Tanulmány

január 3rd, 2026 |

Arany Lajos: A mindennapok ünnepe (Ady velencei tárcája mint a műfaj reprezentatív példája)

Ady Endre

A hétről

A gőzhajó ordítását hallom, s szántunk a Kvarneró sötét, kék vizében… Az öböl-kapun pedig, melyen Veneziából vagy három nappal ezelőtt a széles, lármás tenger-szeparéba betértünk, besivít a szél, de Buccari fölött föltolódott a hold, s én a fedélzeten búcsútósztot mondok a sötéten csillogó, kékvizű tengerhez:

– Tisztelt Adria, addio! Én mindjárt a hálókocsi egyik függő ágyán ringom. Addio mare!

És befalom az utolsó darab sonkát, amit sietvén pakoltattam be az abbáziai hajóállomás büfféjében.

A gőzkocsi a Karsztot hágja. Nem tudok aludni. E mesevilág mélységei és magasságai átrángatóznak az idegeimen. Itt fehér a világ. A fölbaktató hold utolért bennünket. Megenyhülök. A lejtőkről apró, sűrű cserjék fehér hó-bóbitákkal integetnek csöndesen, holdas fényben felém.

A lelkemben most már kezdenek elhelyezkedni a képek. Venezia… Aranyos hajnalfényben láttam meg először álmos szemekkel kandítva ki a „Hegedűs Sándor” hálókabinjának kerek üvegjén. Legelőször a temetőt láttam. És én a búcsúpercig e temetőn keresztül néztem Veneziát. Pedig kábítgattam, stimmoltam a lelkem. A „Bauer”-ben lekeféltem a ruhám, s már gondolán siklottam végig a nagy kanálison. Pár óra múltán a Márkus templomot, a büszke dogepalotát és királyi palotát jártam. És vártam: mikor fogok már megihletődni. A sóhajok hídja előtt mellettem könnyezett két sovány angol missz, néhány német plébános, egy öreg magyar pár s néhány tiroli néni. Én azonban csak a dohot éreztem, és elrohantam. De mikor aztán a Márkus-téri galambok etetéséhez fogtam, nagyon elszégyelltem magam:

– Te hazug ember. Te képmutató! Mért csinálod mindezt, ha nem mulattat.

Félóra múlva a table d’hôte-nál ittam az alpino-spriccert…

… Mi ez? Úgy gondolom, hogy becsületesség. Én őszintén bevallom azt, amit sokan nem mernek. Engem nem érdekel a múlt, elkerülnek az ellágyulások. Istenem, Venezia engem talán húsz éves koromban sem gerjesztett volna dalra. Bűzt, dohot szagoltam, csalást, fals színeket láttam. A gondolás szerenádozók a Svihákok indulóját dalolják és a „nagyvásári, sári, sári, sári bolondság”-ot. Azokat a nászutazó párokat, kik estenként leszöknek a szállodából gondolázni, csak egy kis percig irigyeltem. Erős érzésem egyetlenegy volt a Lídón. Itt már a modern élet láza csapott felém, s itt tenger a tenger, nem laguna. A ruganyos fövényről be akartam vetni magam a lágy habokba.

– Thalatta! Thalatta!

És fantáziám júliusi napot varázsolt, fürdő, bécsi, budapesti szépekkel. Modern, csillogó életet. Tíz lépésre tőlem két nő hempergett a meleg homokban. Nem sajnálták a ruhájukat, kalapjukat. Ezek is korán jöttek, mint én, s ezeknek is a Lídó kell és nem Velence.

Volt még egy erős érzésem, mikor elhatároztam, hogy – elmegyek. A temetőt néztem a hajóról, s aztán visszanéztem a másik temetőre, Veneziára. Ha a tenger nem kárpótol, ha véletlenül gőzösön jövök ide, a fejem töröm be dühömben, mert elhittem, hogy nekem érdemes Velencébe jönni. Ó, Byron, Heine, Radó Antal, Sas Ede költőtársaim, mi egészségesek voltatok ti, kik Veneziában ellágyultatok. Vissza Nagyváradra, a Fenicéből a Szigligetibe, a Floriánból a Royalba…

A modern idegember betegsége ez, ki tudja magáról, hogy beteg. Csak láz, ideges élet kell neki. Ez a hitvallása. És bár tudja, hogy Párizsnál igazabb és emberibb hely egy kis svájci zug, a modern élet Párizsaiba vágyik… Egy időben Schopenhauerre esküdtem persze én is, és esküdtem, hogy a szerelem a természet aljas cselvetése, de el nem kerültem volna egy cselvetést sem. A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk.

Hogy megimádtam Abbáziát, Voloscát és a többit, e sok zöld humbugot, mert ezek a modern ember számára készültek!… Ó, és szép ez a modern ember öncsalása, az emberi erőnek nagy hite ám ez. Egy jó hotel többet ér egy sirászi rózsakertnél, egy párizsi kokott egy cserkesz ártatlanságnál, egy pohár pezsgő egy pohár hegyi forrás víznél, a modern életet élő Nagyvárad a halott Veneziánál.

Csak a tenger nagy önmagában is. A tenger az egyetlen. Ezen el tudnék ringani örökre. Ez lebírja az én idegeimet.

A gőzhajó ordítását hallom, s ott vagyok a fedélzeten, nézem a nyugtalan óriást. Megkicsinyedik előttem az én napvilágom. Heccek folynak az én kis hazámban. Budapest utcáin kozák világ van. Bukik-e vagy nem bukik a kormány. Jól választott-e vagy sem alispánt Bihar vármegye. Sztrájkba kezd-e már az egész világ? Hogy a tengeren érzem magam, olyan kicsi kérdés mindez.

