Hetedhét

szeptember 20th, 2025 |

ERNST TOLLER: FECSKÉK KÖNYVE

Íródott 1923-ban
a niederschönefeldi várbörtönben

Cellámban 1922-ben két fecske fészkelt

Egy barát meghalt az éjjel.
Egyedül.
A rácsok álltak halotti őrséget.
Hamarosan jön az ősz.
Éget, éget egy mély fájdalom.
Elhagyatottság.

Ó, végtelen monotónia nyomasztó éneke!
Ó, szín nélkül szétfolyó napok egyhangúsága!
Mindig
lesz egy nap,
mint az utolsó,
mint a következő,
mindig.

Szürke köd az idő. Az fészkel be
***végtelen vágyad pórusaiba.

A darabka kék eget rozsdás vasrudak nyársalták fel,
amelyek cellád rácsos nyílásában nőnek,
feléd közeledtek
feléd
közeledtek
feléd
közeledtek…
Eleinte védekeztél,
de a rácsrudak erősebbek voltak nálad.
Most megnőnek szemedben,
s pillants bárhova,
mindenütt,
mindenütt rácsrudakat látsz.
A gyermek, ki még a távoli, jaj, az oly távoli csillagfürt-virágos mezőn játszik,
ő is szemed rácsrudai közé szorult.
Ó –

Éjszakáid, álom-éjeid kétségbeesett harlekinádák.

Körmeid süket elhagyatottság koporsófedelén kaparnak.

Sehol nem virul csoda.

Zene szól.

Erdők.

Asszonyok.
***Valahol lágyan hajló nyak
***íve virul.
***Vár egy kéz valahol, teli gyöngédséggel
***s édes meleggel.
Sehol nem virul csoda

Kezemben hideg lett a könyv,
oly hideg, oly hideg.
A fekete betűk fekete hegyek, amelyek vándorolni kezdtek szív-ereimben.
A zizegő levelek végtelen ájulat Északi-sarki hómezői.

Fázom.
Megalvad a világ.
Most lenne szép elaludni,
kristállyá válni a hallgatás időtlen Jeges-tengerében.
Halál-bajtárs.
Társ, társ…

Csipcsirip csipcsirip csipcsirip
csiririr
csurrr

Hogy az ember a sötét küszöb közelében
ilyen dallamot halljon, igyék ily földi gyönyört,
***ily földi panaszt…
Álmodj, lelkem, csak álmodj,
tanuld álmodni az Örökkévalóság álmát.

Csipcsirip csipcsirip csipcsirip
csiririr
csurrr

El, el, Halál-bajtárs, el, el,
Majd máskor jöjj, később, sokkal később.

Fölöttem, fölöttem,
a félig nyitott rácsos ablak fakeretén,
***mely merev ridegségben hajlik be
***cellámba, mintha részeg lenne,
***és hipnotikus pillantás igézetétől tántorogna,
ül
egy
fecskepár.
Ül,
ringatózik, ringatózik!
táncol! táncol! táncol!

Hátráljatok vissza, fekete hegyek! Olvadjatok fel, hómezők!
Nap, nap, hevítsd fel, hevítsd fel őket!

Anyai nap!

Ugyan minő táj sarjad a poros, melankolikus cellasarkokból?
Trópusi mezők, fény-ittasan kibomló orchideák!
Regina Noctis! –

És fölöttük, fölöttük
az én fecskepárom.
Íme, itt a csoda!
A csoda!
A csoda!

Táncolj, ziháló mellkasom,
táncoljatok, sebzett, leláncolt szemek,
fel, fel a táncra!
Csak a táncban töritek le a béklyót,
csak a táncban suhanjátok körbe a csillagokat,
csak a táncban pihentek meg az Isteniben.
Fel, fel a táncra!

Álmodjátok abban a világ szent énekét!

Szenegál partjairól, az Omanbada-tótól
jöttetek, fecskéim,
Afrika szent tájairól.
Mi űzött titeket hideg Némethon hideg áprilisához?

