IZABELLA FOLYÓIN JÖTT A TÁMASZ. Isabella di Morra versei
*
Tari István
IZABELLA FOLYÓIN JÖTT A TÁMASZ. Isabella di Morra versei
(Megvalósult régi ábrándomról)
A szerbhorvát nyelv (horvátszerbnek is nevezték még nem is olyan rég) közvetítő nyelvként az albán és a ruszin nyelven írt versek fordításánál volt segítségemre. Aztán jöttek a balkáni háborúk és bujdosó katonaszökevényként a legkötöttebb versformák bizonyultak számomra a legbiztosabb fogódzónak, kapaszkodónak. Akkoriban gyakran írtam szonetteket, csak szonettkoszorúkat tartalmazó könyvem is megszülethetett a kilencvenes évek gyalázatának idején. Nagyra nőnének című szonettem, mellyel megnyertem az 1995-ben Szatmárnémetiben megtartott költői verseny egyik fődíját, olasz nyelven is megjelent (Gianni Gismondi fordításában) – azt a műfordítást bogarászva merült föl bennem az igazi, hagyományos formában megírt szonettek formahű fordításának ábrándja, mely az olasz nyelv ismeretének hiányában gyorsan szerte is foszlott. Jóval később, kis híján emberöltőnyinek mondható idő elmúltával, 2017-ben, egy Hévízen megtartott tanácskozás következtében valósulhatott meg váratlanul régi, föléledő vágyam. A Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság A SZÍV címmel megtartott tanulmányi napjain hangzott el Varga Szabina előadása, mely egy felénk alig ismert, kiváló olasz költőnő, Isabella di Morra verseire irányította a figyelmet. Fiatal és az olasz nyelvvel kacérkodva ismerkedő barátnőm, Varga Szabina felkérésére és nyersfordítására is támaszkodva ültethettem át magyarra azt a két szonettet, mely szóban forgó előadásának szerves részét képezte.
Varga Szabina hévízi előadásának részletei idézik fel a tragikus sorsú Isabella di Morra alakját:
„Isabella di Morra feltehetőleg 1520-ban született Favale-ban (Dél-Olaszország, ma Valsinni) s itt is halt meg 1546-ban. A község Basilicata régióban, Matera megyében található. A település valószínűleg az egykori görög város, Lagaria helyén épült fel. Első említése a XI. századból származik Favale néven. Isabella di Morra jómódú családból származott, Favale akkoriban a Morra család birtokában volt. A hegy tetejére épült nemesi várban élt Isabella 7 testvérével, édesanyjával, s édesapjával. A halálakor mindössze 26 éves lányt egyik bátyja gyilkolta meg. (…) Isabella apja, Giovan Michele di Morra báró emigrációba kényszerült, 1528-ban először Rómába, majd Franciaországba menekült. Isabella ekkor mindössze 8 éves volt, nagyon ragaszkodott az édesapjához, így életében hatalmas törést jelentett elvesztése. Egyedül maradt édesanyjával, Luisa Brancaccioval és testvéreivel: Marcantonio, Scipione, Decio, Cesare, Fabio (később ő gyilkolta meg), Camillo, és Porzia. Isabella lány létére sokat tanult, eleinte édesapja oktatta és ismertette meg vele a nagy latin költőket, írókat. Vele ellentétben testvérei többnyire műveletlenek voltak. Scipione nem sokkal később követte édesapját Franciaországba, ezért Marcantonio vette át a családfő szerepét. Isabella apja távozása után fagyos, sőt ellenséges légkörben nevelkedett egy tehetetlennek bizonyuló anyával és szilaj természetű testvérekkel. Idősebb bátyjai, Decio, Cesare és Fabio ellenséges viselkedése Isabellával szemben már korán megmutatkozott. Nem volt harmonikus a viszonyuk, mely vélhetően az eltérő műveltségükben, világlátásukban rejlett. Bátyjai igazi reneszánsz urak voltak, nyers harcosok inkább, semmint romantikus figurák. Mindemellett az irigységük vezethetett idáig, melyet a szülők kiemelt figyelme miatt éreztek, akik Isabella taníttatását fontosnak tartották. Ez többek között abban mutatkozott meg, hogy testvérüket bezárva tartották a Jón-tenger feletti meredek sziklákon álló várban. A lány egyetlen vigaszt lelt e sajátos magányban, idejét klasszikusok olvasásával, önműveléssel és versírással töltötte. Az, hogy erre lehetősége nyílt, mutatja családja és/vagy édesapja alapos műveltségét, az olvasás és tudás iránti vonzalmát. A fennmaradt források szerint minden nap az ablakában várta, hogy édesapja hazatérjen, de hiába. Ő volt az egyetlen reménye, hogy megszabadul fogságából, de e remény csalókának bizonyult. Így máshol keresett megnyugvást, a művelt reneszánsz emberekre jellemző fogékonysággal a természet felé fordult a szíve, a folyó, a hegy, és a fák lettek vigasztalói. Hogy pontosan mi is történt apjával, meghalt-e, vagy új családot alapított, a források nem vallanak erről, bár utóbbi eset valószínűsíthető. (…)