De mert csak a tenger úr rajtam, dühösen rázom le ezt az egy urat is. Vágtass vasparipa vissza velem. Vágyom a kicsinyes zajba, benne lenni minden csöppjében, viaskodni, kopni. És bocsáttassék meg nekem, ha a héten még a tengeren kalandoztam s onnan hoztam színeket és hangokat e vonal alatt lévő hasábokra. Tovább már nem lesz így. Nem akarom. Leszek e lármás mindennapi élet hajkurászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni… Addio mare, addio Venezia. Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…

Nagyváradi Napló, 1903. március 22.

* * *

Arany Lajos

A mindennapok ünnepe

Ady velencei tárcája mint a műfaj reprezentatív példája[1]

A Szigligeti Társaság kitüntetését, a Pálfi-jutalmat – a nagyváradi származású törvényhatósági bizottsági tag, Pálfi Antal létesítette 200 koronás újságírói pályadíjat – elsőként, 1903-ban, Ady Endre nyerte el. Ennek révén juthatott el Velencébe. Indulásának időpontját március 7-re valószínűsíti a Kovalovszky Miklós nevével fémjelzett Emlékezések Ady Endréről c. pentalógia második kötete. Ugyanott olvashatjuk azt is, hogy „legkésőbb 17-én vissza kellett érkeznie Váradra”.[2] (A kritikai kiadás szerint március 8-ára virradó éjszaka, Bécsen át indult a lagúnák városába.[3])

A hétről című, rendszerint több témát felvető, „heti csevegése” újabb – a Nagyváradi Napló 1903. március 22-i számában publikált – darabjának az ihletforrása ez esetben egyetlen tárgy: egy tíznapos adriai út volt. Egyetlen, mert lényeges, bővebb kifejtést igénylő tárgy.

Színek és hangok a vonal alatt

Már a közlési forma sugallja s erősíti a tárcajelleget: a szöveg az említett sorozat részeként, a Tárca rovatban jelent meg. Ady, mint néhányszor másutt, hangsúlyozza ezt, tömör műfaji definíciót is adva, mondván: a héten a tengerről „hoztam színeket és hangokat e vonal alatt lévő hasábokra”. Hegedüs Nándor szintúgy e műfaj darabjai közé sorolja, Ady „fanyar hangulatú velencei tárcáját”[4] emlegetve (kiemelések tőlünk – A. L.).

A struktúrát illetően „a jól megírt tárca, rövidsége miatt, világos megfogalmazást, gyors bonyolítást és csavaros, csattanós befejezést igényel”[5]. Tegyük hozzá: a meglepő szövegvéget (Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…) megelőzően – tárcajegyként – a nyitány is figyelemébresztő, egyben expresszív (A gőzhajó ordítását hallom). Igaz e tárcára is a jelzésszerű, a szövegnek csak a vázát adó tettsor, sztori.

A műfaj „legismertebb, »klasszikus« válfajának azok az írások számítanak, amelyek anti-fikcióként egy-egy konkrét eseményhez, jelenséghez vagy személyhez kapcsolódnak, ehhez fűznek kommentárokat”[6]. A valóságalapúságra Ady is utal: „úgy gondolom, hogy kis tárcáimnak egy része valamelyes mértékben dokumentumszerű”[7]. E publicisztika is valóságos történetbe ágyazza a gondolati magot. Pontosan rajzolja útját, reflexiókkal. Markáns tárcajegyként „hangulatkép és meditáció finom arányával”[8] él.

A kifejezőerő dominanciája

Tárcajegy ez is: a leíró, atmoszféra-megjelenítő prózafutamokat elmélkedő-töprengő, aforisztikus, illetve vallomásos mondatok szövik át, az írás második felét pedig uralják. Egy másik, a szövegből kiragadva is bölcsességként számon tartható mondat: „A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk”. Illusztrálja tehát e szöveg a szerző egy elemi tárcaműfaji jegyet megragadó, egyszersmind vallomásértékű, ars poeticus korai kijelentését: „Én részletezés helyett gondolkozni szoktam a tárgyról”.[9]

Rendkívül érzékletes, atmoszféraérzékeltető szöveg ez. Tanúsítja: eszményi esetben szépírói igényű, a kifejezőerő dominanciájával ható publicisztika a tárca: jellemzője a képes beszéd meg a paralelizmus, s ezek szimbiózisa: szántunk a Kvarneró […] vizében; búcsútósztot mondok a […] tengerhez; cserjék fehér hó-bóbitákkal integetnek; a modern élet láza csapott felém stb. Egy mondatba sűrít párhuzamos szerkesztést és jelképi metaforát: A temetőt néztem a hajóról, s aztán visszanéztem a másik temetőre, Veneziára.

Indulatszók (ó), szemléletes képek, szokatlan, stilisztikai funkciójú szavak, összetételek (tenger-szeparé, kandítva, hóbóbiták, kábítgattam, stimmoltam, heccek, vasparipa, nyavalyák, hajkurászó), erős hatású, expresszív igék (besivít, gerjesztett, csapott, hempergett, rázom le, vágtass), a modalitás változatossága fokozzák a kifejezőerőt. Anafora is felbukkan: a nyitány – A gőzhajó ordítását hallom… – az utolsó előtti bekezdés elején megismétlődik, nyomatékként s a szövegben visszatérő idődimenzióra való utalásként.

Átszövik e szövegművet az útirajzokra jellemző képszerű, hangulattükröző leírások. Ezek sorrendjét tekintve egyfelől az érzékszervvel észlelhető erős hangtól (ordítás) a mindennapok otthoni zsivajáig, illetve az átvitt értelmű csendig, a líra elnémulásáig (nem írok többé verseket) jut el a szöveg.

Másfelől a tenger a kezdet, a szárazföld a vég: a lassabb, régebb óta szolgáló járművön, hajón indul, s a gyorsabb és újabb közeledési eszközön, vasparipán jő meg: jelképesen az idilli-békés múltból, a hagyományból a nyugtalan, feszült modern korba érkezik.

