. Egy télen korhely emberek tüzet raktak benne és akkor a törzs földig leégett. Mátyás király fája hársfa volt. Mellette volt egy terebélyes bükkfa, melyet Vörösmarty Normafának nevezett el.”^{^[4]}

„A révkomáromi kalendáriom az Úrnak ezernyolcszázhuszonötödik évét tartotta számon, amikor nemes, nemzetes és vitézlő ásvai Jókay József úr, aki Rév-Komáromban az »árvák atyja« volt, a kapcsos biblia egyik hátulsó levelére följegyezhette, hogy február 18-án fiúgyermeke született, aki a keresztségben (február 20) a Móric nevet kapta.” [5]

A keresztelő előtt az asszonyok arról beszélgettek, hogy az új jövevény édesanyja „már az előző gyermekeivel is sokat szenvedett. Mind a kettő fiú volt, mind a kettőt Lajosnak keresztelték és mind a kettő korán elhalt. Ezt az új porontyot is Lajosnak akarták nevezni, mondtam nekik: az istenért ne tegyék, mert ez bajt hoz. Erre aztán apja kívánságra Móricnak keresztelte meg ma reggel Csepy Mihály tiszteletes uram. Móric! Miféle név!”

„És míg a komámasszonyok így váltják a szapora szót a konyhán, benn az ágyas szobában egy halavány asszony fekszik az ágyban és gyönge kezével ringatja a bölcsőt, amely mellette két oszlopra van fölfüggesztve és amelyben egy szőkehajú, kékszemű csecsemő nyöszörög alig hallhatón.

Halkan kinyílik az ajtó és belép egy körülbelül negyvenötéves, szőke, szelíd arcú, kékszemű férfi, aki az ágyhoz lép halkan, a halovány asszony fölé borul, megcsókolja, aztán még halkabban a bölcső fölé hajol és boldogsággal, könnyel a hangjában mondja:

Mit csinál a mi fészekfentőnk”?[6]

2024.szeptember 21.

Ki volt a leghíresebb kottalapozó?

Nézem és hallgatom Schubert: Fantasia in F minor című zongoraművét, régóta ismerem, de valójában most derült ki számomra, hogy ez négykezes. Látom, mert közelről mutatják a kezeket, a zongoristák átszellemült arcát, de én észreveszem a kottalapozót is, ugyanis – valószínűleg nem a kottaolvasás miatt, de – a zene ütemére jobbra-balra ingatja a fejét. Vajon, ha lehetnek híres zenészek – abszurd a kérdés, tudom –, de feltettem magamban, hogy van-e, volt-e híres kottalapozó?

Nem hittem, de egyet találtam, aki nagyon is híres volt: Kodály Zoltán. Sőtér István írt arról, hogy benne Kodályról és Szabolcsi Bencéről talán a legtöbbet mondó emlékemként marad meg az Akadémián tartott Haydn-emlékülés képe! „Egy téli estén, a díszterem freskói alatt, amikor Szabolcsi Bence zongorán mutatja be előadásának zenei illusztrációit, – miközben a zongora mellett állva, a kottalapozó szerepét, utánozhatatlan egyszerűségével és figyelmességével, Kodály Zoltán vállalja.”^{^[7]}

Én majd minden nap pontban éjfélkor fekszem le. Régen korábban szoktam, és úgy próbáltam elaludni, hogy a két kezemet összefonva a homlokomra tettem, és készítettem egy „napi leltárt” és egy holnapi tervet. Most – miért, miért nem –, csak a fél kezem teszem a homlokomra, aztán amikor elfárad, akkor a takaró alatt összekulcsolt kézzel várom – sokszor két óráig –, hogy meglepjen az álom. Az elmúlt hónapban azt vettem észre, ahogy minden éjjel, amikor összekulcsolom a két kezem, kéretlenül is megszólal bennem egy Szekszárdon gyűjtött ima négy sora:

Én lefekszem én ágyamba,
Testi, lelki koporsómba,
Három angyal fejem fölött,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik a bűnös lelkemet várja.

Régóta tudott, hogy az ágyunk testi koporsónk is, de lelki is?! És ki ez a három angyal? Nem nehéz felsorolni: Rafael, Gabriel és Mihály. Ő a harmadik, kezében kard és mérleg, és valóban várja a bűnös lelkeket. Pontosabban mindenkit vár. A három, a Bibliában szereplő főangyal közül talán Rafaelről tudunk a legkevesebbet. Azért is, mert ő csak az Ószövetségben szerepel, míg Gábor és Mihály főangyal többször megjelenik az Újszövetségben is.

