Nádi Zita: HALLELUJA!

Karcsú vörös gyerekmókus fut lefelé a fogazott szélű levelek közt a mogyoróbokor szürke törzsén. Hu-hu-hú-hu, hu-hú-hu hangok préselődnek ki csöppnyi száján át a tüdejéből. A nagyobb vörös mókus a diót is leszakítja. Lehántja vastag zöld burkát, metszőfogaival feltöri a csonthéjat és kieszi belőle a tejfehér belét.

A mókusokkal szemben én hetvenöt évesen a puha kenyérszeletet is apró kockákra vágom, mert ha a csapolt metszőfogammal harapok, kifordul a gyökérágyából. Kérdezték az ismerősök, hogy akkor minek van. Díszlet, feleltem, hogy ne nézzenek vasorrú bábának.

Szarvaspörköltet eszik a strand Hangulat büféjében Görbe Pál. Tud élni. Nem aprózza el az élvezeteket csontlevesre és krumplis tésztára, neki a bordó, zaftos szarvashús-kockák kellenek sűrű paprikás hagymaszaftban, apróra szaggatott aranysárga galuskával.

Egyébként nem Görbe Pálnak hívják, valamilyen László, csak mi szoktuk úgy emlegetni, hogy a görbe pali. A lányom barátnője meg azt hitte, hogy a Görbe Pál nevet kapta a szentkeresztségben. Kábé ötven éve járunk családdal ugyanarra a balatoni strandra és a lányommal egymástól függetlenül megfigyeltük és rögzítettük az emlékezetünkben ennek a görbe palinak a viselkedését. Lassan, komótosan gázol be a vízbe. Fittyet se hány a testére akaszkodó hínárra, vízben fuldokló katicabogárra, darázsra. A bójához érve megfordul, áll, meredten néz a part felé, kisvártatva lelögyböli magát a langyos vízzel, majd nem sok vizet kavarva maga körül kiúszik.

Amint megpillantom, nem bírom levenni róla a tekintetemet, mindenhova követem kortalan figuráját. Mintha szerelmes lennék belé harminc-negyven éve. Pedig nem nevezhető szerelemnek ez a vonzalom, inkább olyan melegség fűti át a lelkemet, mintha valaha összetartoztunk volna és még mindig nem közömbös számomra. Tán előző életünkben volt a párom vagy az apám vagy a fiam és valami végzetes erő elszakított minket egymástól. Lehetőség nyílna végére járni közös életünknek együtt, persze, ha egyáltalán tudomása lenne erről a hozzá fűződő vonzalmamról. Egyszer se kaptam rajta azon, hogy engem figyelne. Ismerősnek találna, emlékeztetném őt a múltjára. Világos, hogy levegő vagyok a görbe pali számára. De aggodalomra semmi ok, legalább annyi szimpátiát érzek iránta, mint amennyire taszít a külleme és a gesztusai. Meggörbedt háttal, behúzott nyakkal, előreesett fejjel jár és mintha a jobb lába rövidebb lenne, azon az oldalán mindig kissé feljebb van csúszva a fekete úszónadrágja. A jobb karja is rövidebbnek látszik és sután, a törzsétől eltartva lógatja. Születési trauma áldozata, vagy agyvérzésen esett át. Fejlődési rendellenesség, vagy a csuda tudja, mi okozta ezeket az elváltozásokat.

Olykor vele van fehér hajú, mogorva arcú ezeréves anyukája, néha kissé kövérkés, befelé csámpázó nagylánya is meglátogatja. Tanárféle lehet Görbe Pál, mert hosszasan, tudálékosan magyarázgat jelentéktelen dolgokat a lányának. Morogni nem szokott mogorva arcú, fehér hajú anyukája, nem is görbe, egyenes telt alakja. Csak mennek komótosan görbe fiával hallgatagon. Ritkán váltanak szót egymással. Egész nyáron együtt nyaralnak, szavak nélkül is megértik egymást. Lehet, hogy Pesten is együtt laknak, egymás gondolataiban olvasnak.