Komplex időkezelés

Bonyolult idő- s paradox értékszerkezetű, és ugyancsak útibeszámolókra emlékeztet az adriai történések filmszerű bemutatása. Az elbeszélt időt nem a jelen, hanem a közvetlen közelmúlt nyitja: a búcsú a tengertől. Majd egy pillanatra felidéződik az e közvetlen közelmúltnál három nappal korábbi érkezés az öbölbe. A közvetlen közelmúltban búcsútószt hangzik. A jelenben, a vonaton reprodukálódik a beszélő lelki szemei előtt a Velencébe érkezés: a közvetlen közelmúltnál egy héttel korábbi történéssor; peregnek a szintén ehhez az idődimenzióhoz tartozó velencei képek; az elbeszélő fantáziáján átvillan távolabbi múltként egy nyár képe. A velencei időzés közelmúltjából visszatér képzelete a közvetlen közelmúltba, újra a hajó ordítására emlékezve. S jön ismét a jelen, a vonatút.

A leírás egymásutánisága és az elbeszélt idő a jövő ars poeticus s a líra elnémulásának szándékát jelző képében – meg a közbevetett, időtlen búcsúkiáltásban – találkozik: a beszélő azt tartja hivatásának, hogy a mindennapok életmozzanatait emelje a sajtóba, az irodalomba. Nem a ritka, ünnep-életmorzsák, a „tengeri kalandozás”, hanem a köznapok megjelenítése a missziója, tudván tudva: ezeknek is lehet részük az ünnepi érzések sora. Akinek művészi hitvallásos költeményében a versi hős soha nem lesz „a szürkék hegedőse”[10], annak tárcanarrátora a „szürke hétköznapok” énekese kíván lenni, azokban teljességre lelni.[11]

A kettő nem mond ellent egymásnak: az „új vizeken járás” igénye független(íthető) a miliőtől. Leszek e lármás mindennapi élet hajkurászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni… A színeket, a hangokat a „lármás mindennapi élet” tengerében hivatott keresni. Annak akar – metaforikus túlzással – „utcagyereke” lenni, azaz a köznapok szolgálója: részvétteli és hiteles, tisztességes és alázatos krónikása.

Pompa és köznapiság

Izgalmasan paradox logika érvényesül itt. E hagyományosan ünnepnek tekintett pompavilágban is észleli, éli, dokumentálja a tárcaíró a köznapiságot, szépségidegen, naturalisztikus, szinte kakofém érzékítéssel is él: a dohot éreztem; a gondolás szerenádozók a Svihákok indulóját dalolják és a „nagyvásári, sári, sári, sári bolondság”-ot; bűzt, dohot szagoltam, csalást, fals színeket láttam. S mint írja, a búcsúpercig az érkezéskor a hajókabinból megpillantott „temetőn keresztül” nézte Velencét, s temetőnek látta. Mint a hazát A Gare de l’Estenben: „Küldi már a csókjait nekem / A magyar Temető”. Erre ott nagy vallomás következik – „Elátkozott hely. Nekem: hazám” –, itt: az elnémulást tételező meghökkentő végszavát (Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…) mint a tengertől, egyszersmind a Velencétől (!) búcsúzás (Addio mare, addio Venezia) következményét mondja ki! Nem ellentmondás ez: paradoxon. Rejtett deklarátum: az ő szemében is a költészet, a szépség örök otthona Velence! E név hangzik itt – az örök időbe kiáltott szavak közül – utolsóként.

Nem érdekli a romantika?

A kritikai kiadás kommentárja szerint Ady ebben az írásában is következetes ama „többször hangoztatott véleményéhez, hogy nem lelkesedik a múltért, a romantikáért: »Engem nem érdekel a múlt, elkerülnek az ellágyulások«”.[12]

Ám Adynak ez az idézett kijelentése ironikus, egyszersmind önironikus! Tekintve egyrészt, hogy a régi idők a fenségességet is jelentik – nemritkán aforisztikus – írásaiban: „És míg felemelő érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsőséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket.” (Száz éve)[13]; „Sok szép beszéd hangzott el a Petőfi-ünnepen. Magyarhon húszezer poétája is kitett magáért. De legőszintébb, legfájdalmasabban igaz a debreceni professzoré volt, ki fájó szívvel nézi az eszménytelen kor őrült forgását, s félrevonul a százados falak közé, s elmerül a múlt szellemi kincseiben, melyek neki egy szebb, nemesebb korszakról beszélnek…” (Egy ünnepi beszéd)[14] Vagy: „Tudja meg mindenki, hogy a mi összes érdemünk a múlt, melyhez olyan hűtelenek lettünk…” (A legmagyarabb város)[15] „Magyarország és haladás: ez volt itt a zászlóra írva mindig!… Ne feledje el ezt a nagyváradi akadémia ifjúsága. Ne feledje el fiatal, szimpatikus elnöke. Legyen hű a múlthoz, s adjon reményt a jövőre.” (A debreceni határozat és a nagyváradi jogászok)[16] „Ha majd elcsitul egy kissé a hevesen forró, még nagyon animális, ifjú vér, ha majd rendszert kapnak a fiatal agyvelők, ha majd megismerik a múlt tanulságait, ez a kaszinó s a többi hozzá méltó fűzi, köti össze a jövő társadalom kiválóit is.” (Hétről hétre)[17] Továbbá: „Néha jólesik a múltba visszafutni. Néha nagyon tanulságos a múlt.” (A hétről) „Tudós embernek érdekes és érdemes elmerülni a múltban, de nem tudóst is megihlet ma is még példának okáért egy pár száz éves valamelyik Mária-ének.” (Felekezeti világ Nagyváradon)[18]

