Oláh Tamás: Mi a magyar?, Animus, Matéria

Mi a magyar?

Magas hőfokon égő tűz,
vihar zengés,
lobogó körtánc,
ezüstre váltó tekintet,
zászló lobogtatás, éljenzés,
verdeső látomás…

Csillagot eresztve a szélbe
érkezett keletről,
és fogadta el nyugat
vérző vonzalmát, ezerféle illatát,
– aztán tagadva mindent,
mint árnyék a síkságon –
vált idegenné saját hazájában.

Megtanulta, hogyan kell
éles cserepeken járni
jajszó nélkül,
kacagva fogadni a bánatot,
s örömmel a gyász dalát,
kiszűrni kristály forrásából
a keserűt, emlékek jeleit,
és a hallhatatlanság mélyén
megtalálni az egység
hűs pihenőjét.

A századok
vad pörölyei alatt
kitanulta
a napok kígyóbőrében
feszengve,
a halogatás fortélyait,
az időlopás trükkjeit,
kifigyelte, hogyan kell
vattába csomagolni
a Napot, elfogadni
a szikkadt messzeséget,
cseppkövet növeszteni
a jövendőre,
és fátylat borítani régi
szenvedésekre, meddőn várni
az időtlenség és a nyugalom,
a józanság és az egyszerűség
csodájára.

Ez a magyar, a magyar.

Hiába vár
a hajnal tiszta ingében
az égi dalra,
ha lelkesültsége
hamuba hull
és akarata szalmaláng
marad, mikor
tenni, tenni kell.

Animus

Te vagy a tapinthatatlan világ
gyermeke,
a hirtelen támadt
fényesség a sötét testén,
az elmében borzongó felhő,
a zajtalan suhogás,
az éj illata;
Te vagy
az Ős-szem, ami mindent lát,
a Te sóhajod tölti be
a forgó körök örvényén az űrt,
az életen túl benned
sajdul a tiszta törvény,
a légen át lengő
ünnepi hang tőled ered;
ott vagy abban,
amit összehord öt érzékünk,
a fák
egymásba fűzött árnyékában,
az ujjhegyen olvadó hópihében,
egy könny csíkozta arcban,
nyomorunkban álmodott képekben;
szárnyát bontogató
hitünkben is Te élsz,
Te vagy a talpalatnyi
tagadás szelleme,
a bukott angyal mérges könnye,
a sötét történelem summája,
hősök halk sóhaja,
egyszerre vagy rontás és teremtés;

Te növeszted a bosszúállás szárnyait,
de egy fohásznyi vágyban veled
ragyog fel a békítő jövő is;
ránk szabott állandó jelenünkben
terveket Te súgsz,
célt Te ígérsz nekünk,
testünk terhét vagy örömét Te adod,
lágy képzeletünkben Te gyarapodsz,
ihletünk vagy, mely az égbe visszajut,
emlékezetünk lombjában bújsz meg;
ott lapulsz
a tudat mélyéből feltört verssorban,
a piciny fűszálban,
minden kérdésben,
a miértre adott válaszban,
mert a világban
szellemek suhannak mindenütt…

Matéria

Sistergő ősanyag,
a kezdet voltál,
a sajgó pillanat,
mikor száguldó részecskéid
szemérmetlenül
elárasztották a mindenséget.
Azóta járod
az erő parancsa szerint
kimért köreid.
De örökre elfeledted
eredeted titkát.
Sose tudjuk meg
a csillag-függöny mögötti
színpad mit rejtett.
Miről szólt az előző előadás,
s ki volt a rendező?
Nem tudjuk,
első fellépése előtt,
a művésznő milyen ruhát viselt.
Már sose fog kitudódni.
Hiába számolgatjuk, vallatjuk
az áram-ütött mikrovilág
részecskéit, nem tudjuk meg
a vad-matéria boldog pillanatát
mi váltotta ki,
– és feszülő gyönyöre milyen volt?
Amit az anyag kikevert,
és mi életnek hívunk,
lehet csupán agyunk álma,
vagy az se,
hiszen a messzeség szülte,
s hull majd az űrbe…
ha lerótta bennünk
perceit velünk hal meg
világegyetemünk.

De miért fut éhesen élni
a sok elem, ha
az lesz, ami volt,
s az Ősbe visszajut?
És mit ér
a kölcsönzött világban
az öröklét hamis ízeit hozó
sápadó élet,
ha kezdetétől a végső pont
felé rohan?

S az ember minek cipeli
töprengő én-tudata terheit?
Ne hidd, hogy érted van
minden dolog, s cselesen érted
mutat csupa új figurát
a benned forgó matéria,
a világokat szülő néma anyag…