Görög szigeteken pihentetek,
nem zengtek-e néktek derűs gyerekek vidám üdvözletet?
Miért nem építettetek templomot az Archipelagos
tiszteletreméltó tincsei közt?

Minő sorsra jöttetek ide?

Ó, a mi tavaszunk
már nem Hölderlin tavasza,
Némethon tavasza télre fordult,
fagyos és borús,
és képtelen melegítő
szeretetre.

A költőkhöz vagytok hasonlóak, fecskék.

Akik szenvedve, soha nem szűnő áhítattal szeretik az embert,
ők, akik mélyebben testvériesültek a csillagokkal, kövekkel, viharokkal,
mint az egész emberiség.

A költőkhöz vagytok hasonlóak, fecskék.

Hol készítsek lakhelyet néktek, szabadság madarai?
Fogoly vagyok, s akaratom nem az én akaratom.
Ha a szabadság dalát éneklem, az őr jelenti:
a fogoly forradalmi dalt énekelt.
Ezt nem tűrik a paragrafusok.

Hatalmas urak a paragrafusok, melyeket maguk fölé helyeztek az emberek, mert elment az
***eszük. Pálcákat hordanak kezükben. Az emberek azt mondják: az Igazság pálcái.

E ház pálcáit így hívják: magánzárka, ágymegvonás, élelemmegvonás, udvartilalom,
***írástilalom, beszédtilalom, énektilalom, olvasástilalom, fénytilalom, kényszerzubbony.

Ti, fecskéim, semmit se tudtok igazságról, igazságtalanságról. Ezért nem tudtok semmit a
paragrafusokról, és a pálcákról sem…

Hogyan szerezzek Néktek egy kicsi deszkát?
Jó ez a ház, melyet az emberek mint bajonettel óvott, körben szögesdróttal védett lakást
***utaltak ki nekem. Éjjel-nappal szépen visszhangoznak az udvarok az őr monoton lépteitől.
***De a pálcát hordók azt mondják: egy deszkadarabka veszélyes.

Veszélyes a ház rendje és nyugalma és biztonsága.

Irgalmas barát!
Segítettél egy darabka kartonpapírt a cellaajtó fölé dugni.

Ó, fecskék, maradjatok segítőtársaim!
A hívogató falmélyedést
félve röpködik körbe a fecskék.
Egyikük megérinti.
A fiú!
Már megismerem
hosszabb villás farkáról
piros, hegyes
szegyfoltjáról.
Hirtelen megijed.
Tovaröppen.
Vele a lány
éles csivegéssel.

Sejtettétek,
hova akarlak csalogatni benneteket?
Ah, ki akarna önszántából
egy börtöncellába
betérni?

Hat lépés arra
hat lépés erre

Gondolattalan

Visszatértek a fecskék.
És maradnak! Maradnak!

Cellám Keletre néz.

Keletre!

Ó, milyen szegény vagy, Európa!
Házad állatai, akár embereid,
meghunyászkodók és rútak, kasztráltak és nyomorékok.
Ó, szomorú szemeik!
Ha őket koszorúzod, rekordokat koszorúzol.
Ahogy embereidnek is csak rekordjait koszorúzod –
és nem az életüket! és nem az életüket!

Mikor növelik meg életüket?
Mikor?

Átadják azt egy egyensapkás bálványnak, aki rendez, katalogizál, kötelességeket parancsol,
***születési bizonyítványokat, katonai igazolványokat, gyászjelentéseket, halotti
***bizonyítványokat ír, lepergett nevük mögé keresztet rak, az iktatókönyvet az irattárba viszi,
***Így kell ennek lennie, így szolgálod Istent, mindörökkön örökké, ámen.

Keljetek útra, Kelet népei, és hirdessétek ezerszer áldott henyeségtek boldog himnuszát!!!