Ráfael angyal héber nevét többféleképp lehet értelmezni: „isteni gyógyító”, „Isten gyógyítása” – ám mindenképp a „gyógyít” (rapha) és az „Isten”(el) szavakból áll össze. Angyali küldetése a földön: a gyógyítás, ami különösen fontossá teszi őt a szenvedők számára.

Ezt azért is kellett elmondanom, hogy mennyire más – univerzális – képet tár elénk a parasztasszonyok megőrizte ima, mint amire bennünket megtanítottak. De az, hogy ezt az esti imát Benedek Elek írta, az csak most derült ki a számomra.

Én Istenem! Jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a Tied nyitva, Atyám!
Amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüleimre,
Meg az én jó testvérimre,
Mikor a nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel. Ámen.

2024. szeptember 27.

Tegnap éjjel Jelenits Istvánnal álmodtam. Az is eszembe jutott, hogy megmutatom az előző, az imára szóló feljegyzésemet. De már nem tudom, nem lehet. Ugyanis most szomorúan olvasom a friss hírt: „Jelenits István életének 92., szerzetességének 70., papságának 65. évében csütörtökön „rendtársai körében, szentségekkel megerősítve, csendesen elhunyt”.

Ő olyan pap és tanár volt, aki puszta megjelenésével is, szó nélkül is tanított és nevelt. Sugárzó egyéniség volt.[8] Ahányszor valamilyen egyházi-ügyben nyilatkozni kellett, mert a püspöki kar egésze erre alkalmatlan – a műveletlenségük példa értékű! – mindig ő nyilatkozott, mindig őt keresték meg.

Én sokat köszönhetek neki, először ismeretlenül, majd ismerősként. Ugyanis egyszer csak csörgött a telefon, bemutatkozott és a legnagyobb meglepetésemre azt kérdezte, hogy valamelyik könyvem hol kapható? Itthon volt egy, azt bevittem neki Mikszáth-téri szobájába, ahol könyvhalmazon átjutva találtunk két széket, hogy ott egy jó órát beszélgessünk. Attól kezdve. ha valamilyen teológiai kérdésem akadt, őt kerestem fel személyesen. Neki köszönhetem a Madách-albumom előszavát és a kiállítás megnyitót, és neki József Attila albumom címét (Mint erdőben a vadnyom), és azt is, hogy megjelenhetett a PPKE Kiadójánál.

Az Idő halad és mi „halaskodunk.”

Lassan két éve írtam az alábbi szösszenetet:

Amikor új helyre költöztünk, a felső udvar végében, mert meglepés volt, találtunk egy kis kerti tavat. Ha már van tó, akkor legyen is benne hal is. Vettem 4-5 aranyhalat, amely ugye bármilyen színű is lehet. Én vöröset választotta, és ahogy az ég madarait sem táplálja senki (a népdal is, Szent Ferenc is így mondja), én sem etettem soha őket. Télen, amikor befagyott a víz, mindig vágtam léket, nagyjából ennyit tettem azokért a halakért. Közben elmúlt egy év, és egyszer eszembe jutott, mi lenne, ha a száraz kenyér morzsáit beszórom ezeknek a halaknak. De a legnagyobb csodálatomra azok is előjötte! Igen, megjelent 5-6, kisebb-nagyobb fekete színű hal, és versenyre kelve kapdosták egymás elől a morzsákat. Hol voltak az előző egy évben, hol éltek, mivel táplálkoztak és miért feketék?

Erre a magyarázatra még két évet kellett várni, amikor a kis tó vizét – mert koszos volt és rossz szagú – le kellett szivattyúzni. És ekkor előkerült az összes hal, amelyek fickándozva keresték az eltűnt vizet. Gyorsan egy hálóval összefogtam őket, és egy nagy dézsába tettem. És láss csodát: a feketék megtisztulva megmutatták valódi énjüket, mert ők bizony ezüstszínű halak eredetileg. És azért feketék, mert elbújtak az iszapba, ahogy ezt József Attila is írta, mert tudta.

Amikor feltöltöttem újra a kis tavat, egy darabig még láttam őket, de utána újra elbújtak, és ha dobok a halaknak kenyérmorzsát, előjönnek, mint feketék.

