Füleki Gábor: Jókai, Sztancsik Magdolnának (két vers)
*
Jókai
Magyar próza nagymestere,
száz regényed égtengere,
hozzád szóljon most az ének,
hisz betöltöd kétszáz éved.
Komárom szülötte, Móric,
neved rövidülve Mór is,
sejtve, Petőfi javallta –,
Móricz név másnak fenntartva.
Romantikus realista,
szellemed és lelked tiszta,
magyar Hugo, Scott és Verne,
bár a világ megismerne!
Neked minden sorod érték,
stílusod nyelvünkön mérték,
szavad ível delejesen,
áramlik, vagy zúg sebesen.
Minden mondat siklik simán,
hajlik értő kezed nyomán,
Kazinczy, Kemény vagy Eötvös
helyenként még ággöcsörtös,
Jósika, Dugonics dadog,
Bessenyei, Kármán bakog;
te vagy első, kinél a gép,
olajozott mind, szó-kerék.
Rólad fakadt Mikszáth, Móricz,
tán még Nádas, Kabdebó is,
Móra, Márai és Krúdy,
Németh, Határ, Wass, Szentkuthy.
Gólyakalifa és Nero,
Gergő, mindhalálig légy jó!
Terebélyes tölgy, Jókai,
prózánk atyja, volt és mai.
Fantáziád oly végtelen,
párhuzamos létet teremt,
alakjaid szinte élnek,
tájaid elménkbe égnek.
Hétköznapok elperegnek,
bujdosó évek elmennek,
Emléksorok, Csataképek,
szabadságharcról mesélnek.
Janicsárok végnapjai,
Törökvilág – mint a mai,
Erdély aranykora éled,
dicső múltunk elregéled.
Ma az ember ám kőszívű,
arany ember alig van hű,
Kárpáthazán ül sok nábob,
érces hangunk ma csak bádog.
Fehér rózsa, Sárga rózsa,
hullik fonnyadt szirma porba,
Trenk, vár, diák, fűzfa kettő,
Egy az Isten, a Teremtő.
Öreg ember nem vén ember,
bár világkorunk december,
Mire megvénülünk, remény:
Nincsen ördög a földtekén.
Hiszen Mégis mozog a Föld!
Jövő század regénye zöld:
Tatrangi repülőgépe:
örök harcból örök béke.
Szívünk homlokunk, ha lenne,
s Névtelen vár lelkünk benne…
Fekete gyémántok égnek,
szennyezői légnek, égnek,
Élünk Kifordult világban,
Rab Rábyként kis hazánkban,
Szegény gazdagok világa
Szerelembolondok álma.
Segíts hát, Rákóczy fia,
embert kíván ma a haza,
Tengerszemű hölgy, pillants ránk,
kegyelmedre vágyik hazánk.
Nagy úr ma sok Cigánybáró,
Szomorú napokat ránk ró,
Enyim, tied, övé – koncon
marakszik a világ: csonton.
Politikai divatok,
csapzanak panama-habok,
Három márványfejt cserélnek,
Kiskirályok új kort élnek.
Régi táblabírák tűntek,
ma már a világ csak büntet,
Új földesúr mind szigorú,
derű után eped ború.
Élet komédiásai,
kábítanak ál-dalai,
Szép Mikhálok mai korcsa,
értékeink tűnnek sorra.
Óceánia is oda,
sorvad hagyomány és csoda,
Egész északi pólusig,
tajgától forró trópusig.
Lőcsei nagy fehér asszony,
világ felett ő virrasszon,
Szeretve mind a vérpadig,
mentő bárka, jöjj, vén ladik!
Felsugárzó szebb, új napig,
segítsenek e Jókaik,
új világ Nap-virradatig:
ki kell még bírni hajnalig.
*
Sztancsik Magdolnának
Tanár-lét teremtő, zajló ál-magánya,
színezi tanulók örök árapálya,
negyven esztendőnyi küzdelmes, szép pálya,
kerete korunk süllyedő iskolája.
Tanidőd centire, papírpercre mérik,
ám meg nem szabhatón titka másutt fénylik.
Csengetés, bérpótlék, kártya nem méri ezt,
sivár agyföldekre szellem-szeszt csepegtetsz.
Pipacsbokor-láng viruló hervadása,
dacos önállóság – s bölcs kor megadása.
Évek öröm-búja gyűlt fénnyé szemedben,
homlokodon ráncolt, fájó árnyék rebben:
Sivatag a való! Késő elismerés,
ezer leőrletés, ezer megtört merés!
És mégis, újra fel, a tudást, a szépet,
emelni sárba hullt, tunya diáknépet;
falanszter-színben is Jónás hő imája,
talán e küzdelem mégsem volt hiába.
Áll az óra: nem csöng, fehér űr a számlap,
örök kert virágzik, örömmé szűrt bánat.
Itt a csend, a pótolnivalók ideje,
itt a pihenés, a nyugalom szigete.
Kívánunk jó kedélyt, derűt, egészséget,
napsütést kertedben, mely gyümölcsre érett;
kályhameleg, meghitt termő belső létet,
s látogass minket, ha kedved arra ébred.
*
*
Illusztráció: L. Horowitz