Ám házaitokban, Európa emberei, ott él egy állat, amely nem hagyja magát idomítani, sem
***zabolázni,
Nem hagyja elfogni magát sem édesgető csalogatásotokkal, sem parancsoló
***fenyegetésetekkel.
Megmarad
szabadnak!
szabadnak!
szabadnak!

Gyertek hozzám, a kétszeres fogolyhoz:
***foglyok által fogva tartott fogoly…

Ezen az éjszakán
cellámban aludt a fecskepár.
Gótikus katedrálisok építőmestere, te,
zabolázd meg büszkeségedet!
Neked kváderkő kell és művészien faragott kövek,
oszlopok, falpillérek, rozetták és színes ablakok,
a te malterod
magát olcsón áruló tömegek nyomorúsága volt,
művedet
a Túlvilágnak,
a Halálnak szentelted.

Nézd a fecskéket:
Piszokból, sárból, fűszálakból, lószőrből
építik türelmesen nemes boltozatú fészküket,
s a Földnek,
az Életnek szentelik azt.
Reggel, amikor jön az őr,
megrémülök.
Ha fölfedezi a fészket,
durva mozdulattal a földre veri.

Ó, a tavaly nyári hadjárat a fiókák ellen!
Esőcsatornák, tetőgerincek iránt lódultak rohamra.
Ahogy az udvarra értem,
csatamezőn jártam.

A jajongó anyák gyámoltalanul köröztek.

X. paragrafus: a büntetés-végrehajtással ellenkezik, hogy madarakat tűrjenek meg a Vezeklés Házában.

Emberek! Emberek!

Pillangókat láttam játszani
nap-káprázatú délben.

Ám
ha a Nap alászáll,
ha korom-tollazatú
éji viharok zúgnak
a földön át,
hol fogtok, Isten-anya legdrágább gyermekei,
hol fogtok akkor aludni?

Bízom,
a virágok kelyhei
kinyílnak néktek,
bízom,
a gesztenye-dómban nyugalomba ringatnak
titeket a virág-csengettyűk.

A fehér pihetollakkal bélelt
fészek melegében
fekszik
öt barnapettyes tojás.

Csírázó Élet öt ünnepi temploma.

Az emberanyák,
jaj, ők már nem
a csírázó Élet ünnepi templomai.

Ráncok rovódtak
anyám tenyerébe.
Mikor engem hordott,
napi ínség
árnyékolta be vérét.
Álmodón
növekedtem
a melengető öl sötétjében…
Tejem mélabú.
Szívverésem bánat.

Moll hangnemű dalt
zümmög
***az ember
a világ himnikus kórusában.

Tudod, hogyan száll a fecske?

Láttam
a háborúban foglyokat vonulni
szétlőtt falvak jajongó völgyein át.
A bámészkodók soraiból
felmagaslott
egy asszony.
Görcsös kezei mozdultak,
meredeken szálltak fekete ég éterébe,
Szálltak! Szálltak!
Lebegtek!
Dühödten!
És egy szeráfi hang öröme rivallt:
André!!!

Ám az nem a fecske röpte volt.

Láttam
a börtönben láncra vert embereket
aludni…
álmodni…
Ó, csillagsugarú arcok!
Láncra vert emberek
álma!
Te boldog, győzelmes Álom!

Ám az nem a fecske röpte volt.

A fecske röpte – hogyan nevezhető a Megnevezhetetlen?
A fecske röpte – hogyan képezhető a Leképezhetetlen?
Élt egy isten,
haragja:
a fecske iramló suhanása,
nevetése:
a fecske bensőséges-bölcs játéka,
szeretete:
a fecske mámoros ön-odaadása.

Európa dicsőíti repülőgépeit,
de én, a 44-es szám,
szívem néma akkordjaival
a fecske röptét magasztalnám.

Ki magasztalja velem a fecske röptét?
Mindjüket meghívom.
Ki jön el?

Egy éltesedő lány.
Egy púpos fiú.
Egy őrült.

Ó, emberi jóság nevetséges háromsága!

