Handó Péter: Közép-európai üvöltés
*
2.
Angyalok az ég alá merülve, lélekfénytelen vidéken kóborolva,
unintelligens tömegben intelligens kütyükkel társalgók között
értetlenül és bambán bámulva azt, miféle gnómmá transzhumanizálható
az az oktalan ember, kiben még az ösztönállat sem csapdaéber,
akinek a reklámokkal agyonbombázott, módszeresen kilúgozott tudata
már képtelen ellenállni a dizájnos kísértéseknek, aki többé
nem ébredhet rá arra, lépten-nyomon mivel is táplálják
híguló érzékeit, hogy feledhesse mindazt, amiért
a világot gondoskodására bízták, miért is született,
angyalok a föladott halhatatlanságuk félelmétől csupaszon,
a város felől rájuk nehezedő szürke szmoghomályból
szobamagányba menekülve várják és esdeklik a megváltó
halált, nem akarván senkiért és semmiért sem cselekedni,
csupán egy megmásíthatatlan öntudatlanságig belefeledkezni
a virtuális univerzum huszonnégy órás jelenlétébe,
ahol kijátszható az emberileg elkerülhetetlennek vélt
mélyalvás alatti szoftverfrissítés, jóra alkalmatlan médiumok
szimulált hipervalósága elragadtatást indukál, korlátlan
tér- és időhasználatot biztosít, hogy maximális gyönyörök
illúziójában létezhessenek, míg létezniük muszáj, holott
valamennyi kínálat csak hamisítványa annak, ami után
ellenállhatatlan epekednek, amiért vállalták a halandóságuk,
alászálltak erre az irreális vágyakkal túlfűtött, agyonhevített világra,
angyalok a döglött gyárkémények árnyékába húzódva,
roskatag épületek falai közül kipergetett téglára állva,
karjaik tárva a transzcendens régió érinthetetlenül távoli
pontja felé, ahová – a visszavezető utat rég lebontották –
soha többé nem juthatnak fel – mértéktelen paráználkodásaik miatt –
a langyosuló Földről, langyosan telő napjaik posványából mégis
– a kielégíthetetlen vágyak szintjén – odatartanának öröktől fogva,
angyalok összeroggyant pózban, lárvaalakban, bebábozódva,
énfeledésbe menekülve, miközben a lábuk alá húzott szárnyaik
a rájuk rakódott sártól csöpöghetnének is akár, ha végre kibomlanának
még azelőtt, hogy végképp belerohadnának ebbe a melankolikus állapotukba,
– vigasz gyanánt – vastag és nehéz földet dózerolnának rájuk, elfedettetni azt,
honnan cuppanhattak egykor e mindent magába rántó-nyelő, fölemésztő pocsolyába,
mi is vonzotta őket erre a helyre, ahol vitriolba áztatottan vonagoltatják a lelket,
más parancsolat sohasem lehet érvényes, mint az egocentrizmus, és az intelligenciát
– mely végképp kimerülni látszik a fogyasztási szokásokban – eltulajdonítják a gépek,
csöppönként osztják vissza azt az azt kiérdemlőeknek, az önmagukat ajnározó heréknek,
a genetikai módosításukat vállalóknak, a szoftverfejlesztett világhálóelméknek,
az agyhalált áldásként élvezőknek, a gondolatszarkofágba temetkezőknek,
angyalok drótpostázva küldött kretén életjeleit faggatók
jönnek elő deszakralizált vackaikból, hogy – egymást túllicitálva –
kihámozzák a számukra fölfoghatatlan jelhalmazból az egyetemes jövendőt,
mit majd éjszakánként el lehet suttogni a parkmélyi piknikszeánszokon,
ahol évszázados fák árnyékába bújva megszelídülhetnek
az urbánus indulatok, nagy háborúk nélküli jóslatokhoz juthatnak
a humánuskodó álmodozók, akik nem akarnak vérrel pecsételt ingben
flangálni az újra- és újra- és újraásatott lövészárok-hálózatban,
– felülről érkező parancsra – gyilkos eszmék kimódolt jelképeit
aggatni magukra, és zokszó nélkül létezni mindaddig, amíg ezt engedik,
angyalok illuminált hordáiba botolva ténfergek
a legfőbb téren, közéjük és velük keveredve
görgetem e kilátástalan sorsba záró semmibuborékot,
amelynek elpukkasztásához valamennyien gyöngének
bizonyultunk, így hát megengedjük, hogy végnapjaikat élő
panelek kerítsenek körül, melynek ablakszemein át vizslathatják
a bennük dunsztolódó, sivataglelkük homokját görgető
gyermektelen embersavanyúságok a folyton várt,
alant és alattomban lófráló jövőt, holott rég kiveszett
belőlük a csalfaságáról ismert remény, hogy saját levükből
és saját erőből kivakarhatják eleven húsuk legszebb emlékét
– habár efféle szentnek nevezhető pillanatban sosem volt részük –,
és egymás nyakába borulva kizokoghatják teremtett nyomorúságuk,
melyről képtelenek megfeledkezni – egy csillagoktól felfűtött erkélyen
ácsingózva, korlátján áthajolva, már-már elrepülve onnan – akár egy olcsó
órácskára is, pedig árgus szemekkel figyelik, mibe sodródom éppen, mely halál
kapuját fogom betörni homlokommal, orrommal, cserfes és cserepes számmal,
hogy számukra is bizonysággal szolgáljak valami sosem létező mellett,
angyalok korábban ejtett selymes nyomában járó démoni lények
– megváltói allűrrel és véresre tépett szájjal – masíroznak
a fényesre suvickolt marhabőr bakancsaikban, elevenbe maróan
gyakorolják a gyilkolás – általuk jól ismert és végletekig csiszolt –
fenséges tudományát, mert e világon mindig akad olyan, akit
ellenségnek szükséges nevezni és a föld színéről úgy kell leradírozni,
hogy (s)írmagja se maradjon a továbbiakban, emésztődjön fel és el
a szellem-manipulátorok vegykonyhájában a legapróbb csontja is…
Angyalok, készüljetek az utolsó ítéletet embermódon beváltani,
a betört ablakszemű pláza törmelékek közt heverő automatájába
időben behajítani a sorsoláson nyert műanyag sorspalackot,
hisz rég fölöslegessé vált valamennyi túléléshez tervezett kulacs,
víz helyett is ma már a futószalagon érkező savanyú lőrét kell
szopogatnotok, míg elhiszitek, fontosnak tűnő dolgotok akad
még itt, pedig látatlan is tudhatnátok, oly mindegy, ki küld és kinek
szánja a válaszcsapást, melyik hathatós bomba pottyan a koponyatetőtökre,
az egyszer már eljátszott halhatatlanságotoknak végképp befellegzett,
beletörődéssel fogadjátok el, ennek így csupán egyszer kell megtörténnie,
végtelen számú újrakezdésért senki sem folyamodhat, akit meglegyintett
az élet, az ég kapuja még a megdicsőültek előtt sem tárulhat ki,
akik feltétel nélküli hittel és alázattal csupaszították le a lelkük,
azok is elporladnak idővel – le egészen az eleven hús alatti világig,
ahol képes volt emberi ütemben dobogni a pitiáner alkukra képtelen szív…
Angyalok, bedarált szárnyaitokból világgá szálló por lesz,
szemetek hiába sír, sírmélységű tárnába tekint csupán,
amikor magatokba néztek, és elszámoltok magatokkal,
feltöritek létezésetek utolsó viaszpecsétjét, melyen ez áll:
Angyalok, a mennyei kórus nélkületek zeng tovább.
*
*
Illusztráció: E. Munch