Ehhez kell most egy kiegészítést írnom, mert valami azért történt. A tóban három vörös színű hal volt. A hőség miatt-e, vagy ki tudja miért, de 2 hónappal ezelőtt az egyik ott lebegett a víz színén, így maradt kettő. A múlt héten a második is elpusztult, és maradt egy. De a feketéknek semmi bajuk nem történt, az iszapban nemcsak jól érezték magukat, hanem szaporodtak is. Én most egyre csak – együttérzéssel – nézem a magánosan úszkáló egyetlen arany halat, aki vajon nem érzi-e magányosnak, nagyon magányosnak magát? „Nem jó egyedül, Zoltán”, mondta múlt hónapban az erdélyi apatársam, akinek felesége egy balesetben váratlanul elhunyt immár 6 éve. Nehezemre esett bármi vigaszlátót mondani, hisz a két fia és az 5 unokája Szegeden illetve Kolozsvárott élnek, ő meg Székelykeresztúton, mint nyugdíjas tanár, de a régi barátok, ismerősök sem élnek már. Nem jó egyedül, erre gondolok Ágh Pista kapcsán is, akinek unokája Pesten lakik, de ő mozogni is alig tud, ezért szobafogságra van ítélve. És az ő kortársai, barátai sem élnek már. Szerencsére tud alkotni, és olvasni, de a régi társa, Judit nagyon hiányzik. Ebben a fél sorban, hogy nem jó egyedül, az én, a mi sorsunk is eszembe jut, valahogy úgy, ahogy Kormos István írta egyik vallomásban: „Vajon mi marad utánunk?”

Visszatérve a „halazáshoz”, micsoda, parabolikus történetet tudnék írni erről, ha író volnék. De a „volnék” ugyanannyira messze van, mint a „lehetnék”.

2024. 10. 02.

Jókai egyik színművében kerestem egy népdal szövegét, s közben egy ismeretlen kifejezésre akadtam. Az egyik szereplőtől ez hangzik el: „No hát próbáljuk el azt a nótát. Ha megtetszik, kapsz tőlem egy molnárpogácsát, aztán szaladhatsz vele.”

De mi is ez a molnárpogácsa? A MNL szerint a lepénykenyér, ill. a hasonló alakú kenyérlepény és a nagyméretű zsíros pogácsa gyakori elnevezése, főként a Kelet-dunántúli, alföldi és erdélyi nyelvjárásokban. E néven ismerteti a 18. sz. végén Kolozsvári Mátyus István a kedvelt erdélyi lepénykenyeret. A „molnár pogácsázása” a szerződött őrlőmolnároknak az a járandósága volt, hogy a malomvámként összegyűlt, a malom tulajdonosát illető őrleményből nekik meghatározott napi mennyiség járt, amiből önmaguk ellátására pogácsát (közönséges lepénykenyeret) sütöttek. Ezért tartozott a malmok felszereléséhez pl. „pogácsagyúró fa asztalka.” A tésztát nyílt tüzű főzőpadkán gyorsan megsüthették.[9]

Ezután rögtön eszembe jutott a Zoboralján hallott lakodalmi ének, amelyben viszont a molnárcsók szerepel, de sohasem jutott eszembe, hogy utána nézzek, ez meg mit is jelent?

Nem láttam én molnárcsókot de majd látok most
Ej hej Kostyál János majd kilátszik most.
Nem láttam én molnárcsókot de majd látok most
Ej hej Kostyál János majd kilátszik most.

Nem láttam én molnárcsókot de majd látok most
Ej hej Potus Anni majd kilátszik most.
Nem láttam én molnárcsókot de majd látok most
Ej hej Potus Anni majd kilátszik most.

———————————–(Menyhe)

Egy másik változat a közeli Nyitracsehiből, ahol az adatközlőtől megtudtuk, hogy a lakodalomban a menyasszony és vőlegény nyilvános csókjakor énekelték:

Nem láttunk mi molnárcsókot, maj’ látunk mi most,
A menyasszony a vőlegényt megcsókolja most.
Ha nem most, holnap se,
Holnapután még úgy se.

A Zoboralján máig megőrizték a lakodalmi énekek legjavát. Ezeket meg is hallgathatók, mert énekkel együtt valóban szívhez szólóak. De mi is az a molnárcsók? A nyitraegerszegi lakodalmi szokásokról feljegyezte dr. Sziklay János, hogy „vacsora alatt a násznagy és a nyoszolyó-asszony szétosztja emlékül a vőlegény rokonai közt a menyasszony szülei által vett kendőket, míg a menyasszony rokonai közt a vőlegény szülei által adott evő-eszközöket osztják ki. Lakoma közben a fiatal asszonyok egy alkalmi dallal jelt adnak az ifjú párnak, mire ez megadja egymásnak a régi szokásban élő úgynevezett molnár-csókot, azaz, hogy a násznép előtt megcsókolják egymást.

