Tárnok Attila: Ha lemegy a nap

Már három nap eltelt abból a hétből, amit elszánt ismerkedésre akartam fordítani, de a felszínt érintő rutin közlésváltásokon kívül még senkivel sem sikerült rendesebben elbeszélgetnem a fürdővendégek közül. A negyedik nap délelőttjén, ahogy a főtéren, a két férfit és egy nőalakot mintázó, birkózó Laokoón-szoborcsoport melletti büfénél álltam sorban, valaki hátulról megérintette a vállamat és megszólított:

– Szervusz, tanár úr!

Meglepődve fordultam meg: – Jó napot, Csilla.

– Elnézést, úgy rémlett, tanár úr felajánlotta, hogy tegezzük.

– Persze, persze. Csak nem kapcsoltam hirtelen.

Ám ez így nem igaz. A neve rögtön beugrott. Csillát a gimnáziumban tanítottam, és tavaly, ahogy minden végzős osztály esetében történt, felajánlottam, hogy az érettségit követően nyugodtan tegeződjünk. Többnyire azonban, ha volt tanítvánnyal találkoztam, legalábbis a találkozást követő első percekben azt a begyakorolt magázódást folytattuk, ami a négy év során beleégett a tudatunkba. Csak elvétve, egy-két fiú esetében sikerült zökkenőmentesen áttérni a tegeződésre; a többiekkel, akikkel egyébként Bonyhádon elég gyakran összefutottam, mindig esetlenül orientálódtunk a baráti hang felé. Érthető persze: egy májusban tett felajánlásom elröppenő mondat csupán; a négy év alatt rögzült tanár-diák viszony sokkal erősebbnek bizonyult, mint a vizsgaidőszak környékén, az amúgy ezer feszültségtől és élménytől terhelt időszakban tétován elhintett, kvázi barátkozós felajánlás.

Csillát a gimnáziumban is szépnek találtam, talán egy kicsit soványkának, csenevésznek; hogy milyen a teste, arról nem alkothattam fogalmat, a kinyúlt pulóverek, laza, bő nadrágok semmit nem árultak el róla, de az arca, főleg a meleg mosolya kifejezetten az aranyos kamaszlányok körébe sorolta őt a szememben, ám a tudalattim leghátsó tartományaiban sem gondoltam rá, mint nőre. Tanítvánnyal soha ki nem kezdtem volna. Most, hogy beszélgetünk, gyakorlatilag ismerkedünk, hisz a gimnáziumban nem ismertük meg egymást belülről, most egyre inkább érzem, hogy nő, hogy ki lehet vele kezdeni. Az elmúlt évben fölszedett magára néhány kilót, ez előnyére vált, és a forrónadrág és pólóing egyébként fürdőhelyre illő viseletében látnom kellett, mennyire kigömbölyödött ez a nyúlánk, alaktalan lány. Végül is azért jöttem a Balatonra egyedül, hogy megismerkedjek valakivel. Erre szántam ezt a hetet. Nyomaszt már az egyedüllét, jövőre harminc éves leszek, a családom, környezetem is állandóan nyaggat, hogy ideje lenne már megnősülnöm, és magam is érzem, hogy valóban itt van már az ideje. De hát Bonyhád egy zárt közeg. Ki kellett mozdulnom, és igyekeztem úgy intézni, hogy ne baráti társasággal jöjjek nyaralni; akkor a társak, akikkel együtt vagyok, már eleve kioltják minden ismerkedésnek még a lehetőségét is. Ha velük vagyok, a külvilág felé zártan viselkedek. Tehát meg kellett tennem ezt a lépést, meg kellett szöknöm Bonyhádról, egyedül kellett maradnom egy ismeretlen helyen, hogy ébredjen bennem igény az ismerkedésre. És ekkor botlik belém Csilla. Most vajon ő szabad préda, vagy még mindig tabu? Ezen morfondírozom egyedül ücsörögve a presszó kerthelyiségében. Enyhe szellő jár. Csilla ma délelőtt csak néhány percre hagyta ott a munkahelyét, egy butikban eladó, most este rá várakozom, ez egy megbeszélt találkozó, mondhatni randevú.

Hogy Csilla feltűnt, az egyrészt jó: eljátszom a gondolattal, hogy talán kikezdhetnék vele, talán ő sem bánná. Másrészt azonban, ha kiderül, hogy jár valakivel, netalán már férjezett, és számomra nincs hely az életében, akkor a hátralevő három napban már állandóan azt kéne figyelnem, ha kacérkodnék egyáltalán valakivel a folyamatosan érkező-távozó fürdővendégek közül, nehogy Csilla észrevegyen. Aztán meg, honnan veszem, hogy egyáltalán leállna velem, mégha magányos is. Pusztán azért, mert délelőtt nem maradhatott hosszabban, és kora estére megbeszéltünk egy találkozót? Mindez az ő szemében lehet, hogy semmit nem jelent.

