Zöldy Pál: „KISZÁRADT KAVICSOK A HEGYRŐL”

•

Ha ideértél, föl kell tenned a kérdést. Ha nem tudod, mit kérdezz, akkor nem vagy itt. Akkor viszont jó lenne tudni, hogy eddig mit tanultak tőled a fiaink?
Ha nem kap vizet a szomjazó – mindenki el fog pusztulni. Ha nem látják, hogyan vetünk magokat, hogyan dagasztunk kenyeret – éhen fogunk veszni.
Láttak-e már gyászolni bennünket? Láttak-e már sírni? Vannak-e még könnyeink vagy kiszáradt folyómedrek vagyunk?
Kérdések az Ararát hegyén. Fel akarsz jutni oda? Ki vagy? Hegymászó? Turista? Jó levegőre, szép kilátásra vágysz? Ki vagy?

TÚRAVEZETŐ?
Van, akit azért vonzanak a hegyek, mert odalenn él. Gondosan összeválogatja eszközeit, melyekkel a csúcs „támadására” indul. Sok kockázatot vállal, míg fölér oda. A hegyivezető: más. A serpa a hegyen születik. Bírja a ritka levegőt és dalra fakad, ha tűz a Nap.
Te azért törsz a csúcsra, mert meg akarod nézni, amit Ő lehunyt szemmel is lát? Vagy azért másztál föl, hogy megmutasd magadat a világnak? Ő láthatatlanul van jelen. Te nevet akarsz szerezni, hogy végre megszólítsanak? Az ő nevét nem tudod, de ha elfogy a levegőd, melletted van. Viszi a málhádat, csákányodat s hozta az oxigénpalackodat.
Róla írja, aki ismeri: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki békét hirdet, örömhírt hoz…”
Ő a hegy gyermeke.
És ki vagyok én? Legeltető pásztor? Számadó juhász?

PÁSZTOR?
A nomád. Nem ismeri a természetet, mert ő maga a Természet. Érti az állatok nyelvét. Lábánál kel a Nap és tenyerén nyugszik. Tüzet csillagok fényével rak. A városban esetlen. Láncos botjával a padlót veri betlehemezéskor. Érthetetlenül hadar vagy nyújtja a szót, de ruhájának, subájának faggyúszaga jól fűtött életünkbe levegőt hoz.
Ha éhes, a nyáj elől megy, kezében botja. Eget-Földet tart, mert akinek kezében van, annak nincsen fönn és nincsen lenn. S nem áll meg, míg jó füvet nem talál. Ott leheveredik, hadd éljen a nyáj. Kése, ha kel, vág, ha kell, cifráz. Hivatalos oda, ahol a Pásztorok Királya születik.
Ki vagyok én? Idegenvezető vagy táltos?

TÁLTOS?
A táltos nem vezet, ő lát. Csak az tart vele, akinek célja ugyanaz. Nem idegenvezető, mert annak mindegy kit vezet, mindig ugyanazon az ösvényen jár. Az beszél valamiről, a táltos mond valamit. Akkor is, amikor hallgat. „A fájdalmak férfija, aki tudja, mi a szenvedés.”
Követjük, mert akkor is „arra” megy, ha egyedül van. Nem tud helyetted semmit. Nem dönt helyetted. Nem teszi meg helyetted az utat. De ha vele tartasz, te is odaérsz. Mert ha elfáradtál, nem vesz a hátára, hanem kivárja, míg fel tudsz állni. Mert ha te fekszel, ő: ül. Ha te ülsz, ő már áll. Amikor felállsz, ő halad. S bármilyen messze maradtál is tőle, biztos lehetsz benne, hogy egyszerre fogtok odaérni.
És ki vagy te? Sorhajókapitány?

SORHAJÓKAPITÁNY?
A sorhajókapitányok utasításokat hajtanak végre, akár az idegenvezetők. Előrehaladnak vagy megállnak, visszafordulnak. Térképeiket folyamatosan korrigálják, és útjuk végén ott a kikötő, ahol megpihennek, hajójukat javítgatják.
A tutaj, amivel az ember fenn tud maradni a hömpölygő időn, az a közösség. A tutaj: fatörzsek szorosan egymás mellett. Minden fa külön gyökéren nőtt, saját élete van. Ahogyan a közösség tagjainak is. Nem szükséges, hogy teljesen egymáshoz simuljanak. Kell is tér, hogy a rönkök mozogni tudjanak, különben a kötél vásna el.

TUTAJOS VAGY?
Ha célhoz érsz, elengeded a tutajt. Megszabadulsz. Újra csak rönköket látsz, melyek különböző módon élnek tovább. Gerendák, deszkák, hajók, bútorok. Te eltűnsz vagy elindulsz vissza a forrásvidékre. Erdőket szemlélsz, érett szálfákat látsz. A szép, idegen rönkök aztán egy időre megint új közös felületté válnak a kezed nyomán.
A folyó az idő. Csak egy irányba halad. Ha döntöttél, melyik áramlattal haladsz, nincs visszaút. Ha sekély a víz s nem visz tovább, szétszeded a tutajt és átcipeled a folyó másik ágához, újra összerakod s haladsz tovább. Ha tutajos vagy, tudod.
Mert várnak a kikötőben. Te pedig búcsút intesz és indulsz vissza a források felé. Kezedben a bot, használhatatlan, említésre sem méltó, lehullott ág. Szálfenyők kisöccse, álomlátó kezében: él. Nem viszel semmit, minden lépésnél szabadságod verdesi oldalad.

S te, kapitány, hová akarsz jutni? És ki vagy? Vezető, kalauz, nyomolvasó? Tanár? Bízzak benned? Kövesselek? Azt követem, akinek a nyomait a sziklákon is látom.
Ha tudod, ki vagy, már elég. Ha vissza tudsz nézni az utadon, már van történeted. Ha sebeket kaptál, már van, mit mesélj. Ha fel tudtál állni a földről, már vannak szavaid, de tudod mi a hallgatás. Ha van kedved, énekelsz. Ha ember vagy, az elég.

És azt is tudod, hogyan értél ide. Az Ararát Hegyére nem vezet út. Oda felkapaszkodni reménytelen s hiábavaló. Oda ereszkedni lehet. Ha elállt az eső és enged a víz. És magad vagy, mikor a kérdésed felteszed. S onnan vezet az út. És te azt is tudod, hogy a völgy mélyén a lábnyom ugyanaz, mint a hegy tetején. Ha megtalálod: a tiéd.

Illusztráció: NoahsArkScans.com