Az ötvenéves faház fürdőszobájának a padlója a zuhanytálca alá becsapódott víztől enyészetszagot árasztva korhad. Míg ellépkedünk a vécékagylóig, süllyedezik a talpunk alatt. Inog a kagyló is. Ránehezedve a deszkára a fedele a hátunkra csapódik. Néha leereszkedő fenekünkre vág rá. Megszoktuk. Bevésődött az agytekervényünkbe, hogy hátba ver a fedőlap. Bekövetkeztekor nem tör ki a frász.

Árpád új vendég a házban és olyan a természete, hogy a kákán is talál csomót. Csodaszámba menne, ha ebben a roskatag faházban nem lelne hibára. Elmondása szerint a lebontásra megérett faházban még békésen pisálni se lehet. Felhajtja a deszkát és amint előre hajol, rácsapódik a farkára. Kék műanyag bevonatú drótból tekerget, hajtogat egy kampót, rögzíti a vízvezetékcsőhöz, a meggörbített felét beakasztja az ülődeszka peremébe. Nagyon büszke a találmányára.

Epehólyagtalanított emésztésemnek köszönhetően evést követően kiszámíthatatlan időn belül célba kell vennem a mellékhelyiséget. Felpattanok az asztal mellől, lóhalálában csattogok fel a nem mindegy melyik részét terhelem a testsúlyommal, mozgó falépcsőn. Jó lenne szégyen nélkül eljutni a fajanszig. Feltépem a nyiszorgó ajtót, rálépek a lápra emlékeztetően imbolygó padlóra, és tiszta erőből lefejelem a beázás elkerülése végett bádoglemezzel ellátott ablakkeret élét. Naná, hogy elfelejtettem, hogy szagérzékenységem miatt előzetesen teljesen kitártam az ablakot. Belehasít a fejem tetejébe a fájdalom. Akkorát káromkodok, csoda, hogy nem szakad rám az emlegetett égi személy az anyjával együtt. Végigimbolygok a láppadlón, felcsapom a vécé fedelét, várom, hogy hátba vágjon. Tán a dörgedelmes szitkozódástól hunyászkodott meg a rakoncátlan fedőlap, mert most nem történik meg. Végigtapogatom a fejem tetejét. Tojás méretű ovális dudor sajog lüktetve rajta. Még jó, hogy nem hasította fel a bőrömet a bádogperem, mert akkor vérbe borulva hívhatnám a 112-t. Kopaszra borotválnának, összevarrnák a tátongó sebet, nagy fehér pólyakötést tennének rá. Fuccs a hullámzó, selymes Balaton vízben szökdécselve fürdőzésnek. X nap múlva utazhatnék haza vonattal az utasok sanda fürkésző pillantásaik kereszttüzében a sebészetre varratszedésre. Megállapítom, hogy a néphit szerint, mint ahogy a többi burokban született, mázlista vagyok.

Drága jó apósom a ködös, nyirkos november elején kiterelte a családot a Lupa-szigetre cseh tátrai faház mustrára. Nem észlelte, hogy hat hónapos áldott állapotú menyét, vagyis engem kitört a frász a meredek falépcsőn a manzárdba mászáskor. Reményei szerint a balatoni nyaraló fogja összeterelni a széthullott családot.

Megrendelték a csúcsos faházat és még mielőtt leszállította volna a gyártó cég, papa megszeppenve, lógó orral bevonult a kórházba a fal felé fordulva sírdogálni. Rövid időn belül az áttétes máj- és veserák a túlvilágra szólította.