Sárga sportkocsin érkezik. Nem éppen új, de valami egyedi modell lehet, nem értek az autókhoz, de Bonyhádon biztos nem láttam még ilyet. Ilyen gazdagok a szülei? Hisz arra sem emlékszem, mivel foglalkoznak. A pincérnőnél kávét rendel, én magam nem kávézom, de elképzelem, hogy ha összeházasodnánk, reggelente ágyba vinném neki a feketét.

– Tudsz tőle aludni? – kérdezem.

– Miért, korán akarsz lefeküdni?

– Hát végül is nekem nincs kifejezetten esti programom, lődörgök egy kicsit, megnézek valami filmet a panzióban, tíznél tovább nemigen szoktam fennmaradni – mondom, de rögtön érzem, hogy ez így neki túl kispolgári, így nem leszek számára izgalmas. – De neked reggel dolgoznod kell, nem? – próbálom kozmetikázni.

– Csak kilenckor nyitok.

Olyan felnőttes az, hogy kávézik, hogy ‘nyit’ a boltban. Az pedig egyenesen szárnyakat ad, hogy úgy könyveli el, mi már együtt töltjük az estét, akár az éjszakába nyúlva.

– Egyébként is hozzászoktam, hogy keveset alszom. A gimibe apukám mindig hajnalban vitt be kocsin. Hatra járt dolgozni. Fél ötkor keltem, de sokszor csak éjfél után feküdtem le.

– Miért jöttél vele olyan korán? Mit csináltál nyolcig?

– Ha szép idő volt, sétáltam, rossz időben beültem a pékség boltjába vagy a Vitelki-presszóba, az hatkor nyitott. Bonyhád mellett lakunk, nincs jó buszközlekedés, meg amúgy is így szoktam meg. Már általánosba is így jártunk, de akkor még élt a nagyi, mindig nála reggeliztem.

Milyen kislány még, ahogy ezt meséli, erre gondolok. Ugyanakkor felnőtt, önálló személyiség.

– És nem érezted magad magányosnak így reggelente? Sétálgatva a városban, vagy a presszóban?

– Egyáltalán nem. Hat után már nem kihalt a város. Emberek jönnek-mennek. A presszóban is folyamatos volt a forgalom, gyakran leültek velem beszélgetni.

– Ki akartak veled kezdeni?

– Á, dehogy. Kislány korom óta ismer mindenki. A Vitelkiben én tabu vagyok. Egész Bonyhád olyan belterjes, mindenki ismer mindenkit, nehéz lenne valakivel összejönni úgy, hogy arról ne tudjon az egész város. Azért is jöttem a Balcsira dolgozni. Remélem, a nyáron itt találkozom valakivel.

– Hát, hogy is mondjam, én nem akarlak ebben gátolni.

– Semmiben nem gátolsz. És veled is jó, hogy találkoztam.

Ezt hogy érti vajon? Vajon engem is belefoglal a lehetséges partnerek sorába, vagy csak jó, hogy találkozott valakivel Bonyhádról?

– Figyelj csak! Az a göndör hajú srác a pultnál folyton idenéz. Nem lehet, hogy az ismerősöd?

Az kizárt, akarom mondani, és magamban még azt gondolom: nyilván téged bámul, elég kihívó teremtés vagy így sortban, ujjatlan pólóban, de ahogy megfordulok, és pillantásom találkozik a göndör hajú férfi pillantásával, rögtön elmosolyodunk. Péter az, együtt jártunk egyetemre, de ő az első év után otthagyta. Ahogy egymásra ismerünk, már indul is felénk, és én felállva üdvözlöm. Csillát kénytelen vagyok volt tanítványomként bemutatni.

– Akkor, ugye, nem baj, ha leülök mellétek.

Csilla szeme ragyog, mosolyog, lénye mintha elektromos töltést kapott volna. Engem persze zavar a helyzet: már hogyne lenne baj, öregem. Mi itt kezdtünk összemelegedni, téged otthon vár a feleséged, meg két gyerkőc. Péter odainti a pincérnőt.

– Isztok valamit? – kérdezi tőlünk. Mivel Péter Unicumot rendel, Csilla is kér egyet.

– Gyula, te nem kérsz?

– Köszönöm, nem. Talán majd később. Hogy fogsz így vezetni? – fordulok Csilla felé.

– Ugyan már, egy-két Unicum nem a világ. Egyébként is csak a Szalon panzióig megyek.

– Kocsival vagy? Jaj, de jó. El tudnál vinni az állomásra? – kérdezi Péter.

