Ujlaky István: Mese a tanítóról

•

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy tanító bácsi. Igen-igen fiatal ember, mert akkoriban gimnázium után már tanítani lehetett. Tokajban született, de Erdélyországba ment el, hogy egy kicsi faluban tanítson, olyan gyerekeket, mint ti vagytok. Akkoriban egy székely falu nagyon kevéske pénzt tudott fizetni tanítójának, viszont ingyen adott szállást, és ebédet, sorkoszton. Vagyis, a tanító bácsi minden nap másik családnál ebédelt. Mi a kedvenc étele, mester – kérdezte az első házigazda, azaz gazdasszony – merthogy Székelyföldön mesternek hívták akkoriban a tanítót. Gulyásleves, palacsinta, vágta rá a tanító. El is terjedt hamar a faluban a dolog. Így hát a fiatal tanító vagy harminc napig mindig gulyáslevest és palacsintát ebédelt.

Kalandosabb dolgok is történtek vele. Jókat lehetett kirándulni a szép erdélyi hegyekben. Szerette is az Alföldön nevelkedett tanító a hegyvidéki tájat. Azon a napon is szerette, mikor három társával járták a Hargitát. Merthogy errefelé nem Mátrának hívják ám a hegyeket, hanem Hargitának. Szerette, azaz szerette volna, ha meg nem marja egy kígyó. Gonosz jószág volt az, keresztesvipera, villás nyelvű, rút, zöldeskék szemekkel. Orvost keresni akkoriban, a székely hegyekben nehezebb volt, mint ma iskolást, aki nem kockul sosem a telefonjával. Hanem akadt közöttük egy góbé, nem csak vidám, okos is, habár góbénak nem okosság, hanem csalafintaság miatt neveztetik az ember. Ássunk gödröt, mondta, mélyet, gyorsan! Lefektették a tanítót, oldalvást, a földre. Megmart karját beásták a hargitai humuszba, és bétemették. De már ásták is az újabb gödröt, aztán a harmadikat, és így tovább. A tanítónak pedig csak annyi dolga lett, hogy mindig a legfrissebben kiásott gödörbe nyújtsa bele sebesült karját. És láss csodát, az édes hargitai anyaföld kiszívta a kígyó mérgét! El is oldalgott addigra a gonosz vipera, már amennyire lábak nélkül oldalogni tud egy efféle csúszómászó. De azért, gyermek, legyél csak óvatos a kígyókkal, mert nem biztos, hogy te is olyan szerencsésen jársz a gödrökkel, mint a mi tanítónk!

Hanem a fiatal tanító, három-négy évvel azután, hogy már nem kellett minden nap gulyáslevest és palacsintát ennie, beleszeretett egy szép leányba. Barna haja, barna szeme, cseresznye ajka, kerek válla és más mindenütt is kerek testecskéje olyan szép volt annak a lánynak, hogy csak a lelke lehetett szebb annál. Szerencsére nem csak a tanító szerette meg a lányt, de a leány is megkedvelte a tanítót. Így aztán a mester egyre gyakrabban ette a gulyáslevest és a palacsintát a leány családjában, vasárnap ebédkor. Meg is egyeztek a fiatalok, összeházasodnak.

Ekkoriban történt, hogy Magyarország és Erdélyország közé határt vontak. Magyar urak, román urak és más különb-különb országbéli urak szoktak olyan dolgokat művelni, ami miatt határokat kell húzni oda, ahol eddig nem volt, és megszüntetni ott, ahol meg igen. Még csak meglettek volna ezzel a határral, nem kell azon folyton általmenni, ha nem kell az új, oláh királyra esküt tennie minden tanítónak. A mi mesterünk viszont megmakacsolta magát, márpedig ő másra, mint magyar királyra, nem esküszik. El is határozták, átköltöznek a másik Magyarországra, a nagyobbikra, ahol nem kell idegen királyokra esküt tenni. A tanító megy hamarabb. Aztán ha állása, pénze van, pár hónap, félév múlva jöhet a szerelme is utána. Megesküdni már a magyar Alföldön fognak.