Tavasszal leszállították a deszkahalmokat. Mama lerendelte a két fiát családostul megbeszélésre Balatonra. Egy szomszédos házban gyűltünk össze. Mama ellentmondást nem tűrően rám szólt. Zita kint marad az udvarban, nem tartozik rá, amit meg fogunk beszélni! A néhány hónapos babával a karomon le- föl sétáltam a frissen nyírt gyepen. Amikor előjött a díszes kompánia, megtudakoltam a páromtól, hogy miről volt bent szó. Mama közölte, hogy ő egyedül nem tudja kifizetni a ház törlesztő részleteit, felszólította a két fiát, hogy havonta hárman adják össze az összeget. Erre a férjem bátyja kijelentette, hogy ő nem óhajt az öccse családjával közösködni egy nyaralóban. A férjem pedig előadta a maga verzióját. Nem lát fantáziát egy kert ápolásában; fűnyírás, sövénymetszés… Amúgy sem szeretne mindig ugyanott nyaralni. Nyaranta inkább veszi a sátorfáját, elindul kocsival a világ felfedezésére. Ezek hallatán mama összeomlott. Zokogva szidalmazta elhunyt férjét, aki felelőtlenül ekkora adósságot lőcsölt rá. Két fia rábólintott, rendben, hármasban kifizetik a részleteket, aztán lesz, ami lesz.

Az lett, hogy a nyolc tagra felduzzadt család sosem tudott megegyezni a nyári időbeosztásban. Általában áprilistól október végéig a mama bitorolta a házat, elhunyta után az a család nyaralt, amelyik előbb ért oda és pakolta be a házba a holmiját. Amelyik fiú később érkezett, csak lelassította a kocsiját, látva a nyitott zsalugátereket, bekanyarodott a Nap utcába és az orra alatt szitkozódva elkezdte hazafelé döngetni a kilométereket. Nagyobbik lányom megvette Józsi nagybátyja részét. Mára a sógorom és a férjem is meghalt. Lányomék Pesten építkeznek és dolgoznak nyáron. Úgy mondta, ha van kedvem egyedül nyaralni, miután ők hazamennek, nyugodtan maradjak. Legalább nem áll kihasználatlanul a faház.

Közutálatnak cseppet sem örvendő mostohaapám szabta méretre és szögezte fel a bádoglemezeket az ablakkeretekre, hogy az eső ne rohassza szét a fát. Délután még beüzemelte a kerti csapot. Fürödhetett egyet a tóban, rendelhetett a család felnőtt tagjainak egy-egy korsó sört a büfében, és az esti vonattal mehetett a szuszogva verejtékező, túlsúlyos nejével, mármint az anyámmal haza vonattal. Egy napra szólt a meghívás, nyaralni a puccos anyósomnak nem fűlött a foga kétkezi munkásokkal.

Az úszótábort követően csatlakozik hozzánk tengersok hajú Rita unokám. Négyen vonulunk este zenét hallgatni. A telt házas Belga koncerten három generáció egy emberként harsogja ugrándozva Zsolti a béka.

Másnap a fülledt délutánon a SCHRABBLE játék alatt addig hergelték egymást a kamasz gyerekek, míg Rita behajította a betűit a tábla közepébe és szitkozódva becsörtetett a faházba. Áron még akkor sem tudott leállni a nővére szekálásával, nagy klumpacsattogással utána nyargalt. Bent ordibáltak és a padlót döngetve dulakodtak. Becsapódott az üvegajtó. A dörrenést csörömpölés és zokogó jajgatás követte. Az anyjuk, akit mamának szólítanak, felpattant a fekete műanyag fotelból és párnácskás macskatalpain felszaladt a lépcsőn. Göcsörtbe összefogott lófarka minden lépésnél rácsapódott a tarkójára. Áron a padlón kuporgott a szétszóródott üvegcserepek közt, jobb lábát az álláig felhúzva vizsgálgatta, Rita még mindig hadonászva ordibált. Mama határozottan rászólt, hogy fejezze be és egy papír zsebkendőt nyomott a kisfiú markába, mondván, szorítsa rá a vérző sebre. Ne vérezze össze az egész házat. Vödörbe dobálta a nagyobb üvegdarabokat, majd felporszívózta a szétszóródott szilánkokat.

