Fried István: Nagyvárosi fények és árnyak Jókainál

Jókai írói pályájának jellegzetességeire főleg akkor kérdezhetünk produktívan, ha megkíséreljük megvilágítani időnkénti „váltás”-ait. Ezek sosem robbanásszerű, ám többnyire látványos, az életmű egyes periódusait lezárni igyekvő elmozdulásokban érzékelhetők. Ami könnyebben kitapintható: a tematikai eltérések. A korábban epizodikus jelentőségű történés, egy téridős szerkezet központi eseményévé válik; ezzel párhuzamosan: helyszínek, figurák, szituációk nem pusztán átalakulnak, hanem egy többszörösen megváltozott kontextusba illeszkednek, annak alakulásához tetemesen járulnak hozzá.

A szűkebbre szabott tárgyra térve, kísérletképpen két regénybe próbálok mélyebb pillantásokat vetni. Abból a szempontból, miként jelenítik meg a mű elbeszélői a nagyvárost, mely egyben a magyar szereplők számára még akkor sem kínál feltétlenül otthoni érzéseket, ha arra kényszerülnek, hogy esetleg huzamosabb időn át ott éljenek. A korai regény, az Egy magyar nábob (1853) Párizsa, majd a „középső korszak” reprezentatívnak számon tartott műve, A kőszívű ember fiai (1869) Bécse az elemzés tárgya. A különbözések nem csupán a helyszínek nyilvánvaló eltéréseiből (és a mintegy két évtizednyi eltolódásból a történések időpontját illetve) adódnak; még csak nem is egészen abból, hogy az 1820-as évek elejének Párizsa és 1848-1849 forradalmas Bécse más-más szereplői reakciók által kerül elénk. A tematika nem mellékes, kihat az elbeszélés modalitására, nyelvhasználatára. A magatartásformák sem mellőzhetők a tematika vonzáskörében. Mely egyúttal a történelmi helyzet körülírásakor jut szerephez. Konkretizálva: az elsőnek említett regény esetében a társadalmi reformokról gondolkodás éppen születőben van, ifjú magyar főnemesek „nyugati” tanulmányútjával összekötve, a második esetben a „népek tavasza” esztendejébe visz a regénykrónika, mely az egymással békétlenségben élő Ausztria és Magyarország forradalmi gondolkodású nemzedékei között megteremti a párhuzamok, összefüggések és közös érdekek rendszerét, a másik „történelmében” részvétel formáit.

Mindkét regény „nagyvárosi”, azaz párizsi, illetve bécsi jeleneteiben ott a hazagondolás motívuma, háttérként földerengenek az otthoni viszonyok, persze sosem pusztán „háttérként”, hanem általában viszonyítási pontként. Itt válik nyilvánvalóvá: mint jelenik meg a nagyváros (függetlenül attól: Párizs, netán Bécs) a regényekben, mint ragadja meg és megragadja-e egyáltalában az író azt a jelenséget, amely az 1820-as évek elején legfeljebb olvasmányaiból, hírlapi cikkekből (Jules Janin!), valamint Victor Hugo, Eugène Sue, esetleg Dumas pére regényeiből lehetett ismerős (annyira-amennyire), Párizst, a cselekmény néhány részletére utaló adatokkal magyar folyóiratokban, hírlapokban lelhette meg, a történelmi szereplőket ifjabb kortársként csodálhatta; míg A kőszívű ember fiai forradalmi Bécsét személyes tapasztalatai, emlékei alapján idézhette föl. Ugyanis Kossuth Lajos megbízásából, együtt Csernátony Lajos újságíróval Bécsben járt, hogy felvegye a kapcsolatot a forradalom főhadiszállásán a vezetőkkel. Így a bécsi utcák hangulatát, a mindennapi élet forgatagát közvetlenül érzékelhette.

Mindez a regényekben olyan módon poétizálódik át, hogy lehetővé válik a nagyvárosnak (mint olyannak) megjelenítése. Regénytárggyá a nagyváros funkcionálása lesz; talán nem túlzás, ha azt állítom: a nagyváros amellett, hogy helyszín (már ebben eltér a – magyar – kisvárostól vagy a vidéki, falusi környezettől), létezésével, működésével szinte a szereplőkkel egyenrangú aktánssá válik. A helyszín nem kulissza, amely előtt lejátszódik a cselekmény, nem díszlet, mely felvonásról felvonásra változtatható, hanem (kis túlzással élve) a szereplőkkel kölcsönhatásban munkálkodik. Fényei és árnyai nem kísérő jelenségek, hanem jelképes jelentőséghez jutnak. A korábbról ismeretes jelképekhez képest újszerű nagyvárosi—nagyvárosi karakterükkel gazdagítják a szimbólum történetet.