Addig meg leveleket írnak egymásnak. Tudjátok, akkoriban még nem találták fel a számítógépet, sem a mobiltelefont. Az emberek úgy tudtak üzenni egymásnak, hogy egy lapra leírták, amit mondani akartak, mint ti magyarórán a fogalmazást. Aztán borítékba tették, megcímezték, bélyeget ragasztottak rá. És a bélyeg áráért a postás elvitte a levelet abba a másik faluba, ahol a címzett lakott. Írt is a tanító, szépet, hosszút, szerelmeset. De választ nem kapott reá. Írt másodszor is, harmadszor is. De a szép leánynak se híre, se hamva. Telt-múlt az idő, mígnem a mester megismerkedett avval a leánnyal, aki, elárulom nektek, de ne mondjátok el senkinek, az én nagymamám lett később. Írt egy levelet, még egyszer, utoljára. Ámde választ erre sem kapott. Ekkor aztán összeházasodott az alföldi lánnyal, és megpróbált sohasem gondolni arra a másikra, a kerek vállúra. Élt, éldegélt a tanító a feleségével. Gyermekeik születtek, épp heten, habár nem egyszerre, hanem sorra egymás után. Történt pedig egyszer, hogy elszólította az ég (vagy netalán a pokol) a mi tanítónk anyját. Nem mondom, hogy édesanyját, mert az már akkor elköltözött a világból, amikor a tanító még nem tanító volt, hanem hátulgombolós kisgyermek. Így aztán a mi mesterünket egy gonosz mostoha nevelte fel. Miatta is akart jó messzire, egyenesen Erdélyországba költözni a tanító. Volt a mostoha háza tetején egy padlás. Oda a tanító sohasem mehetett fel, sem kicsi, sem nagyobb gyermekként, de még meglett férfiként sem. Hát most, hogy a mostoháját kikísérték a temetőbe, gondolt egyet, és csak felment.

Látott ott lim-lomot, sok-sok port, futkosó egeret, régi rokkát, csorbult ásót. Meg egy dobozt. Na, fogta a mester azt a dobozt, levitte a lakásba. Nagyon dobogott a szíve, de azért kibontotta. Tizenkét levél volt abban, rózsaszín szalaggal egybekötve. Ismerős a levelek írása, talán még az illata is. Hát mit gondoltok, ki írta azokat a leveleket? Talán kitaláltátok. Az a szépséges székely leány. Még csak fel sem bontotta őket, csak elrejtette a gonosz mostoha, hogy ne legyen boldog az ő mostohafia. Elszöntyönpöntyörödött nagyon a tanító. Három nap, három éjjel valaha volt szerelmére gondolt. De már mit volt mit tenni, nem lehetett visszatekerni az idő kerekét.

Amikorra a tanító megbékélt volna a nagy szomorúsággal, kitört a háború. Mentek is a magyar bakák meghalni, a távoli Muszka országba, ahol akkoriban Télapónak nevezték a Mikulást, és nagyon megharagudtak arra, aki nem így mondta. De ti gyerekek nyugodtan nevezhetitek hol Télapónak, hol meg Mikulásnak, ahogy épp a szátokra jön a szó, mert manapság már nem haragszik ezért senki. Elment a háborúba a tanító legnagyobb fia is. Nem jól alakult ez a háború sehogy sem. Persze, talán nem is alakulhatott jól, mert akkoriban a német király éppolyan gonosz ember volt, mint a muszka király. Csak a magyar királynak kellett volna legyen elegendő esze, kimaradni ebből a háborúból. Mert így aztán odalett a háborúban a tanító fia. Nem halt meg, csak eltűnt, így kellett mondani, eltűnt. De hát se élve, se halva nem látta azóta sem senki. Jöttek viszont a faluba szerencsétlen, rabláncra fűzött emberek, akiket kegyetlen német katonák őriztek. Szállást kerestek. És hát hová is lehetett volna egy kicsiny faluban elszállásolni száz embert, ha nem az iskolába? Hívták a tanítót, nyissa ki az iskolát. Nyitotta, persze. De látta azt a nagy-nagy szomorúságot, ami ezeknek a rabláncra vert, csontsovány embereknek a szemében csillogott. Mondta is a fiainak, szaladjatok a nagygazdákhoz. Mondjátok nekik, hozzanak kenyeret, tejet, más ennivalót, bort az iskolába, ezt üzeni a tanító. Szalonnát ne hozzatok, azt ezek az emberek nem ehetnek, tiltja a vallásuk.

Nagy tekintélye volt akkoriban a tanítónak, mert ő tervezte meg a faluban száz ember házát. Amikor kérdezték tőle, mivel tartozunk, tanító úr, mindig csak azt mondta, jó szóval. De különben is, ha a méheknél új királynő született, kettévált a kas. Az új királynő rászállt egy faágra. És ezer méhecske védelmezte őt a testével. Ha ilyenkor valaki egy kis kosárral, egyetlen erős és ügyes mozdulattal befogta azt az ezer méhet, saját méhkast telepíthetett. Ám ha nem jól csinálta a befogást, ezer méhecske csipkedte agyon. És bizony senki más nem tudta úgy befogni az új királynőt és az ezer méhecskét, mint a mi tanítónk. Őt is hívták mindig, ha új méhkirálynő született. Élt a faluban másik tanító is, épp tizenkettő, meg egy orvos és két pap, de azok bizony a háború miatt mind elmenekültek. Egyedül a mi mesterünk maradt a faluban. Amit ő kért, parancsszóvá vált. És ritkán kért. Hozták hát a gazdák a kenyeret, tejet, ennivalót és bort. A tanító odaadta a bort a kegyetlen katonáknak. Aztán amikor már úgy találta, hogy sokat ittak belőle, megkérdezte őket. Nem adhatna egy kis kenyeret, tejet ezeknek a szerencsétlen foglyoknak? És láss csodát, a gonosz katonák, kipirult arccal a sok bortól, beleegyeztek. Így jól is lakhatott aznap este az a sok rabláncra vert fogoly.