Végzett a romeltakarítással, utána kitisztogatta Áron lábfején és talpán lévő kissé mély sebeket. A kisfiú jajgatott, aztán nem bírta abbahagyni a hüppögő sírást.

Ritus felrángatta a lábára a fehér sportcipőjét és kiviharzott a kertből. Na, ez most világgá megy, szaladt át az agyamon. Elképzelhető, hogy vonatra száll és hazautazik Pestre. Megteheti. Van okos telefonja, bankkártyája és hazatalál. Minden gyerek világgá megy életében legalább egyszer, amikor tűrhetetlenné válik számára a helyzet.

Húsz perc múlva izzadtan, csapzott hajjal, zihálva futva tért vissza két pálcás jégkrémmel a kezében. Áronnak a fehér csokisat nyújtotta oda, mert azt szereti a legjobban. Szent a béke?, kérdezte fancsali mosoly kíséretében. Van ám bűntudatom, azt sejtheted. Ha szúr, ha rálépsz és másnapra bedagad, meggyűlik, akkor üvegszilánk van a sebben…

Hazautazásukat követően ideális csend, nyugalom, béke honol a rozzant faházban. Hajnali álmomban a lányom telefonál, hogy elvitte Áront a baleseti ügyeletre. Megröntgenezték a sarkát, nincs benne üvegszilánk, viszont meg kell műteni, mert levált még egy porc a sarkából. Azt mondta az orvos, nyugodtan utazzunk el Párizsba, ráér a műtét utána is. Az a baj, hogy nem nőtt csont a sarkába, porcból áll az egész. Először a jobb lábát műtik meg, beültetnek oda egy mű sarokcsontot. Ez lassan fog rendbe jönni, kábé félévet vesz igénybe. Utána a bal sarkába is beoperálnak egy csontot, annak a gyógyulása is félévet vesz igénybe.

Hogy jár akkor iskolába?, kérdezem elborzadva, miközben érzem, hogy a hajam emelkedni kezd a fejem tetején. Kimarad egy évet, válaszolja a lányom. Most siralomházzá vált az egész lakás. A szobában Áron zokog, hogy hiába tanult egy évig, járt külön matekra s magyarra, nem tud felvételizni a hatosztályos gimibe. Rita meg az étkezőben bömböl, hogy hogyan lehet egy ekkora szadista, még a saját öccsét sem kíméli, azt is tönkreteszi. Egyáltalán minek születik meg az ilyen?

Hajnali öt órakor még a csipát ki sem dörzsölve a szememből rádöbbentem, hogy több mint ötven éve járok Akarattyára és még meg sem néztem a nagy tónál a napfelkeltét. Nadrágba és pólóba rángattam magam, zsebre vágtam Canon fényképezőgépem és elindultam a nagy kilátó felé. Fotóztam a hajnal pírját. Hogy miért pironkodik, nem lehet tudni, hiszen semmi rosszat nem tesz azzal, hogy korán kel.

A kék vízre rózsaszín pászmákat vont a felkelő nap. Az uralkodó széljárás lökéseitől girbegurbára görnyedt fenyőfák sejtelmesen feketének látszottak. Az ég halványkékje opálos fénybe burkolózott. Idáig azt hittem, hogy csak a naplemente rózsás-, bordó- és narancsszínei látványosak, most kiderült, hogy a hajnal a tavat és a környékét is bársonyos pasztellszínekbe öltözteti.