Az Egy magyar nábob Párizsában a nagyvárosi jelleget elsősorban egy intézmény (az Opera), valamint az oda tanulmányútra érkezők, továbbá a Párizsban honos „aranyifjúság” képviselik. Egyszerre hangzik föl a nagyvilág és az otthon szólama, föltárul az elidegenedett, „elfajzott” fiatalság az élveteg, léha szórakozásokban kedvét lelő, dandyt játszók megannyi ügyeskedése kedvteléseinek kielégítésére. Ezek a szereplők már a magyar (és általában a kelet-közép-európai) irodalmi alkotásokból korábbról ránk köszönhettek, Jókai azonban összefüggést teremt a nagyváros nyújtotta különféle színvonalú életvezetési stratégiák és az intézmény(ek) kínálta szórakozási—művelődési alkalmak között. A választás a szereplőkön múlik. A nagyváros nem közömbös szemlélő, ajánlataival választás elé állítja lakosait, látogatóit. Külön hangsúllyal lép színre Kárpáthy Abellino, aki nemcsak magyar keresztnevét változtatta meg, hanem szokásaival, életrendjével is a francia – unatkozó – aranyifjúsághoz igyekszik asszimilálódni. Az ő cselekményvonalán juthatunk el Griffard bankárhoz, aki azért hitelez korlátlanul Abellinonak, mivel nem egészen fiatal dúsgazdag nagybátyjának a regény kezdetekor egyetlen törvényes örököse. A pénzszórásban jeleskedő Abellino révén igyekszik megszerezni a „magyar nábob” hatalmas birtokát. Griffard bankár aligha hasonlítható Balzac hasonló foglalkozású személyiségeihez, sem az öncélú vagyongyűjtő Gobseckhez, sem a „jó társaság”-ban forgolódni akaró, gazdag lányt feleségül vevő, de a szép kurtizán kegyeiért pénzt áldozó, franciául törve beszélő Nucingenhez. Egyszóval: nem a tőke, az anyag halmozásának, a pénz fetisizálásának képviselője, tőzsdéről, vagyoni kockázatokról, a pénz „önmozgásáról” egyelőre szó sincs Jókainál. Magányos bankárja ugyan számító és ravasz, de ténykedése Abellino sorsával van szoros összefüggésben; fontos epizódistaként játssza szerepét. A nagyvárosi jelleget meghatározó, nagyvonalú, korántsem csak személyi kölcsönökkel operáló, jóllehet azt sem mellőző pénzember figurája Jókainál majd később lép be regényvilágába. Ezzel párhuzamosan a magyar főúri látogatók Párizsban a fejlettebb társadalmi rendet, az életvitel modernségének lehetőségeit tanulmányozzák. Az olvasók előtt jól Ismert István gróf (Széchenyi) és Miklós báró (Wesselényi) mellett feltűnik az író alkotta Szentirmay gróf is, aki a kor divatos életérzésének hódol a Byron-művek figuráitól eltanult spleen „foglya”, aki megtéréséig nem lát célt sem párizsi tartózkodásában, sem esetleges hazatérésében. Ám ő az, aki dilemmaként éli meg a korszakokon átívelő problémát: ha a magyarság átveszi a nyugati életformát, kevésbé kiélezve, ha a tagadhatatlanul fejlettebb nyugati, civilizációs viszonyok, valamint az intézményesen szavatolt társadalmi rend meghonosodik Magyarországon, nem vész-e el az, ami ősi, ami jellegzetes, ami kikülöníti a magyarságot Európa népei-nemzetei között, másképpen: nem kelt-e zavart jellegében?

Egy magányos szereplő rétegzi tovább a párizsi magyarok sokfelől érkező együttesét. Egy tanulóéveit ott töltő asztalosinas, aki a párizsi műhelyekben szeretné ellesni mestersége fogásait, hogy majd hazatérve hasznosítsa, amit vándorévei során megtanult. Kimondatlan válasz a főnemesi ifjak vitáira, Szentirmay tépelődéseire.