S idézhetünk a „romantikatagadására” vonatkozó – nem feltétlenül szó szerint veendő – kijelentésének ellenkezőjére is több példát publicisztikájából, pl.: „Óh nem, én nem a romantikát sirattam el, a szertelen s émelyítő szentimentalizmussal fűszerezett romantikát, hanem azt a megtisztító, felemelő, ideális törekvést, mely hiányzik modern íróink nagy részénél, s amit hangzatos frázisokkal, az igazság unos-untig emlegetett jelszavával elütne, bebeszélni nem lehet.” (Egy levél)[19] Valamint: „A vers, a romantika, óh, nagyon megejt még minket, kik alig és rosszul haladtuk át a romantika korát, s tán sehol sem visszhangozhatik olyan hatalmasan Cyrano francia sikere, mint magyar földön, hol hálásak vagyunk különösen a Rostand iránt, mert az ő sikerei bírhatták kétségtelenül Herczeg Ferencet Ocskayja megírására.” (Cyrano de Bergerac)[20]

Ami pedig az „ellágyulást” illeti: mit is mond A szivárvány halála c. vers lírai alanya? „Szégyenkeztek szemek és öklök, / Hogy ellágyultak ott a mezőn / Egy rongy szivárvány alatt.” Röstellték érzéseiket, féltek azoktól. Hasonló e tárca beszélőjének attitűdje. Mintha szándékosan hárítaná el, hogy felfedezze s megélje a Szépség világát! Talán mert magáévá élni úgysincs idő, mód. A kutatótól is citált lekicsinylő megvetés magatartása: álarc; mert előfordul, hogy arról nyilatkozunk lesajnálóan, amiről tudjuk, úgysem érhetjük el („savanyú a szőlő”).

Ady úgynevezett múlttagadását számos, a múltat értékként szemlélő verssorával is cáfolhatjuk. Egy-egy költeménye lírai énjének efféle megszólamlásaira gondolunk: „Emlékek elmúlt nyarakon, / Flórenc nyarán s összekeverten / Búcsúztató őszi Lidónak / Emlékei a hajnali / Párás, dísz-kócos tánci termen, / Történt szépek, éltek és voltak, / Kik meg nem halhatnak soha, / Őrzött elevenek és holtak, / Szívek távoli mosolya, / Reátok néz, aggódva, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” (Intés az őrzőkhöz) Eszerint „a tűnt időben rejlett minden szépség”.[21]

A Tegnapi Tegnap siratása az elsüllyedt „aranykort” idézi[22]. A Mag hó alatt c. versben a múlt őrzése a remény óvása, önazonosságunk megtartása. (Természetes: a Múlt, a Tegnap a világháború idejétől egyre drágább lesz.) Prózájából utaljunk a Levelek Madame Prétérite-höz (tehát a ’Múlt asszonyá’-hoz) c. vallomássorozatára[23].

S azért sem mondhatjuk, hogy a hajdani idők iránt közömbös lett volna, mert történetesen a szóbanlevő tárcának is Velence – jelképesen is a múlt – a tárgya. A tárca bámulatosan önfeledt, az elbeszélő idegeinek kisimultságáról árulkodó hangvétele éppenséggel az ellágyultságáról tanúbizonyságot tevő jel. Mindezzel és érzékletességével, plasztikusságával pedig szinte az olvasóra is végtelenül szabad velencei levegőt árasztó írásmű.

Ady végeredményben felemelő, de legalábbis összetett Velence-képe melletti érv egy későbbi velencei pillanatképe, impresszió-rezionanciája is: „Írtak sokan a velencei magyar világról. […] Mit visznek haza? […] Viszik-e a formák szerelmét? A szív megkönnyesülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is.” (Az őszi Velence)[24] Dehogynem érdekelték az ellágyulások!

Kulcsszavak: tenger és élet

A tárca „az írott alakban megjelenő társalgás szabad formája, amelyben éppen ezért az író egyénisége mély nyomokat hagy, mondandójában és ítéleteiben szubjektív”[25]. A csevejhez közelít a tizennégyszer (!) ismételt tenger (tízszer magyarul, kétszer olasz – mare –, kétszer görög – thalatta – nyelven). Tudatos ismétlés ez, a szépirodalmi igényt a legkevésbé sem cáfoló szövegkulcsszó-nyomatékosítás.

A kiváló Ady-kutató, a maradandó műveket alkotott Földessy Gyula szerint Adynál a tenger „az Élet vize vagy maga az Élet”[26]. Erősíti e magyarázatot – s azt, hogy a tárca az olvasóra is gondol – az élet szó szintén gyakori, kilencszeri előfordulása. Ebből – nyomatékként – három a zárósorokban fordul elő. Ide is illik Márainak a tárcaműfajt mélyen értő jellemzése: „az író tudta, kinek ír: az olvasónak írt, aki tíz krajcárért egy pillanatra szerződött vele, hogy vajákos cinkosságban, együtt beszélnek meg valamit, feldühödnek vagy elandalodnak valamin”.[27]

Király István értelmezése alapján a tenger és a hajó „a teljesség s az emberi merészség üzenetét hozó, jellegzetes kép”[28]. A megőszült tenger – Adyval azonos – lírai énje is az élet teljességének jelképének tekinti: „Egyszer talán majd nyílik az Úr ege, / Egyszer tán átszeli a tengert / Villám-csíkban / Az Isten sújtott s kedvelt szörnyetege.”

A teljesség óhaja és a lehetőség alatt élés ellentmondásából következik itt a viszonylagosság jelzése; az irónia másik szerepe – a tárca gyakori hangnemi jegyeként, s ugyancsak öniróniával társultan – a „minden relatív” érzékeltetésének erősítése. A hajómonstrumon, a tengeren a kicsiség érzése fogja el az embert: „nézem a nyugtalan óriást. Megkicsinyedik előttem az én napvilágom. […] Hogy a tengeren érzem magam, olyan kicsi kérdés mindez.