Dicsőítünk! Ámen.
Éneklünk! Ámen.
Imádunk! Ámen.

Magasztaljuk a fecske röptét,
noha ezt jelenti röptének kinyilatkozása:

Az állat szentebb az embernél. Ámen.
A virág szentebb az állatnál. Ámen.
A föld szentebb a virágnál. Ámen.
De legszentebb a kő. Szelá. Szelá. Szelá.

Reggel a fecskehím
finom gráciával tisztogatja
kéklőn csillogó tollazatát.
Fecskéné folyvást elégedetlen.
Szidja őt, civódik, fecseg, zsémbel,
tarka zagyvalékbeszéd.
A férj méltósággal fejezi be
reggeli frizőrködését,
a zsörtölődő hangokra alig válaszol.

Azután – huss!
Felröppen harmatos egekbe.
De nem marad soká,
megint megül az ablakkereten,
kotló hitvesének
vidám reggeli koncertet csivitel.
Csipcsirip csipcsirip
csipcsirip
csurr.

Állok az éjszakai ablakrácsnál.

A fecskeasszony álmában csivog.
A szerelmes hívogatástól éberen
mozgolódik halkan a hím.

Nem vagyok egyedül.

Pajtásaim a Hold s a csillagok is,
meg a csillogó, néma mezők.

Ember, mily szegényesek ünnepeid!
Elvetemült kor jazz-muzsikája sivít!
Élettől való félelmetek
felkurblizza magatok-elől-menekülésetek autóit,
lampion elektromos vágyától
illuminált
a lélek
s azt gondolja:
megmenekült.

Pedig nem menekült meg.

Összes lármátok, rikácsolásotok, károgásotok, örömötök kiplakátozása – jókedvűek vagyunk:
***hahaha –
nem harsogja túl
a három titokzatos patkány
Üresség***Félelem***Elhagyatottság
halkan kaparászó körmeinek neszét.

De már látlak téged,
forradalmivá érett Ifjúság.
Tetted: nemzés
csönded: fogantatás
ünneped: szülés

Áldozva
hős lobogó halálközeli küzdelmében,
lépdelve
álmodó tavasz érlelődő mezejében,
ujjongva
ellazult testek egybekötő táncában,
sejdítve
csillagos éjszaka mágikus némaságában.

De már látlak téged,
forradalmivá érett Ifjúság.

Testvéri, bátor fecskéim!
Az udvaron állok.
A reggeli szellőkön vitorlázva, hatalmas szárnyait
méltósággal kiterjesztve, egy karvaly.
Játszadozó fecskék éles sikoltását hallom.
Minden oldalról hívások felelnek.
Fecskerajok repülnek erre.
Ki adta meg a kezdőjelet?
Nyilazó lendülettel támadnak a királyi madárra,
mely karmai közt fiatal verebet tart.
Testvéri, bátor fecskéim!
Micsoda egyenlőtlen küzdelem!
Higgadtan, lendületes szárnycsapásokkal védekezik a megtámadott.
Alig figyel a parányi üldözőkre.
Szegény veréb!
Újra meg újra a rablóra támadnak a fecskék.
Tüzes szenvedéllyel szorongatják.
Szárnycsapásai már mind kapkodóbbak, szaporábbak…
A fecskék legyőzték az Erőset!
Dühös kiáltás, a szövetkezett erő szorításában nyitja ki rabtartó karmait a karvaly.
Remegve röppen tova a bódult veréb.
Boldog repülésben ünneplik a közösség győzelmét a fecskék.

