Magyar Miklós: Ezen a napon született Miguel de Cervantes

Cervantes születésnapját szeptember 29-én ünnepeljük, ám maga a nap bizonytalan. Az 1547-es dátumot az ebből az évből datált születési anyakönyvi kivonata igazolja. A keresztelésre 1547. október 9-én került sor Alcalá de Henares Santa María la Mayor templomának plébániáján. Születése napját azonban, szeptember 29-ét csak feltételezések alapján mondták ki, ugyanis a Miguel név Szent Mihály arkangyal napjára utal és ez szeptember 29. Miguel de Cervantes Saavedra a világirodalom egyik legmeghatározóbb alakja, akit a modern regény atyjának tartanak. Művei – különösen a Don Quijote – az emberi létezés alapvető kérdéseit vizsgálják, miközben szatirikus és ironikus módon mutatják be a 16–17. századi Spanyolország társadalmi és kulturális valóságát. Életútja, amelyben megtalálható a katonai hősiesség, a fogság megpróbáltatásai, a színházi és irodalmi kudarcok, valamint a késői siker, szinte regénybe illő történet. Cervantes életének hátterében a spanyol birodalom aranykora és hanyatlása húzódik meg. 1547-ben született Alcalá de Henaresben, abban az időben, amikor Spanyolország világhatalomként uralkodott Európa és Amerika nagy részén.

Cervantes szülőháza

Cervantes gyermekkora azonban nem volt felhőtlen. Apja, Rodrigo de Cervantes, adósságokkal küzdő orvos-sebész volt, családját gyakran költöztette egyik városból a másikba. Ez a vándorló életmód bizonytalanságot eredményezett, amely a későbbi író műveiben is visszatért. Fiatalkorát Cervantes Madridban töltötte, ahol megismerkedett a humanista gondolkodással, valamint a spanyol reneszánsz költészet hagyományaival. 1569-ben Itáliába utazott, ahol katonaként szolgált. A történelem egyik legjelentősebb tengeri ütközetében, a lepantói csatában is részt vett. 1571. október 7-én a Szent Liga flottája legyőzte az Oszmán Birodalom hajóhadát, s e diadal nemcsak katonai és politikai, hanem kulturális és szimbolikus értelemben is mérföldkővé vált Európa történetében. A 16. század második felében az Oszmán Birodalom egyre nagyobb fenyegetést jelentett a Földközi-tenger térségében. A Habsburgok, a Velencei Köztársaság és a pápaság összefogásával 1571-ben létrejött a Szent Liga, amelynek célja az oszmán terjeszkedés feltartóztatása volt. A lepantói csata ennek az összefogásnak lett a legfényesebb győzelme.