A hangsúlyozott, szándékos ismétléseket még nyomatékosabbá teszi a tenger-apoteózis: „Csak a tenger nagy önmagában is. A tenger az egyetlen. Ezen el tudnék ringani örökre. Ez lebírja az én idegeimet.” Íme, egy kettős vallomással megtoldott kettős aforizma. E mondatok idézésével a kritikai kiadás kommentárja[29] cáfolja Hegedüs Nándornak azt a megállapítását, mely szerint Ady „lenéző és lekicsinylő tónusban” írt az Adriai-tengerről[30].

„Mű-cinizmus” vagy irónia?

Ady Lajos szavaival: „nagyon fanyalogva beszél a Quarneróról, s Velencéről pedig egy kis mű-cinizmussal az a legfontosabb megjegyzése, hogy: a lagúnák városában a tenger piszkos és rossz illatú…”[31] Az Ady Lajos által a „mű-cinizmus”-nak nevezett megszólalásmód látszat csupán, maga az irónia. A csodás tájak sora mint „zöld humbug”: tettetés, a soha el nem érhető álbírálata.

Igen, tény, hogy „fölényes-kiábrándult nyilatkozat”[32] ez az tárca Ady részéről az első velencei élményét illetően. Ám rendkívül árnyalt, széles spektrumú az Ady-féle rejtett gúny, és e hangnemi rétegeltség ebben az írásában is megnyilatkozik. Az irónia pedig mindig hathatós eszköze a poliszémiának.

Az Ady-œuvre minden műfajában gazdag jelentéstartalmú, nemritkán széles jelentéstartományú. Sőt egész életműve cáfolata minden egysíkú, egyféle, kizárólagos értelmezésnek. Többféle nézőpontú vizsgálatot is megenged. Mint a nagy művek mindig. Egy-egy Ady-írás elemzésének nincs végleges és egyértelmű, olyan értelemben vett megoldása, mint egzakt feladatoknak. Ezért is sarkall gondolkodásra. Többféle, egyszerre érvényes igazság felfedezésére. Arra, hogy a dolgokat lehet innen és onnan meg amonnan is nézni. Ez nem parttalanság, hanem szubjektivitás, mint a művész(et) mindig. Azaz a látszat és lényeg különböző mértékben, egyazon írásában is elválik, elválhat egymástól. Ennek feltérképezése, azaz az irónia értelmezése, fokának mérése pedig gyakran szubjektív.

Erős érzésem egyetlenegy volt a Lídón. Itt már a modern élet láza csapott felém, s itt tenger a tenger, nem laguna. […] És fantáziám júliusi napot varázsolt, fürdő, bécsi, budapesti szépekkel. Modern, csillogó életet. A kritikai kiadás szerint „nem blazírtság vagy tettetett kiábrándultság ez nála, hanem a modern élet mámorának követelése a maga számára”.[33] Nem bizonyos, hogy a „modern élet” bármilyen formájában a legfőbb vágya a beszélőnek, talán inkább ezt utasítja el ironikusan – miképp tettetéssel beszél a „kiábrándító” Velencéről. „A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk” – nem vágy ez tehát, hanem beletörődő kényszer. „A modern idegember betegsége ez, ki tudja magáról, hogy beteg. Csak láz, ideges élet kell neki. Ez a hitvallása.”

Az idegesség mint hitvallás… Mi más ez, ha nem maró irónia? De ír erről tárgyilagosan és gúnnyal is ekkori és kicsit későbbi publicisztikájában: a férfinemet „fölemészti […] a szertelen, ideges, modern élet” (A leányok)[34]; „a régi magyar kiváltságos családok utódai szerte fognak zülleni, el fognak veszni nagyobb részükben. A modern élet összetöri őket” (A hétről)[35]; illetve: „a modern élet kalmárkodás” (Muri nélkül)[36]; „Nem kell háborút viselni. Az egyre komplikáltabb modern élet elvégzi a szükséges vérengzést” (Költözik a Morgue).[37]

Nagyság és szépség – „halállal átlengve”

Mindez talán eléggé rávilágít: Velence elutasítása, halottnak (azaz: elsüllyedt múltnak!) minősítése, a temetőmetafora: a modern ember rossz beidegződése. Árulkodik erről a következő két mondat, már azzal is, hogy csak együtt világos: Ó, és szép ez a modern ember öncsalása, az emberi erőnek nagy hite ám ez. Egy jó hotel többet ér egy sirászi rózsakertnél, egy párizsi kokott egy cserkesz ártatlanságnál, egy pohár pezsgő egy pohár hegyi forrás víznél, a modern életet élő Nagyvárad a halott Veneziánál. Értsd tehát: a modern ember önmagát becsapó világában! A mai, ingerült halandó taksálja többre. Ha az idézet első mondatát elhagyjuk, rajzolódik ki igazán: ironizál a beszélő, hiszen második mondat nyilvánvalóan éppen az ellenkezőjét állítja annak, amit gondol. Így jelzi: rejtett, sőt olykor nyílt gúny kíséri itt a modern ember életszemléletét.