A különös sorsú lányról egy fiatal, társadalmi státuszát tekintve is hozzáillő, ám nős főúr tudomást szerzett, s levelet küldött neki. A levelei alapján figyelmes és intelligens fiatal férfit Diego Sandoval de Castronak hívták. A közeli Nova Siriben lakott, ő volt Bollita bárója, és ő maga is foglalkozott költészettel: meglehet épp ez a közös nevező irányította figyelmét Isabellára. A lány szívét megérintette ez a sajátos közeledés, egymást követték a levelek, a gyengéd érzelmek látatlanban is kialakultak. Az üzeneteket Isabella tanítójának segítségével továbbították. Mikor azonban Isabella testvérei, Decio, Cesare és Fabio tudomást szereztek a levélváltásokról, Fabio először a tanítót, majd Isabellát ölte meg – talán féltékenység táplálta – dühében. A korabeli tudósítások alapján a kezében a levelekkel találták meg s állítólag épp 25 szúrással végzett testvérével, bár a szám kissé túl kereknek hat, meglehet, legenda csupán, hogy épp ennyi döfés érte Isabellát. A testvérek közül ketten Franciaországba menekültek, ám hamarosan visszatértek. A tragédiák sora azonban nem ért véget: a „csábítót, Diegót három hónappal később lőtték le Nápolyban, valószínűsíthetően Isabella testvérei. Így ért véget előbb Isabella di Morra, majd Diego Sandoval de Castro rövid élete. A lányról sokáig úgy vélték, hogy San Fabiano templomban temették el, de holttestét valójában sosem találták meg. Később a templom felújításakor ugyanis elpusztították a Morra család temetkezési helyét, amelynek során rengeteg csontot találtak, de Isabella földi maradványai vélhetően nem voltak köztük. A tragikus sors hamar legendát szült: a valsinniek szerint Isabella szelleme nem tud békében nyugodni, s a mai napig a kastélyban kísért.
Mint ahogy így volt oly sok más művész esetében is, Isabella életművének nagyságát is csak korai halála után ismerték fel. Nála ez persze nem is lehetett másként, hiszen soha korábban nyilvánosságra nem hozott műveit posztumusz adták ki. A verseket ugyanis a hatóság találta meg, a gyilkosság kivizsgálásakor. Néhány évvel halála után verseinek kéziratai a közeli Nápolyba kerültek, ahol csodálattal olvasták őket. Ezután Velencében is ismertek lettek, ahol néhány költeménye megjelent Ludovico Dolce antológiájának 3. könyvében (Rime di diversi illustri signori napoletani e d’altri nobilissimi intelletti). Isabella egész fennmaradt életműve végül Lodovico Domenichi Rime diverse d’alcune nobilissime, et virtuosissime donne című, Luccában megjelent könyvében kapott helyett. (…) Ezzel együtt szélesebb körben Isabella munkáit a 20. század elejéig figyelmen kívül hagyták. A hosszú csend után Angelo De Gubernatis fedezte fel újra, amikor 1907-ben megjelentette az Isabella di Morra: Le rime c. írását. Ez Isabella verseit és életrajzát tartalmazza Marcantoino monográfiája alapján. Ezt követően Benedetto Croce adta ki az első életrajzát, valamint egy kritikai esszét, újraértékelve Isabella helyét az irodalomban. Croce a reneszánsz kori művészetet mesterkéltnek tartotta, ellenben Isabelláét őszintének és szenvedélyesnek nevezte. Költészete szerinte személyes, a saját családi állapotának és kényszerített elszigeteltségének hatására írta verseit. Ellentétben más női írókkal, akik elsősorban az idealizált szerelem ünnepléséről írtak, Isabella munkájában a világfájdalom, a szomorúság és a magány jelenik meg, mint megélt tapasztalat, ami megkülönbözteti a többi petrarchista írótól.