Ti állatok, mikor léptek végre
szövetségre az emberek ellen?
Én, egy ember,
hívlak fel erre titeket!
Titeket, tüzes tűvel megvakított csalogányok,
titeket, gázzal telt gyakorlóhajók kazamatáiban megfojtott ürük,
titeket, korbácsütések alatt rogyadozó szamarak, ti legszelídebb állatok,
titeket, rángó lélegzettől és érző szívetektől megfosztott struccok,
titeket, dögletes tárnákban nap nélkül robotoló lovak,
titeket, izzó vasrácsokon idomított medvék,
titeket, acél korbáccsal cirkuszban szelídített oroszlánok,
mindőtöket, mindőtöket
felszólítalak:
Ébredjetek!
Bosszuljuk meg
az Ember áldozatait:
ízletes voltukért megkínzott állatokat,
divatszeszélyből kéjes vigyorral megnyúzott állatokat,
megittasult lelátóknak hiába feláldozott állatokat,
háborúkban értelmetlenül szétszaggatott állatokat…

Hadd álljak életekre én,
én, az emberiség renegátja,
hadd vezesselek titeket ellenségetek, az Ember ellen.

Puszták állatai: harsogjatok riadót!
Dzsungelek állatai: üvöltsetek rohamot!

Nincs megkülönböztetés!
Fehérek és feketék, sárgák és barnák
Föld mocskai mind! Anyagyilkosok! Csillagrablók!

A fészek domborodó szélén
ül a fecskeanya.
Néz komoly, várakozó szemekkel.
(Mily kevéssé ismeri az ember
a szemeteket, állatok!)
A változás szent nyughelyén
olykor
csettegő csőrével kopog
a vemhes élet
mésszel körbepáncélozott világán.
Mozdulatlanul fülel
kimondhatatlanul gyengéd hangokra!
A hím sebesen odaröppen,
izgatottan, serényen, tevékenyen
köröz csivegve a fészek körül.
A nőstény pajkos örömben
hessenti el
a fürkészőn repdesőt.
Végül megnyugszik.
Tekintete ellágyul,
szelídekké, óvatosakká válnak
mozdulatai.

A fecskeapa pedig
megpillantja
magát,
önmagát az öt apró
vak, pihegő
arcban.

Hadd vegyek részt
boldogságotokban,
társaim!
Keresztapja hadd legyek mind az ötüknek,
gondviselőjük, segítő védelmezőjük!
Gratulálok! Gratulálok!

Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel!
Éjszaka mesét csicsereg néktek anyátok,
most táplálékot keres a csőr-csészécskéknek.
Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel.

Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel!
Nap kopogtat, s köszönteni kíván titeket,
nyissátok ki barna kandi szemetek.
Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel.

Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel!
Hamarost fölcseperedtek és repültök
tova tágas tengerek fölé kicsi négerekhez.
Kicsi fecskék, itt a reggel, a reggel.

Rózsás testükből
selymes-szürke pihécskék
nőnek furcsa csomókban.
Túl hosszú
vékony nyakra feltűzve
a fej…
A sárga csőröcske egyszer csak felhasad,
mókásan dühös torok
tátong követelve.

Mindig tiszta a fészek.
Fehér kukac fekszik benne
tekergő fekete farkincával.
A szülők fogják
és – kívül tágasabb!.
Buzgón etetik
a fiókákat.
Az élelmet először
csőrükben felpuhítják,
nyállal gyengéden előkészítik,
majd az éhes pofácskákba dugják.
Ha az apa
a jobb oldali fiókát eteti,
az anya eteti
a bal oldalit.

Titokzatos törvény
működik.

Mint egy gyermek,
aki szelídebb lények képének, játékának örül,
úgy néztem rád.
Most tudós emberként nézlek.

Mi az, amit
kapdosó csőrödbe fojtva
éhes fiókáidnak idecipelsz?
Hasonlít egy kicsiny állatkára,
kis húgodra, a légyre.
Te is az élet ős-bűnével vagy egybekötözve!
Jaj nekünk!
Gyilkol, ami él.

Még mélyebb szeretettel akarlak szeretni,
mert tudom, mit parancsol tenned a Sors.

A Föld átka ez,
sehol sem
lélegzik isteni ártatlanságban
az élő.
S még a halottnak is
ölnie kell.

Ej, kicsi fecske!
Mi ki nem telik tőled!