Az értelmezésünk tárgyát képező tárcának vannak azonban szó szerint vehető állításai: a „modern idegember […] tudja magáról, hogy beteg”. Célzatosan festi őt komikus-szatirikus-önironikus színekkel a beszélő – „befalom az utolsó darab sonkát, amit sietvén pakoltattam be”; „átrángatóznak az idegeimen”; „a fejem töröm be dühömben” –, amint az egész szöveget átjárja, miképp a reflexiós műfajokat (például a jegyzetet szokta), a szellemes közlésmód, az öniróniával és humorral szimbiózisban élő irónia, a „vártam: mikor fogok már megihletődni”; a „vágyom a kicsinyes zajba”; „a gőzkocsi a Karsztot hágja” és hasonló, találó hangnemi bravúrok. Utóbbi példa a humoros-ironikus szóválasztásával – hágja – éppúgy segít a műbefogadónak az iróniához öniróniát társítani, a szöveg fanyar, paradox világát értetni, mint a „csak egy kis percig irigyelt” nászutasok vagy a párizsi kokott említése, a szerelemnek aljas – de soha el nem került – cselvetésként aposztrofálása s egy szövegen kívüli tényező: a tárcaíró társtalanul érkezett a szerelmesek városába…

Mindezt aláhúzza – gúnyba hajló iróniaként –, hogy a tenger, az élet mellett szintén szövegkulcsszó a nyolcszor ismétlődő modern, a négyszer felbukkanó ideg, a kétszer feltüntetett (kettős – ’hideglelés / ’hév’ – jelentésű) láz: az értékszerkezetben ezek szolgálnak ellenpontként az előbbiek együttesének. A messzi múltba tűnt előd, az aranykori természeti ember egészséges világa metaforáinak – tenger, élet – azonban csak részleges ellenszólama a modern, ideg, láz hármasa. A két kulcsszócsoport aránya: 23:14. Szándékolt jelentésesség!

Ady mintha ezt az árnyalt, kétélű, szinte paradox gondolatot folyatná egy későbbi írásában: „Velence, mely magát naggyá, szebbé álmodta, de mely nagyság és szépség, mint minden igazi nagyság és szépség, halállal van átlengve.”[38] A hivatkozott Az őszi Velence c. publicisztikájában is összetett a kép: csönd, fájdalom és szépség szövi a sorokat, Az utóbbi dominanciájával: „Írók és művészek hónapja a velencei szeptember. E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerűeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen őszi napokon csupa fájdalom és szépség.”

A magunkra találást segítő csönd, Ady Álom egy méhesről c. költeményének nyugalomáhítása a vizsgált tárcából is kiolvasható; a szövegben az akartan nyomasztó hatású ricsaj sugallja: erős itt az idill, „a tiszta lét életrendje”[39] utáni vágy, az aranykori élet óhaja.

Ady Velencéről citált sorai mintha Szentkuthy Velence-szemléletéből előlegeznének: „Velence aspektusai természetesen kimeríthetetlenek, holtunk napján éppoly hamis hangú amatőrök vagyunk túlvilági polifóniájában, mint az elején.”[40]

Mindenesetre ennyi szépségtől mindig nehéz megválni… Hogy mennyire, azt a visszaindulás megszemélyesítése, metaforája is érzékelteti: „A gőzhajó ordítását hallom, s ott vagyok a fedélzeten, nézem a nyugtalan óriást.” Az „ordító hajó” és a „nyugtalan óriás” bizony rejtett tömör önjellemzés! A búcsú érzelmi reflexiója.

Metafizikai önszemlélet

Az e tárcájában megfigyelt paradox idő- és értékszemléletet utólag szinte magyarázza Adynak a Nyugat folyóiratban, 1911-ben megjelent, Nyárdélutáni hold Rómában c. verse: „Im, magam idehoztam, / Védj és borits be mostan, / Te szép, te bölcs, örök. / Örökkön éltem, élek, / Csupán hüvelyt cserélek, / Mint Ulisszes-görög.”[41] E költemény versbeszélőjének idézett önmeghatározó gondolatai nagyon közel állnak, alighanem azonosak a poétáéval.

A versi kulcselemnek az „örökkön éltem, élek” meggyőződését gondolva[42], úgy látjuk, e metafizikai[43] (ön)szemlélet köszön majd ránk évtizedekkel később Szentkuthy Miklós vallomásos életrajzában, életmű-interjúportréjában: „Egyformán együtt élek az ős-ősemberrel, félállatokkal és majmokkal, úgy, ahogy minden pillanatban imádkozom és minden pillanatban metafizikai koordináták között élek. […] Ez nem azt jelenti, hogy valami stupid spiritualizmusban vagy misztikában úszkálok, mint aranyhal az akváriumban – hanem? – a végső kérdések kulisszái állandóan körülöttem vannak. Tehát minden táj, minden múlt, a végső kérdések minden feszítőereje körülvesz ebben a pillanatban is”.[44]

Itt, ebben az 1903-as tárcában persze még feltételes módon, vágyként él az „örökre” elringattatás gondolata, de az egész-séget, teljességet, az „új vizek” folytonos, bátor felfedezésének vágyát jelképező tengermotívum már előrevetíti az új horizontoknak, az új „fárosz” új kilátópontjainak egész alkotói életen át való keresését, a végtelen távlatokra nyitás nem szűnő igényét, a végső kérdésekkel való folytonos, sorsszerű szembesülést.

Alázatos krónikás

Végeredményben a szöveg műfaji besorolását tekintve – reflexiós-gondolati jellege okán – jegyzetjegyeket és – a lagunák városába való virtuális beavatásával – útibeszámoló-, útirajzelemeket, valamint vallomásos, aforisztikus megnyilatkozásokat is tartalmazó tárcaként tartható számon.

Gondolati zárlata szerint a tárca beszélője – Ady[45] – a köznapok világának énekese kíván lenni, abban akar teljességre lelni. S ennek nem mond ellent, hogy „én nem leszek a szürkék hegedőse”, hiszen az új felfedezése a köznapokban is megtörténhet, ritka életünkben az ünnep, a köznapokban kell az újat, a színt felfedezni, nem a ritka ünnepek során. Erre utal a már említett megdöbbentő szövegzárás („Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…”), sugallva: az élet mindennél több. Mint Földessy Gyula kezdettől meggyőződéssel állítja: „A faculté maîtresse Adynál: az Élet határtalan szerelme, egybekapcsolva az ő missziószerűségével.”[46]

A köznapot kell tehát ünneppé varázsolni. Erről szól ez a tárca: „a héten még a tengeren kalandoztam s onnan hoztam színeket és hangokat […]. Tovább már nem lesz így. Nem akarom. Leszek e lármás mindennapi élet hajkurászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni…” Vagyis: a színeket, a hangokat a „lármás mindennapi élet” tengerében keresi ezentúl. Annak akar – szemléletes, metaforikus túlzással – „utcagyereke”, azaz – e szövegösszefüggésbeli jelentése szerint – a köznapok szolgálója, tehát hiteles, tisztességes, alázatos krónikása lenni. Sőt, kiszolgáltatottja, miképp az újságíró, a krónikás kiszolgáltatottja a mindennapoknak az „utca” történéseinek.