Ennek a faháznak nemcsak a padlója nyöszörög a talpunk alatt a testsúlyunktól, hanem úgy feszengnek az oszlopai és a deszkái, mintha nem férnének el a helyükön. Mozdulatlanul fekszem az ágyon és hol innen, hol onnan hallatszik egy panaszos reccs. Olyan érzésem támad, hogy illetéktelen behatolók szállták meg a házat és értékek után kutakodnak. Tudom, hogy bezártam a kaput és a bejárati ajtót, nem jöhet be senki, mégis megijedek, ha egy deszka reccsen.

Két hete lopom itt a napot és még nem láttam a Holdat. Az öreg tagbaszakadt diófa és a felkopaszult tuja között szokott narancs-köntösbe öltözve felkapaszkodni az égre. Idén se feljönni, sem fent ragyogni nem látom. Nem borús az ég. Kacsintgatva sziporkáznak odafent a csillagok. Kis Göncölszekér, nagy Göncöl, meg a többiek. Hold meg sehol. Érthetetlenségem határtalan. Csak nem lopta le valaki az égről? Vannak emberek, istenek és egyéb jelenségek, akik mindenre képesek. Dalban is meg van írva. Lehoznám néked a csillagokat is az égből… Igaz, hogy csak feltételes módban, de akiket a vágyaik vezérelnek, azok úgy feltüzelhetik őket, hogy emberfeletti tetteket visznek véghez. Felszállnak űrhajókkal a Holdra. Esetleg a Hold mellett megállva lasszót dobnak az ezüstösen fénylő égitestre és elvontatják jó messzire. Nem tudni minek, de nem láthatunk be mások agyába.

Mikor lesz itt pókhálózás?, kiáltott fel rémült fejhangon a vendég kisfiú két hete a manzárdban. Vigyétek fel a kissöprűt és szedjétek le a pókhálókat!, szólt föl a gyerekeknek mama. Szerinte erre a feladatra a tizenkét évesek – akik már nagyfiúnak érzik magukat a strandon a lányok mustrálgatása közben – képesek lennének, de egyikük sem jött le a kissöprűért. Inkább beletörődtek a pókhálók közti nyaralásba. Elkényelmesedtek. Ételért, italért és evőeszközökért sem mozdulnak meg. Egész nap ilyeneket hallok: Kaphatok egy villát? Kaphatok egy törlőt? Kaphatok barackot? Van lábad! Érte tudsz menni, pöccenek ilyenkor be. Zavar, hogy az öregeket ugráltatják, amikor tudják, látják, hogy mi hol van, csak fel kéne állniuk a székről. Ugyanúgy, ahogy mamának is fel kell állnia. Sok éve Rita unokám kiáltott föl az anyjának, hogy hozza le neki a csillámruhás Barby babáját. Mire mama, hogy gyere fel érte. Azt ne várd meg, hogy én felmenjek!, hördült fel a kislány magából kikelve. Ha én felmegyek, lelöklek onnan és a csontvázaddal fogom lepiszkálni a Barbyt.

Tudom, legnagyobb kincsünk a gyerekünk, de rabszolgájává mégsem kéne válnunk.

Elkészült Lászlónak a három cigány, kiáltja a bájos, teltkarcsú pultos nő kedvesen az asztaloknál várakozó vendégek felé. Kaffantva felnevetek. Ez csak így megy? Percek alatt három cigány készen van? Minek Lászlónak három cigány? Felemelkedik a kissé testes, középkorú, kónya bajuszos László a padról. Elindul faarccal a büfé felé. A többi vendég is rezzenéstelenül fogadja a hírt. Egyedül csak nekem mulatságos. Türelmesen várom, hogy felém kiáltson kellemes hangján a pultos nő: Zitának elkészült a bécsi! Aztán az utánam érkezett kamasz lánykának, hogy elkészült a görög. Ha másért nem, hogy befejezze végre a türelmetlen nyafogást. Mikor lesz már kész az én tálam? Mindjárt, néhány perc múlva, nyugtatgatja a nagymamája.