Juan Luna: A lepantói csata

A lepantói ütközetben Cervantes a Marquesa nevű gályán szolgált. Súlyos láz gyötörte, de ennek ellenére nem akart kimaradni a harcból. A csata során hősiesen küzdött, és három ágyúgolyó találta el: két lövedék a mellkasán sebesítette meg, egy pedig a bal kezét roncsolta szét. Ezért később „El manco de Lepanto” – „a lepantói félkezű” – néven vált ismertté. Bár keze soha nem gyógyult meg teljesen, büszkén vallotta, hogy sebét a kereszténység győzelméért kapta. Cervantes sebesülése és a csatában átélt élmények mélyen bevésődtek emlékezetébe. Műveiben gyakran visszatér a hősiesség, a becsület és az önfeláldozás motívuma, amelyeket saját katonai tapasztalatai hitelesítettek. Don Quijote alakja is magában hordozza azt a kettősséget, amely a katonai dicsőség és az emberi szenvedés, a valóság és az eszmény között feszül. Cervantes maga is úgy vélte, hogy lepantói sebe volt élete legnagyobb dicsősége, amelyre mindig büszke maradt. A Don Quijotéban részletesen beszámol a tengeri csatáról: „Alicantéban hajóra szálltam, és szerencsésen eljutottam Genovába; innét Milánóba mentem, fegyverrel s egyéb katonának szükséges holmival láttam el magamat, s tovább indultam Piemont felé; itt akartam felcsapni katonának. Már útban voltam Alessandria de la Palla felé, midőn hírét vettem, hogy a nagy Alba herceg Flandriába távozott. Megváltoztattam tervemet, a herceg után mentem, alatta szolgáltam az egész hadjárat idején, ott voltam Egmont és Hoorn kivégzésén, hadnaggyá lettem egy Diego de Urbina nevű híres guadalajarai kapitány alatt, s miután hosszabb időt töltöttem Flandriában, arról értesültem, hogy őszentsége, a boldog emlékezetű V. Pius pápa, szövetségre lépett a velenceiekkel és Spanyolországgal, közös ellenségünk, a török ellen, mert a pogány épp ekkoriban ejtette hatalmába tengeri hadával − szerencsétlen és sajnálatos veszteség − a híres Ciprus szigetét, mely ezelőtt Velence birtoka volt. Egész bizonyossággal állították, hogy a szövetség fővezére Don Juan de Austria őfensége lesz, jó királyunknak, Fülöpnek természetes testvére. A nagy harci készülődés híre szájról szájra járt, engem is felbuzdított, s vágyat keltett szívemben, hogy részt vegyek a küszöbön álló háborúban.” (Vas István fordítása) Hazafelé tartva 1575-ben Cervantes algíri kalózok fogságába esett, és öt évig raboskodott Algírban. Többször próbált megszökni, de sikertelenül. Csak 1580-ban váltották ki a trinitárius szerzetesek. A fogság évei során szerzett tapasztalatai mély hatást gyakoroltak világképére, és visszaköszönnek műveiben, például a Los baños de Argel című drámában. Szabadulása után Cervantes visszatért Spanyolországba, ahol írni kezdett. Első jelentősebb műve az 1585-ben kiadott La Galatea volt, amely a pásztorregény műfajába illeszkedett. Ez a mű a kor divatjának megfelelően idilli, idealizált világot mutatott be, ahol pásztorok filozofikus párbeszédeket folytatnak a szerelemről és a természetről. Bár a mű bizonyos sikert aratott, nem biztosította a szerző számára a megélhetést. Cervantes az 1580-as években különféle adminisztratív állásokat vállalt, többek között gabonafelügyelőként dolgozott Andalúziában. Ez a munka gyakran vitte vidékre, és lehetővé tette számára, hogy közelről lássa a spanyol társadalom különböző rétegeit. Ez a tapasztalat is formálta realizmusát. Madridba való visszatérte után egy Ana Villafranca nevű asszonnyal kerül szerelmi viszonyba, és leánygyermekük születik. Mivel Cervantes elismeri a gyereket, a keresztségben a kislány az Isabel de Saavedra nevet kapja. Házasságot Cervantes csak 1584-ben köt, amikor feleségül veszi Catalina de Salazar y Palaciost. Esquivasban laktak; ez a ház ma Cervantes Múzeum. Gyerekük nem született, két év után elváltak.

Cervantes és Catalina szobája

Cervantes anyagi helyzete egyre romlik, ráadásul adóbehajtóként összeütközésbe kerül az egyházzal, mivel elkoboztat egy papi tulajdont. Az egyház ezért kiközösíti, ami Cervantes korában meglehetősen súlyos büntetésnek számított. Bankjának csődje és kétes elszámolási ügyei megoldhatatlan anyagi problémák elé állítják, 1602-ben még börtönbe is kerül.

A Don Quijote

Cervantes világhírnevét Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha hozta meg, amely 1605-ben jelent meg Madridban.

Cervantes: Don Quijote első kiadás

A regény eredetileg a lovagregények paródiájaként indult: főhőse, Alonso Quijano, annyira elmerült a lovagi regények olvasásában, hogy megőrült, és Don Quijote néven maga is lovaggá vált. Társa, a paraszti származású Sancho Panza földhözragadt józanságával és humorával egészítette ki gazdáját. A regény a maga idejében hatalmas sikert aratott, mivel egyszerre volt szórakoztató és mélyen szatirikus. A mű középpontjában a valóság és illúzió konfliktusa áll, amely a modern emberi lét alapvető dilemmáját ragadja meg. A Don Quijote első része hamar elterjedt Európában, és Cervantes neve ismertté vált. Időközben egy Álvaro Fernández de Avellaneda néven ismert ál-Cervantes kiadta a maga Don Quijote-folytatását, amely arra ösztönözte Cervantest, hogy megírja a valódi második részt. A regény második része 1615-ben jelent meg, tíz évvel az első kötet után. Ez a rész sokkal sötétebb hangulatú és filozofikusabb, mint az első. Don Quijote kalandjai egyre inkább az önismeret és a valóság elfogadásának kérdése felé haladnak. A mű záró részében Don Quijote hazatér falujába, és halála előtt megtagadja lovagi eszményeit, visszatérve az egyszerű Alonso Quijano szerepéhez. Ez a végkifejlet egyben a modern regény születésének pillanata is, amely meghaladja a középkori műfajokat.