Az „utcagyerek” ott él, benne él az utca életében, belülről, alulról éli a mindennapokat, azt belülről nézi és látja. Ilyen az (eszményi) újságíró is. Azonosul a szenvedőkkel. Miképp a kis hobbit, A Gyűrűk Ura egyik hőse érzi: „Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében […].”[47] Vagy mint a tizenkilenc éves Márai Sándor a Széntolvajok között a ferencvárosi rendezőben c. riportjában: a fagyhalál elleni védekezésül, az életben maradásért szenet lopni kénytelen emberek sorsa iránti empátia az élménydokumentáció végére a megalázottakkal és megszomorítottakkal való sorsközösség-vállalássá, szinte azonosulássá nő: „Állunk együtt, mi, széntolvajok…”[48] – írja az utolsó sorok egyikében.

Az alig másfél évtizeddel az idézett riport előtt íródott velencei tárca zárása is az élettel való azonosulás rokon vágyáról, hasonló újságírói hitvallásról ad tehát tanúbizonyságot, kifejezésre juttatva a „mindennapi élet […] utcagyerekévé” lételének határozott szándékát.

Ady említett paradox világlátására utal: minden lekezelő-csalódott nyilatkozata dacára bősz fájdalommal búcsúzik már ez első velencei útja végén is: „mert csak a tenger úr rajtam, dühösen rázom le ezt az egy urat is”: muszáj menni. A néhány évvel későbbi ars poetica, a Gare de l’Esten magyar dacos „mégis megyek” kitételét előlegező várakozással indul tehát. Mert ahová a tenger-teljességből, a líra kozmoszából vágtat: az is élet, igaz, a prózai köznapoké. Ezért is illeti a citált szándékolt kakofemizmussal Velencét, illetve emeli ki a kedvezőtlen elemeket róla szólva.

„Neki Velence is annyi volt, hogy vizes és halszagú… Mindene a magyarság volt s hazája.” A kortárs Szücs Dezső írta ezt posztumusz cikkében.[49] Ez a magyarázó összetett mondatnak is felfogható gondolat is utal arra: Ady, mint idézetekkel is utaltunk rá, tudván tudva Velence szépségét, olykor erős stilisztikai distanciával jelzi: a gyönyörködtetés nemcsak e fenoménnak és a hozzá hasonlóknak a sajátja, ott rejlik az a szürke mindennapok apróságaiban is.

S a honi miliőben a rendeltetés hitével vágyja keresni, kutatja a felfedezésre váró, megírandó életet – benne ugyancsak bőven fellelhető szépségekkel. Műve bizonyság rá: meg is találja.

Jegyzetek

A hétről c. tárcát a kritikai kiadás szövege alapján – betűhíven – közöljük: Ady Endre összes prózai művei IV. S. a. r.: Vezér Erzsébet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1964. 52–54.

[1] „Addig […] nem lesz és nemigen lehet valódi „értelmi kultúránk”, amíg Ady publicisztikájának négyezer oldala, irodalmunk ez egyik lenyűgöző monumentuma […] nem válik közkinccsé. ” Somlyó György e máig időszerű, A szép- és a nem-szép-irodalomról c. esszéjéből való gondolatával mélyen egyetértve készítettük dolgozatunkat. (In: A költészet vérszerződése. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977. 156.) Mert igaz ugyan, hogy e – Rónai Mihály András szavával – „tüneményes publicisztikának” tizenegy kötetes teljes kritikai kiadása áll rendelkezésre, három- és egykötetes bőséges válogatás-edíciója is megjelent, mindkettő Vezér Erzsébet kiváló, értő jegyzetapparátusával, s megtalálható immár az interneten a teljes gyűjtemény, mégsem mondható, hogy közkinccsé vált volna. – A fentebb hivatkozott művek: Rónai Mihály András: Magyar toll. Glória Kiadó, Bp., 2003. 8.; Ady Endre publicisztikai írásai 1–3. Válogatta és a jegyzeteket írta: Vezér Erzsébet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977.; Ady Endre publicisztikai írásai. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Vezér Erzsébet munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.; Ady Endre összes prózai műve: https://mek.oszk.hu/00500/00583/ (Arcanum Adatbázis, 1999.)

[2] Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről II. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 109. (Az 1961 és 1993 között megjelentetett monumentális, ötkötetes munkát K. M. gyűjtötte, szerkesztette s egészítette ki magyarázatokkal.)

[3] Ady Endre összes prózai művei IV. 318–319.

[4] Hegedüs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1957. 310.

[5] Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a Fővárosi Lapok tárcarovatában a XIX. század második felében. In: Ponticulus Hungaricus, 2011. október –

https://www.ponticulus.hu/rovatok/hidverok/fovarosi_lapok.html#gsc.tab=0

[6] Botka Ferenc: Emberi színjáték – Kosztolányi Dezső: Tere-fere. In: Üzenet 2005/3. – http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/103/botka.html

[7] Radó Antal költőhöz, szerkesztőhöz, irodalomtörténészhez intézett, 1907. június 8-án keltezett levelében. In: Ady Endre levelezése I. (1895– 1907). S. a. r.: Vitályos László. Akadémiai Kiadó, Bp., 1998.