Lakott abban a faluban egy gróf. Gazdag, de jó szívű. Elmenekült ő is a háború elől. Ámde mielőtt elmenekült volna, odaadta a kastély hatalmas éléskamrájának kulcsát a tanítónak. Vigyázzon rá jól, ne hagyja, hogy lopjanak belőle. De ha éheznének a faluban, nyissa meg a raktár kapuját, és adjon enni a legszegényebbeknek. Így is történt. Kemény a tél, szigorú a háború, semmi sem működik úgy, mint máskor. Amikor már sok családban csak naponta egyszer ettek, és félni kellett, hogy azt sem sokáig, a tanító kinyitotta a gróf éléskamrájának ajtaját. Kaptak belőle a szegények lisztet, krumplit, babot, szárazborsót, ki tudja még mit. Haragudtak is a tanítóra a gazdagok, mert hogy ők nem kaptak. Úgy igazságos, mindenkinek egyformán! De a mester nem engedett, neki a gróf meghagyta, annak adjon, aki rászorul.

De a nagygazdák hamarosan mégis csak megbocsátottak a tanítónak. Ugyanis egy rideg és zord téli napon a faluból, ahol a mi tanítónk lakott, elmentek a katonák. Mármint a német katonák, akik immár majd egyéve laktak a községben. Találtak azonban a gazdák a falu főterén tizenhat ládát. Rajta valami idegen nyelvű felirat, hiába olvasták, nem értették. Hívták hát a tanítót. Tanító úr, mi lehet ezekben a ládákban? Jókor szóltak, jónak szóltak. A tanító beszélt egyedül németül a faluban. És bizony látta, mert elolvasta: a ládákban robbanóanyag van! Ha ezt a tizenhat ládát eltalálja egy muszka bomba, tán az egész falu a levegőbe repül. Mitévők legyünk, tanító úr? Szekérre kell rakni a ládákat, de egy szekérre csak egyet. Ki kell szekerezni a falu határába. Ott elásni, jó mélyre. És ha épp akkor repül a bomba, amikor viszem a szekeremen a ládát? És épp az én szekeremet találja el? – kérdezte a legtekintélyesebb gazda. Akkor bizony felrobban a láda, a szekér. És meghal, ember is, ló is. Hát, akkor én ugyan fel nem veszek a szekeremre egy ládát sem! – mondta ijedtében a gazdag ember. Így is meghalhat, csak így magával hal az egész falu – mondta a tanító. Hát mi légyen akkor immár? Abban maradtak, minden gazda csak egyszer, egyetlen ládát fuvaroz. A tanító pedig minden szekérre felül. Szét is hordták a ládákat a falu határába. A tanító még térképre is rajzolta a helyeket, ahol a ládákat elásták: ha egyszer a magyar király katonái járnak erre, nekik oda lehessen adni.

Két nap, két éjjel telt el idegen katona nélkül. Máshová muszkák érkezte, ide oláh katonák. Kérdezte a parancsnokuk, kivel beszélhetne a faluban? De oláh nyelven kérdezte, nem értette senki. Gondolták, mégis csak a tanító az árván maradt falu vezetője, hátha kigondolja, mi most a teendő. Odavezették hát. Megállt a tanító háza előtt a lovas katona. Kezében géppisztoly. A tanító elébe ment. A parancsnok mondani kezdett valamit oláhul. Aztán egyszer csak abbahagyta. Mester! – kiáltott fel szépen, magyarul. Lepattant a lóról. Odament a tanítóhoz, átölelte. Mester – kiáltotta még egyszer és könnyes lett a szeme. Székely ember volt ő, épp abból az erdélyi falucskából, ahol valaha a tanító oly lelkiismeretesen ette a gulyáslevest és a palacsintát. Tanította is betűvetésre ezt a katonát, amikor az még gyermek volt. Meg is egyeztek hamarosan. A katonáknak enniük kell. De ha kapnak kenyeret, szalonnát, bort, nem fognak harácsolni, sarcolni, sem más rosszat tenni. A tanító megint megszervezte a dolgokat. Aztán, este, amikor már az idegen katonák közül mindenki jól lakott és volt hová lehajtania a fejét, a tanító házában elbeszélgetett a székely parancsnok és a mester. Kerülte, kerülte a témát sokáig mindkét férfi. De aztán csak megkérdezte a tanító: mi lett avval a szép, kerekvállú leánnyal? Hát, az bizony sokáig várta, várta a mestert. Sohasem ment férjhez. Elszomorodott a tanító. Ti viszont, gyerekek, ne szomorodjatok el, mert ha nem így történik, én talán meg sem születtem volna, és nem tudom elmesélni nektek ezt a mesét.

Illusztráció: A. Anker