Összesen 13 műve maradt ránk, 10 szonett és 3 dal. Költészetére Petrarca és Dante volt hatással. Saját stílusát három szóval jellemezte; keserű, kíméletlen, gyászos.ˮ
*
Isabella di Morra versei
D’un alto monte onde si scorge il mare
D’un alto monte onde si scorge il mare
miro sovente io, tua figlia Isabella,
s’alcun legno spalmato in quello appare,
che di te, padre, a me doni novella.
Ma la mia adversa e dispietata stella
non vuol ch’alcun conforto possa entrare
nel tristo cor, ma, di pietà rubella,
ha salda speme in piano fa mutare;
ch’io non veggo nel mar remo nè vela
(così deserto è l’infelice lito)
che l’onde fenda o che la gonfi il vento.
Contra Fortuna allor spargo querela,
ed ho in odio il denigrato sito,
come sola cagion del mio tormento.
Magas hegyemről látható a tenger
Magas hegyemről látható a tenger
ahonnan én, a lányod, Izabella
fürkészem, hátha megdobogtat, felver,
festett fáin, rólad, híreket hozva.
Ám csillagom kegyetlen s nem akarja
hogy vigaszára találjon az ember
a bús kórusban, ahol megnyugvása,
a forró remény könnyeire ismer.
Vitorlád rejti előlem a tenger
(oly elhagyatott a boldogtalan kő)
a hullámot szelőt, széllel béleltet.
Szerencsémben panaszra bír a kényszer
s utálom e helyet, mely elveszejtő,
melyből szenvedésem ered, s szétterjed.
Fordította: Tari István
Siri
Torbido Siri, del mio mal superbo,
or ch’io sento da presso il fine amaro,
fa’ tu noto il mio duolo al padre caro,
se mai qui ‘l torna il suo destino acerbo.
Dilli com’io, morendo, disacerbo
l’aspra fortuna e lo mio fato avaro,
e, con esempio miserando e raro,
nome infelice e le tue onde io serbo.
Tosto ch’ei giunga a la sassosa riva
(a che pensar m’adduci, o fiera stella,
come d’ogni mio ben son cassa e priva!),
inqueta l’onda con crudel procella,
e dė: – M’accrebber sė, mentre fu viva,
non gli occhi no, ma i fiumi d’Isabella.
Köddel hömpölygő Siri
Köddel hömpölygő Siri, búmra kellesz,
most, hogy ennyire közelít a végem,
meséljél gyászomról apámnak szépen,
ha visszahozná sorsa, a keserves.
Mondd el neki, hogy halálom ha elvesz
fukar végzetemmel, mely oly kegyetlen,
akár egy ritka rossz példa nevemmel,
melyet hullámaidnak áteresztek.
Amint a sziklás partszakaszt eléri
(bús csillag kínzó töprengésbe rángat,
jótól megfosztva lelkem feketéllik!),
tajtékzó viharokat szülve áraszt:
– Nem szemével tett naggyá – kibeszéli
Izabella folyóin jött a támasz.
Fordította: Tari István
Illusztráció: Monumento a Isabella Morra a Valsinni
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