[8] A műfaj e jellemző kettős vonására lelve Németh László Újév előtt c. írásában – Híd (Budapest) 1942. 1. (január 6.) – nevezi tárcának monográfusa, Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka – 1938–1944. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985. 203.

[9] A tárcatárgyakról. Szilágy, 1898. április 3. In: Ady Endre összes prózai művei I. S. a. r.: Vezér Erzsébet. Akadémiai, Bp., 1990. 13.

[10] Új vizeken járok (Új versek kötet)

[11] Mind az említett lírai alany, mind a prózabeszélő egészen közel áll a szerzőhöz.

[12] Ady Endre összes prózai művei IV. i. h.

[13] Debreczeni Reggeli Ujság, 1898. november 27.

[14] Debreczen, 1899. augusztus 1

[15] Debreczen, 1899. szeptember 12.

[16] Szabadság, 1900. október 5.

[17] Szabadság, 1901. április 21.

[18] Nagyváradi Napló, 1902. január 21.

[19] Szilágy c. lap, 1898. május 8.

[20] Nagyváradi Napló, 1901. november 10.

[21] Király István: Intés az őrzőkhöz. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982. 2. 75.

[22] Uo. 161.

[23] Öt ilyen című vallomásos publicisztikai írása jelent 1913–1915 között a Nyugatban.

[24] Budapesti Napló 1906. szeptember 30.

[25] Szabó Katalin: I. h.

[26] Földessy Gyula: Ady minden titkai, Athenaeum, Bp., 1949. 134.

[27] Márai Sándor: Föld, föld!… Akadémiai – Helikon, Bp., 1991. 297.

[28] Király István: Intés az őrzőkhöz I.m. 1. 603.

[29] Ady Endre összes prózai művei IV. 319.

[30] Hegedüs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai. I. m. Uo.

[31] Ady Lajos: Ady Endre. Amicus Kiadás, 1923. 87.

[32] Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről. I. m. II. 451.

[33] Uo.

[34] Nagyváradi Napló, 1901. június 22.

[35] Nagyváradi Napló, 1902. február 9.

[36] Nagyváradi Napló, 1903. március 5.

[37] Budapesti Napló, 1905. április 30.

[38] Párizs szörnyű napjaiból. Pesti Napló, 1910. február 4.

[39] Hamvas Béla: Patmosz II. Medio Kiadó, 2004. 12.

[40] Szentkuthy Miklós: Szent Orpheus Breviáriuma I. – Széljegyzetek Casanovához. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2008. 18.

[41] „Reinkarnációs vers” – mondja Földessy Gyula a Nyárdélutáni hold Rómában kommentárjában –, s „a reinkarnációs képzet révén emlékeztet a Jártam már Délen-re”, mely 1904-ben született. A monográfus igazára utalnak e sorok (különösen a kurzivált részek): „Nagy kékség és pirosság / Most újból-újból hozzák / Régből azt, ami volt”; „Örökkön éltem, élek, / Csupán hüvelyt cserélek, / Mint Ulisszes-görög”; „Be régen élek itt”; „a Hold már ismer minket”. Ez utóbbi két citátumot Földessy külön is kiemeli. Ez a költemény, mint az Ady-kutató utal rá, emlékezetébe idézi Goethének Sulpiz Boisserée művészettörténésszel való beszélgetését, melyben azt állította: „egész bizonyos benne, hogy ő Hadrianus alatt már egyszer élt Rómában”, és „a XV. században is élt ott egyszer”. Földessy Gyula: Ady minden titkai. I. m. 135.

[42] Ez a gondolat felbukkan később is, pl. A halottak élén (1918) kötetben, az Ifjú szivekben élek c. versben: „életem millió gyökerű”; „Örök virágzás sorsa már az enyém, / […] / Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, / De virágzás, de Élet és örök.”

[43] Adynál „az érzés- és gondolatvilág minden erecskéje a metafizikumból fakad, vagy abba torkollik belé” – Földessy Gyula: Ady Endre. Különlenyomat a „Huszadik Század” Ady-számából. Bp., 1919. 11.

[44] Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988, 543.

[45] A tárca mint újságműfaj – egyikeként a (szép)irodalmi igényű, szépírói stílusjegyeket a legjellemzőbben hordozó műfajoknak – esztétikai jellege ellenére kissé távolabb áll a közvetlenül szépírói, fikciós műfajoktól; beszélője, narrátora rendszerint maga a szerző.

[46] Földessy Gyula: Ady Endre. I. m. 11. – Részletesebben is kifejti már itt, első Ady-könyvében a kutató a főszövegben idézett tételét (uo. 14.): „Az Élet határtalan, szertelen szerelme: ez az egyedüli és egész megfejtése Ady életének és költészetének. Ez az egyetemes létérzés Adynál nem az a differenciálatlan, tudat alatt minden művészt, minden embert folyton éltető, mozgató, ihlető erő, hanem egy, általános és ösztönös mineműségéből kiemelkedett, különös és mindig éber tudatú érzéssé, hangulattá jelentősödött állandó lelki habitus. Ez az állandósult és elhalkulhatatlan lelki készség: ez az életszerelem, ez az élethit eleveelrendelésű missziószerűséggel kapcsolódik bele mindjobban és jobban a költő korabeli magyarság és egész emberiség életébe…”

[47] A kis hobbit, Csavardi Samu mondatának pontos forrása: J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Ford.: Göncz Árpád. Árkádia Könyvkiadó, Bp., 1990., I. 502.

[48] Márai Sándor: Március. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2006. 40.

[49] A Nagyvárad c. lap hasábjain (1926. okt. 10.). Idézi Hegedüs Nándor Ártás és téboly c. emlékezésében. In: Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről. I. m. II. 426.

Illusztráció: Th. Moran, 1903