Félénken s mégis bátran
szökken az egyik
a fészek peremére.
Farkacskáját kecsesen emelinti…
Potty!
Dolga végeztével
borzolt szárnyakkal
tisztogatja
csöppnyi popóját,
és sietősen, emelt fővel,
büszkén, akár egy orosz cár,
bújik vissza a fészekbe.

Láttam egy lányt,
ment a búzavetésben.
Piros főkötője rikított,
piros főkötője, piros főkötője,
vagy tán a szíve volt.

Távolban az orgonabokron
egy rigó dalolt .
Úgy szólt, mint egy szerelmes dal,
szerelmes, szerelmes,
vagy csúfoló talán.

Még egy nyarat,
még két nyarat,
trallalala, trallalala…

Ha veszély közeledne, éles füttyel
jelezné a fecskeanya
nyomasztó félelmét a szeleknek.
Ablaktól fészekig, fészektől ablakig
röpköd nyugodtan.
A fészekben kuksolnak,
egymáshoz bújva,
a fiókák.
A fészek pereme fölött
kandikál ki fejük,
előrehajolnak, visszahúzódnak, ringatóznak
a tojó röptének ütemére.
A fecskeanya szárnyai
súrolják a melengető fészket,
a kicsik nyújtogatják csivegő csőrüket,
jámbor várakozáshoz szokottan.
De nyomban elnémulnak
komoly gondolatokban,
s különös fény gyúl
fióka-szemükben.

Hívogató-csivogó hangot hallat a nőstény,
elidőzőn.

Ó, fenséges csoda!
Az egyik fióka előmászik,
kiterjeszti parányi szárnyait…
Felemelkedik…
Repül,
repül
setesután, mégis teli bájjal,
félelméből merítve
nemes finomság kecses gesztusait,
dobogó szívvel ül meg
boldog anyja mellett.

Dicsérettel és ínyenc falatokkal
kényeztetik bátor csemetéjüket
a szülők.

Perpatvar
harsog a fészekben.

A közeli tetőgerincre száll a bátor ifjonc.
Kíváncsian fürkészi a világot.
Először fürkészi a világot.
Barátaim, vele együtt én is először látom a világot.

Ott ül az én kicsi fecském. Fölötte a ragyogó,
melengető Nap, alatta a viruló, lélegző Föld.
Virágok, fák, tetőcserepek,
távoli erdők, távíródrótok,
mind-mind köszöntve hajtják meg
néma fejüket.

Velem, a fogollyal is
susogva szólnak az érő kalászok.
A nyár kéklő ege
boltozza be ezt a halott udvart is.

Édes boldogság delében
lélegzem.

Föld! Te drága!

A bátor fiókától tanul a többi.
Minő türelemmel segít nekik!

S pár napra rá már
künn hancúrozik apraja-nagyja.

Vidám játékban tanulják a fiókák
a repülés ünnepi művészetét…

Este már haza se térnek.

Lesem ám szavatok, fecskék,
saját serény mesterkedésemen is nevetek.

Az ember a Világmindenség közepe?
Miért nem a fecske!
Emeljétek inkább, emeljétek inkább
a fecskéket a Hetedik Nap trónusára.

Az emberek kedvéért
gyilkoltatok embereket,
a fecskék kedvéért
talán meglelitek az Embert,
és tán még többet is, mint az Embert.

Lesem ám szavatok, fecskék,
Saját serény mesterkedésemen is nevetek.
Nevess te is, barátom.

És újból készítgetik fészkük a fecskék.
És megint a pezsdülő szerelem, mámoros beteljesülés napjai.
És megint békés boldogság lesz rajtam az úr.

Ám odakint harcolnak a testvérek.

Négy vaksi fióka reszket a fészekben.
Mind ritkábban térnek haza a szülők.
Ínség! Ínség!
A fiókáknak nincs élelem, s a ködös napok
csak egyre múlnak.
Ínség! Ínség!
Este csupasz testecskék simulnak
az anyai begyhez, oly gyámoltalanul bizakodva,
mintha haldoklók simulnának
áhítatosan megálmodott istenség szívéhez.
Az anya sírt.