A harmadik körnél már én is iszom. Szemmel láthatólag őket kezdi fűteni az ital, én így lemaradottnak érzem magam. Én is vágyom a belső hőre. Péter a hét negyvenes vonattal megy, ez így már OK, nemsokára onnan folytathatjuk Csillával, ahol abbahagytuk. Az állomásra Péter vezet, miért nem Csilla, nem tudom. Azt sem, miképpen jutottak erre a döntésre. Végig jelen voltam, nem esett köztünk erről szó, mégis Csilla úgy nyújtja át a slusszkulcsot, mintha ez egy megbeszélt koreográfia szerint történne. A kocsi kétüléses. Csilla ül középen, és talán csak azért, hogy ne zavarja Pétert a sebváltó kezelésében, erősen hozzám húzódik az amúgy szűk helyen. Ez egy kicsit ingerel, szinte intimnek érzem a pillanatot, a bal karom átvetem a vállán, nincs ebben semmi, így kicsit féloldalt fordulva kényelmesebben ülök. Ahogy a bal válla a tenyerembe gömbölyödik, ő a hónom alá szinte bekuckózza magát, de részéről sincs ebben semmi intimitás; kényszerűségből ülünk így, természetesnek tűnik. Egy kereszteződésen Péter úgy hajt át, hogy nem adja meg az elsőbbséget. Szerencsére nincs keresztirányú forgalom. Csilla felveti, milyen kár, hogy Péternek el kell utaznia, megnézhettük volna együtt a naplementét a Som-hegyről. Kocsival fel lehet menni egészen a hegy tetejére, és belátszik onnan az egész fonyódi öböl. Én ezt az esti idillt Csillával kettesben jobban el tudnám képzelni.

Hét negyvenkor nem megy vonat. Most mi legyen? Jut idő felmenni a Som-hegyre a következő vonatig? Amint elindulunk, indítványozom, vegyünk egy doboz cigit. Csilla ismer egy éjjel-nappalit. A bolt előtt nem lehet megállni, de ide néhány méterre van egy mélygarázs. Ennek a bejáratához kanyarodunk, de nem akarunk lemenni; amíg nem jön senki, itt várakozhatunk. Én visszamegyek a boltba. Ez valami büfé és vegyesbolt-szerű intézmény, sokáig várom, hogy kiszolgáljanak, az eladónő szendvicset kreál egy vendég számára. De nem vagyok türelmetlen, nem gondolok semmire, még a naplemente idilljéről sem képzelődöm, vagy hogy mi lesz azután. Nyugodt vagyok. Végül egy őszülő, jól öltözött férfi szolgál ki, talán a tulajdonos lehet. Tízezressel fizetek, a férfi visszaad ezerig, majd pillanatnyi elnézést kérve eltűnik az üzlet hátsó részén nyíló ajtón át. Várok, nézem a visszajárót a kezemben: vajon mennyibe kerülhet manapság egy doboz cigi? Amikor az eladónő felszabadul, szólok neki, hogy a tulajnál vettem cigarettát, de nem tudott visszaadni a tízezresből.

– Alfréd a férjem – tesz helyre az asszony. Lehet köztük vagy harminc év korkülönbség, villan belém. Nem vagyok én olyan öreg Csillához.

Fél perc elteltével előbukkan a hölgy az ajtó mögül. Sajnálja, a férje kiugrott a városba. Mit is vettem, kérdi. Ezt a doboz cigarettát, és tízezressel fizettem. A férje ezerig adott vissza.

– Biztos ebben? – kérdi a nő. Kinyitja a kasszát. – Nincs is tízezres a kasszában.

– Talán a férje elvitte felváltani.

Egy perc múlva megjelenik Alfréd. Elnézést kér, fel kellett mennie az emeletre, felváltani a bankjegyet. Így mondja: bankjegyet. Elköszönök. Odakint rózsálló naplemente. Megtalálom a sárga sportkocsit, már máshol parkol, a mélygarázs lejáratánál útban lehetett. Az ablakon kopogok, diszkréten, mert látom, hogy csókolóznak. Nincs válasz. Finoman kinyitom az ajtót, beülök, nem rebbennek szét, csak felém fordulnak. Senki sem szól. Csilla ujjatlan pólója felgyűrődéséből látszik, hogy Péter keze alatta motozott. Nem tudom, mitévő legyek. Sérelmezzem, hogy Péter kikezdett Csillával, akinek szolidan udvarolni szerettem volna? Legalábbis eljátszottam a gondolattal. Vagy finom utalással jelezzem, hogy Péter nős ember? Ezt nyilván nem kötötte Csilla orrára. Hisz én nem így képzeltem el az estét. Én egy intimitással enyhén átszőtt naplementét képzeltem el, és napokig tartó lassú ismerkedést, megbeszélt randevút Bonyhádon, udvarlást, melegséggel teli házaséletet. És vajon Péter? Mi járhat kettejük fejében? Az jutott eszembe, elmesélem, mi történt a trafikban. Miért voltam ilyen sokáig.

Péter szól: – Hova vigyünk haza, Gyula?

Illusztráció: P. Kotik