Péntek este mulatós cigánymuzsika veri fel a csendnek éppen nem nevezhető országúti keréksurrogásokat. Hopp-hopp, hopp-hopp kurjantja egy testes női hang. Ja-daj-da daj-da felfelé ívelő trillázásban folytatódik. Halkuló, erősödő muzsikahullámok váltják egymást. Belátom, hogy nem érdemes a Retró Rádió Abaházy Presszó műsorának hallgatásával próbálkozni. Kibogozhatatlan hangzavar keveredne össze a kétféle zenei stílusból.

Bella csaó, Bella csaó, Bella csaó, csaó, csaó gurgulázza felélénkülten az énekesnő. Be kéne vonulni a házba olvasni, de odabent még kánikula tombol. Felszívta a faház begye a napból sugárzó összes meleget. Kint már hűvösödik, de sötétedik is. Sétálni lenne jó, nincs hozzá energiám.

A Balaton átúszás elmaradt a közelgő vihar miatt, a vihar viszont nem ért ide. Helyette – azaz nem helyette, attól függetlenül – mintha motocross verseny zajlana az országút melletti szántóföldön. Huzamosabb ideje hallom a dübörögve fel-felrobbanó berregésüket. Másnap az őszibarackárus standjánál tudom meg, hogy le voltak zárva bizonyos országútrészek a verseny miatt.

Isten ekéje szabályos sávokra szántotta fel az eget. Széles csíkokban szabálytalan fehér felhőrögök sorakoznak. Mit fog belevetni?

Szirénázva közelít a mentőhajó. Kellemes férfihang bemondja a megafonba: A parton újraélesztés folyik. Hova menjek ki? A vízi-mentős lány öles léptekkel jön a büfésor felől. A parthoz érve mindkét karjával válaszként nagy ívben integet. Kérem a fürdőzőket, hogy térjenek ki a hajó útjából!, mondja a mentősférfi a megafonba.

Kikötni és kiszállni nem látom a mentősöket, viszont a parton sütkérezők zöme a Hangulat büfé felé néz meredten. Fölállok és tisztes távolságba megközelítem az újraélesztés helyszínét. Fehér hajú nőt tesznek fel a hordágyra. Egy magas, barna hajú férfi mellélép és megfogja a kezét. Görbe Pál, vág belém a gyanú. Mintha egy rokonomat veszíteném el éppen, olyan bú telepszik a lelkemre. Még közelebb megyek. Nagy kő esik le a szívemről. Nem a görbe pali és anyukája a szereplői az előttünk lejátszódó drámának. A férfi nem görbe és a fehér hajú néni piszkafa vékony, nem telt alkatú. Közvetlenül a hordágy melletti asztalnál egy idős férfi egykedvűen lapátolja magába a babgulyását. Attól, hogy valaki összeesett a strandon, még nem fogja hagyni kihűlni az ebédjét.

Déltájban bukdácsolok lefelé a kiserdőn a partra. Egy borostyánveretes kiszáradt fa ágelágazásának öbléből örvös galamb néz rám egykedvűen. Mintha borostyángallérba öltözött volna tiszteletemre. Aranyélet. Egyetlen gondom van, kiválasztani a kifőzdében egy ínyemnek tetsző ételt. Az elmúlt hét sültjeinek rágcsálása után úgy megörülök a menüben felkínált zöldborsófőzeléknek, hogy nem veszem észre a készételekhez kitett táblácskát a szalontüdő zsemlegombóccal felirattal. Ugyanúgy tör rám a csalódás, mint tavaly, amikor a pultos nő kikiabálja a várakozók közé: Elkészült Tibornak a szalontüdő! Lógó orral rakosgatom a számba az egyébként ízletesen elkészített zöldborsófőzeléket.

