Nagyatádi Horváth Tamás: [Versek a Két csend között utáni időből] (részletek)*

*A versösszeállítás előző része ⇒itt olvasható.

Zárvány

Képeket dobál fel
a félálomvilág mintázataiban úszó tudat:
újabb és újabb világokat építene.
Gyűrött fóliák táncolnak,
pörögve vonulnak, vonatoznak,
rácsvonalakba rendeződve, színes fények alatt.
Mikroszkóp nagyította
metszeteket nézegetve állok a határon;
érkezésem bár volna, indulásom nincs.
Nézem, egyre több
maradékot kell elhelyezni a képzelt város
zsarolt földjein, zsebkendőnyi telkein.
Vasak fénye csillan
a sejtfalak mögé tornyozott kristályhalmokon,
az élet megadná magát, ha lenne kinek.
Képeket dobál fel
a félálomvilág mintázataiban úszó tudat:
csapdába ejtett, ha visszadobálnád…

*

Megvolt

Majdnem az elejétől,
de végig tudva, hogy a jó úton járok,
szemlélve néztem végig
az alattam változó tájon.
Csúszkálva jöttem le
az üveghegy időbe állt
szerpentinjén,
a csipkerózsikás édenből.
Tehát mesékkel álmodtam,
és képzelegtem a jövőről,
bár bennem volt a félsz,
hogy fogalmam sincs semmiről.
Keltek bennem szelek,
nőttek szikrázó agyamban,
véremben mindenféle
földhözragadt képzetek.
Jártamban belenőttem
mások világába, hívén róla,
mindez az enyém is;
a törzs vakhite fogott és vitt…
Szurkoltam egyik-másik
szemben álló félnek,
szeszélyekkel telve,
az igazság ősképét leplezve.
Majd szerelmek vörös dzsungele jött,
mi hamar bíbor erdővé
sötétedett, és a tüzek
forrósága alábbhagyott.
A vágyakból kivetkőzve
lettem újra született magam;
az érzések színes kertjei közt
haladva tovább.
Ott érzelmek szívták erőm,
miközben felfelé nőttem:
kúsztak rajtam a magas
létezést elhazudó élősködők.
Aztán levertem magamról
a hívatlan vendégeket,
és nyújtózkodtam az ég alatt:
öröm volt a friss meztelenség.
Így értem a kertek végére,
és pusztasággá változott
jobbról-balról a világom,
emberszagú sivataggá.
Meséimet hátrahagyva mentem,
és már láttam a következő
erdőség elejét,
ahol minden magát adja.
Magam mögött hagytam
várakozást és véleményt;
madarak gyűltek körém,
ürességem mélyülő kútja köré.
Az emberségemet ekkor már
úgy vittem, mint vedlett bőrt:
élek, de boldogabb vagyok,
amikor látom, hogy már nem én.
Majdnem az elejétől,
de végig tudva, hogy a jó úton járok,
most szemlélődve nézek vissza,
Szívemben mindenekkel.

Politikum

Keserűlikőr, erős fajta,
de nem repít sehova,
hanem földhöz vág és megvakít.
És kiszárítja a szöveteket:
az arcod olyan lesz tőle,
mint egy száz éves bagósé,
a szívedet elfonnyasztja,
csontjaidat felporítja.
Tiszta pillanataidban,
ha tükörbe nézel,
már nem hiszel magadnak,
hogy jó ezt szürcsölve
ébredni és elaludni.
Agyad szivacsos lesz:
egyre hangosabban ordítasz
és immunissá válsz a józanságra.
Mindezzel együtt
egyre magabiztosabb vagy:
ez most már a győztes csapat!
De nincs győztes csapat,
csak üres poharak,
csak szürkülő álmok,
csak az érzés,
hogy megint átvernek.
Átverődtél…
Amíg a demokrácia
fűszoknyájában táncoltál,
megint feletted dőlt el
a holnaputánod.
Átverődtél,
és bár leszoknál róla,
újra veszel egy üveggel.
Ez most más, ez már az igazi!
Pedig csak új címkét
kapott az üveg,
új színezőanyagot az ital
és a szlogent írták át:
Nem vigaszdíj!
Magadra maradtál
a tülekedés végére…