Vacsora után az ifjú házaspár meg a fiatalság ismét elmegy tánczolni a királyházba, a míg a nyoszolyó-asszony el nem jön a fiatal asszonyért s haza viszi lefektetni. Elkísérik őt leánykori barátnői, a kik szomorú dal mellett vetkőztetik le, azután magára hagyják férjével.”[10]

Ezt is Jókainál olvastam, az egyik színművében így dalolnak:

„Ha zörög malmom, Szívesen hallom:
Molnár vagyok: Vígan vagyok!
Szivem dobog: tik ták Tiki taki ták.

Klára: No lám ! A pitlés malomnak a zörgése el nem bírta őket hallgattatni; hanem ha egy legény el kezd dalolni, arra aztán egyszerre mind elhallgatnak.”[11]

De mi is ez a pitlés malom? A MNYÉSZ szerin: pitle [e] főnév pitlét, pitléje [e] a malomban a garat alatt levő sűrű szita, a lisztnek a korpától és a durvább liszttől való elválasztására. Másutt is ír erről Jókai: „Csendes nyári éjszakákon mind a tizenhat malom pitléje kelepelt, szitálva a lisztlángot.” De Spetykó Gáspár, gyöngyösi költő verében is szerepel:

Bene völgyi pitlés malom[12]

Benevölgyi pitlés malom,[13]
A rózsámat ide csalom,
Ide csalom okkal móddal,
Majd jól tartom molnár-csókkal.
Az én rózsám kerti-virág,
Szeretné az iródiák,
Szeretné, de bokrétának
Nem szakajtja le magának!
Reszket az én rózsám keble,
Mint a malomban a pitle,
Tudom én, bár ő tagadja,
Hogy mit őröl a garadja!
Lassan forogjon a garad,
Az én rózsám nálam marad.
Nálam marad éjszakára,
Szivem lesz a vetett ágya.
Vetett ágyon, a szivemen
Legszebb tündér álma legyen,
Álmában talán ki mondja,
Hogy szerelem az ő gondja.
Mikor a rózsám felébred,
Készen találja a lisztet,
Nem veszek én tőle vámot;
Elég csók éri a számot!

Előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/04/27/moser-zoltan-minden-nap-mas-1-resz/

Jegyzetek

[1] Székelyvarsági nő, 77éves. In Pócs Éva: 2014. 449.

[2] Pócs Éva: Magyar ráolvasások. Bp., 1985. I. 5.

[3] In https://www.3szek.ro/load/cikk/102912/a-nepet-csiksomlyon-sem-lehet-levaltani–beszelgetes-tanczos-vilmos-neprajzkutatoval-a-bucsu-teologiai-es-emberi-dimenzioirol-punkosd

[4] https://www.ponticulus.hu/rovatok/megcsapottak/moesz-gusztav-jokai-novenyismerete.html#gsc.tab=0

[5] Szini Gyula: Jókai (Egy élet regénye) Nyugat 1927. 20. szám

[6] fészekfentő [ë-e] főnév -t, -je [e] (tájszó) 1. időrendben utolsónak kikelt madárfióka. 2. (átvitt értelemben) Utolsónak született, kései gyermek.

[7] In Irodalomtörténeti Közlemények – 1973. 77. évf. 4. füzet. 497. oldal

[8] Vasadi Pétert írta, hogy Jelenits Istvánnak a jelenléte volt fontos: „csakis a jelenlét fontos. S benne a drótkeretes szemüveg fölött kibátorkodó tekintet.”

[9] In Takáts Sándor: A magyar malom (Századok, 1907).

[10] In Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye lakossága. 190.

[11] VILÁG SZÉP LEÁNYOK ÉNEKES NÉPSZÍNMŰ HÁROM FELVONÁSBAN (Történet-hely: Bozonka, biharmegyei falu; történet ideje az I. felvonásban 1849-ik év tavasza, a II. és III. felvonás 1860-ik év ősze. A két első felvonás játszódik a patakmalomban, a harmadik a község házában.)

[12] Spetykó Gáspár gyöngyösi népies költő verse (1883)

[13] Bene, Gyöngyöshöz tartozó puszta, a regényes fekvésű Mátra tövében, ahol olyan patak folyt, amely soha ki nem apadt, soha be nem fagyorr; ezért rakva volt malmokkal.”

Illusztráció: Viharbükk (=Normafa), fd. Kelety G.