Cervantes utolsó éveiben egészsége megromlott, de még ekkor is alkotott. 1617-ben posztumusz jelent meg a Persiles és Sigismunda hőstettei, amely a bizánci regény műfaját követi. Ez a mű utazásokkal, kalandokkal és allegorikus tanulságokkal teli történet, amelyet maga Cervantes a legjobb művének tartott. Cervantes 1616. április 23-án halt meg Madridban, ugyanazon a napon, amikor William Shakespeare is eltávozott. E dátum szimbolikusan a világirodalom egyik legfontosabb ünnepnapjává vált.

Cervantes művei máig meghatározóak. A Don Quijote a modern regényirodalom alapja, amelyből inspirációt merítettek olyan szerzők, mint Laurence Sterne, Flaubert, Dostojevszkij, Proust és Borges. A regény hőse, Don Quijote, az emberi idealizmus és esendőség szimbóluma lett, míg Sancho Panza a józan paraszti bölcsességet testesíti meg. Cervantes öröksége nem csupán irodalmi, hanem kulturális is: művei a spanyol identitás részei, de egyúttal az egyetemes emberi tapasztalat kifejezései.

Don Quijotéról megszámlálhatatlan szobor és festmény készült. Számomra a legkedvesebb a Tóth Ernő által festett portré, amelyik szobám falát díszíti. Don Quijote figurája az emberi lélek örök vágyódásának, az eszmékbe vetett hitnek és az illúziók törékenységének megtestesítője. Tóth Ernő portréja ezt az összetett örökséget ragadja meg. A festményen a lovag arcának barázdái nem pusztán az idő múlását jelzik, hanem a belső vívódások lenyomataiként is értelmezhetők. Tekintete egyszerre távoli és közeli: mintha a horizonton túl sejlő eszményekbe kapaszkodna, miközben szeme sarkában ott bujkál a kiábrándultság. Ez a kettősség a portré egyik legmeghatározóbb ereje: a szellem magasztosságának és a test mulandóságának együttes ábrázolása. Tóth Ernő alkotása a klasszikus portréhagyományhoz kapcsolódik, ugyanakkor modern szellemiséget hordoz. A vonalvezetés feszessége, az árnyékok hangsúlyos jelenléte és a színek drámai kontrasztja mind hozzájárulnak a monumentalitás hatásához. A festmény egyszerre idézi a spanyol aranykor mestereinek sötét tónusait és a huszadik századi expresszív irányzatok erőteljes gesztusait. Ez a kettős beágyazottság teszi a képet kortalanná: tiszteletadás Cervantes halhatatlan hősének, ugyanakkor a modern ember örök dilemmáinak megfogalmazása. Don Quijote mindig is a túlzott idealizmus és a realitással való szembesülés groteszk megtestesítője volt. Az általam a groteszk poétájának nevezett Tóth Ernő portréja e kettősséget emeli ki: a lovag sziluettje szinte allegóriává válik, amely minden korban más és más üzenetet hordoz. A huszonegyedik század emberének számára ez a tekintet akár a modern világ kihívásaira, a magányra, az értékek válságára is reflektálhat. Talán ezért van az, hogy bárhonnan nézzük is a festményt, Don Quijote mindig ránk tekint. Tóth Ernő festménye így több mint egy portré: egyszerre irodalmi hommage és művészettörténeti dialógus. Don Quijote alakja új értelmet nyer: a hűség, a küzdés és az eszmék iránti elköteleződés örök szimbólumává válik.

Tóth Ernő: Don Quijote