Láttál már állatot sírni, Ember?

Éjjel fagy jött
halotti palástban.

Reggel felébredtem.
***A fészek üres volt…
***A szívem üres volt…

Ó, drága kicsi fecskék

Fiókáikat gyászolják a fecskeszülők.
Fájón-közel egymáshoz ülnek a dróton, mely asztalom fölött feszül.
Egymásnak adják vérük melegét.
Másként gyászoltok ti, fecskéim, mint ahogy gyászol az ember.
A ti panaszotok: fázós reszketés a Végtelenség fuvallata előtt.
Veletek gyászol a derengő este.
Veletek gyászolnak cellám tárgyai.

Fenséges némaság.

Az elborulás éjeiben
ne hordozz
vágyat
az emberek után.
Féld a fojtogató szót!
Bizony, bizony,
amint néven szólítasz valakit,
lelked számára akkor hal meg egészen.

Már őszi viharok süvítenek
a sváb mezők felett,
hontalan levelek
kavarognak a légben.
A Duna posványos mocsarából
ködök szállnak,
lobogtatván
szüntelen halottsiratás
halotti palástját.

Téli vonuláshoz
gyülekeznek a fecskék.

Téli csöndhöz
készülődik a szívem.

Még utoljára hallom a fecskék énekét:

Házak miriádjai közt is megtaláljuk tavasszal e szürke börtönt,
cellák miriádjai közt is megtaláljuk tavasszal a te szürke celládat.

Elhagytatok hát, fogságom legdrágább társai, ti.
Mily meleg volt a cella zümmögő dalotoktól, testecskétek lélegzésétől, zuhanórepüléstek
zengő ellipszisétől.
Nyaram kozmikus társai,
ti legdrágábbak,
legtávolibbak,
legközellibbek,
alázatos hálával
köszönöm szeretet-ajándékotokat.

Állatkáknak hívnak titeket az emberek, s valami arrogancia cseng szavukban, ha állatkák mondanak.
Ó, az ostobaságuk!
Én megtanultam tisztelettel tekinteni megnevezhetetlen állat-létetekre.

Amíg az emberek újra föl nem fedezik állatiságuk okát,
csak lézengnek a létben,
harcuk nem több
egy újabb küzdelemnél,
s még legszentebb átváltozásuk is
egy újabb változás csupán.

Fordította: Erdélyi Z. János

Ernst Toller (1893 –1939) német színdarabíró, költő. Balos érzelmű íróként tartják számon.

1893-ban született Samotschinban a mai Lengyelország területén, zsidó családban. Az első világháború kitörésekor önkéntesnek jelentkezett katonai szolgálatra, így a nyugati frontra került a német-francia határra, ahol tizenhárom hónapot töltött. A háború kiábrándította és súlyosan megterhelte lelkét és idegrendszerét is, később súlyos idegösszeomlást kapott.

Részt vett az 1919-es Bajor Tanácsköztársaságban több jelentős anarchistával és kommunistával együtt. Ez a köztársaság rövid életűnek bizonyult, amit végül a jobboldali erők buktattak meg, őt pedig börtönbe zárták a forradalomban való szerepvállalásáért.
A Náci Párt hatalomátvétele után elmenekült az országból. Eleinte Kanadában, majd az USA-ban telepedett le. Folyton pénzügyi problémái voltak, és képtelen volt feldolgozni, hogy a testvéreit koncentrációs táborba zárták. 1939 májusában öngyilkosságot követett el.

Jellemzően expresszionista volt, és rengeteg szimbólumon keresztül mutatta be az első világháborút, aminek során önkéntesként szolgált, valamint az azt követő társadalmi változásokat.

Fecskék könyve című művét 1923-ban írta a börtönben.

Illusztráció: Ярошенко