A strandon a körém települt vendégek viselkedését megfigyelve arra a következtetésre jutok, ennyire sekélyes kapcsolatban hogyan tudnak megmaradni életük végéig? Az érthető, hogy a strandon terpeszkedők 99 %-a nem zseni, és ha akad is köztük kiemelkedő képességű személy, akkor ő sem tudományos értekezést tart a parton a plédjükön heverésző családtagjainak, hanem a lángos-, hamburger-, sült hal- és fagyi megrendelésről vitatkoznak. Meg a mennyi ideig maradhat a pocsolya-meleg vízben az egy szál belű kisgyerek lila szájjal. Ez itt a kérdés.

Vörös mókussal falatozgatok esténként a teraszon. Na, nem jön le tisztességesen leülni szembe velem. Fönt a fán reszeli éles metszőfogaival a mogyorót. Csak a fenekét látom és a reszelés ütemére rezgő hosszú, lompos farkát. Lent a déli sült kacsacombom maradékát rágom le a csontról. A tepertősre sült sötétbarna bőrt időtlen időkig, elnyálkásodásig szopogatom. Élvezettel szívom ki belőle a sós fűszeraromákat. Száraz Kis-balatoni Chardonnay-val locsolgatom, míg péppé olvadva a számban le tudom nyelni. Sej élet, te gyöngy élet! Ennél szebb sem lehet…

Egy esős vasárnap a strandon a büféslány fekete bőrdzsekiben adja ki a pultra a sertéspörköltemet. A személyzet többi tagja vendégek híján a csempét, a rakodópultokat és a hűtőket tisztogatja. A konyhafőnök kajánkodva odaveti nekik: felváltva elmehettek fürdeni. Strandolók helyett tőkés récékkel úszom.

Egymásra hányt izzó hullámpalák a lemenő nap által átvilágított felhőcsíkok.

Harmadik hét közepére meglett a Hold. A tó fölött jön fel, ezért nem látom a házaktól és a fáktól. Penge-vékony.

Sünök és pirók erdei egerek nem mutatkoznak idén nálunk. Alkonyatot követően denevérek kergetőznek cikázva kis kertünk felett. Időnként majdnem egymásnak ütközve megtorpannak a levegőben, mintha farkasszemet néznének egymással, aztán kitérnek egymás útjából. A tücsökcirpelést elnyomja a Retró Rádió DJ Dominik mixe.

Mindenféle félig beszáradt maradékot vacsorázom. A karcsú, fiatal mókus a teraszon jön át. Felszökken a korlát mellé állított futballkapura. Végigsurran a tetején, onnan ugrik át a diófa hosszan lenyúló ágára. Arról egyetlen hosszúlépés a mogyoróbokor.

Csend kereng fátyoltáncot lejtve körülöttem második hete a papa zsebkendőnyi kertjében. Vagy szellő libegteti a gyermektenyérnyi dióleveleket a terasz felett? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy jótékonysága felülmúlhatatlan. Arcot, vállat, csoki-barnára égett érdes karokat, májfoltos kezeket simogat. Addig cirógatja az önkéntes száműzött kérges lelkét, míg fel nem enged. Beengedi fülébe a galambbúgást, a rigótrillát és a nem látja sosem, hogy milyen madár egyenletesen kattogó hangját.

Ha viharos széllé erősödnek a kerengő szellők, az ágvégekre telepedett zöld diók dobszólókat kattogtatnak a csúcsíves palatetőre.

Drága jólelkű apósom engedve a hetvenes évek divatjának; kocsit, telket és faházat vett egyszerre, ha látná, milyen boldogan lubickol egykor számkivetett menye a Balaton selymes vizében, falatozgat a Hangulat büfében, a csillagveretes ég alatt gyertyafénynél rádiózgat és rója kockás füzetébe ezeket a sorokat, biztos elégedett lenne. Mert ő volt a család egyedüli tagja, aki teljes értékű emberszámba vett. Áldott legyen a neve, amit ide kegyeletből most nem írok le.

Halleluja! Halleluja, Papa!

Illusztráció: Festményrészlet (Balatoni fürdőház, Mészöly G.)