A különféle szándékoktól vezetett, más életvitelű, társadalmi helyzetű szereplők egy „operaháború” alkalmából kerülnek konfliktusba. Az élveteg fiatalok kedvence az olasz primadonna assoluta, kinek vetélytársnője a szerényen viselkedő magyar származású Fodor Josephine, akit lehetetlenné akarnak tenni, hogy kedvelt művésznőjük kedvében járjanak. Az iparos ifjú azonban összefog társaival, Josephine fellépésének sikerét biztosítják: hagymával, rohad paradicsommal megdobálják a meglepett arisztokrata-élveteg ifjakat, a szó szoros értelmében kiverve őket az Operaházból. Josephine mit sem tudva, milyen erők keltek védelmére, fellépésével teljes diadalt arat. A történetben nem mellékes Josephine magyar származása, és az sem, hogy Abellino és az ifjú asztalos e téren (mint majd később is) szemben állnak egymással. Szentirmay gróf viszont más – tragikussá váló – eseményekben játszik kevéssé dicső szerepet, majd jórészt a szerelem hatására feladja byronizmusát, és mint a reformok híve utazik haza. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy a regénynek e bevezető fejezetei színteréül ugyan Párizs nevezhető meg, de mindenekelőtt magyar problémákba ütközünk, túlnyomórészt magyar szereplők sorsáról van szó. A nagyváros (mint olyan) csak rövid időre kelti föl az elbeszélő érdeklődését, városképet nem kapunk, még a bankárral is meg fog történni, hogy kíváncsiságból ellátogat Magyarországra (tervezett üzletét ellenőrzendő). Ilyen később a Jókai-regények pénzembereivel nemigen fordulhat elő.

Az Egy magyar nábob alkotója mintha nem venné tudomásul, hogy az általa egyébként jól ismert és becsült francia és angol írók (Balzac, Dickens, Sue) regényeiben a nagyváros félelmetesen, nagyszabásúan életrendek meghatározójaként, önnön intézményei kényszerítő erejével a korszakváltásnak jelződése, mely a regénynyelvre is jelentékeny hatással van. A magyar irodalomból impulzusok alig érhették. Ugyan három magyar író, Jósika Miklós, Kuthy Lajos, Nagy Ignác megkísérelték, hogy Pest „rejtelmeit” – elsősorban Sue Párizs rejtelmeije nyomán – regényformában tudassák olvasóikkal. De egy francia regénymodell jórészét kritikátlan átültetése, részint a Párizs és Pest-Buda között feszülő roppant különbségek miatt, legfeljebb érdekes vállalkozásnak minősíthető, talán Nagy Ignac humoros kitételei enyhíthetik a cselekmény nehézkességét, érzékelhető „import”-jellegét. Pest-Budának az 1840-es években nemigen akadhattak nagyvárosi problémái, így a magyar regényirodalom sem térhetett el az 1840-es évek megszokott—elvárt prózai nyelvhasználattól.

A kőszívű emberi fiai 56 fejezetéből 17 játszódik Bécsben, jóval több, mint Pesten. Olyan helyszíneken, mint Josefstadt, Lerchenfeld, Kaiserstrasse, Hernals, Mariahilf, Brauhirschengrund, a 15. kerületben lelhető Sechshaus, Fünfhaus. Baradlayné bécsi látogatásakor a Singerstrasse 17. számú házban húzódik meg, itt keresi föl Edit (Richárd menyasszonya). A cselekmény lehetővé teszi, hogy belépjünk a Plankenhorst-hölgyek szalonjába, a legifjabb Baradlay fiú, Jenő bérelt szobájába, egy vendégfogadóba, Baradlay Richárd lakásába, előbb a Bécsben állomásozó magyar honvédek, utóbb a forradalmat leverni érkező osztrák sereg táborába, a Brigitták kolostora előtti térre, majd a kolostorba, a zsibárus Salamon furcsa boltjába, illetve egy rozoga falépcsőn fölfelő igyekezve kápráztató lakásába. Ez a Bécs egyként színhelye egy rejtélyes osztrák örökségi históriának (effélét még Dickensnél is ritkán olvashatunk), forradalomnak és ellenforradalomnak. Mindhárom Baradlay-fiú megfordul itt: a legidősebb, Ödön a magyar forradalom üzenetét jött tolmácsolni, Richárdot csapatával ide helyezték, Jenő itt szerény tisztviselő. De még a rendhagyó temetési beszédet mondó Lánghy Bertalant, falusi református papot is felhívatták, ő elég idegenül mozog a városban, a fogadóban.

Mind földrajzi kiterjedésében, mind társadalmi rétegződésében, az európai forradalmak fontos helyszínét tekintve, mozgalmasságában, nem utolsósorban intézményeiben Bécs úgy mutatkozik meg, mint birodalmi főváros. Aktivitása az utcán, a szalonokban, a helyzettel kevéssé tisztában lévő hivatalokban jelzi, hogy a több évtizedes, megmerevedett, mozdulatlanságában bízó abszolutizmust felváltó, az utca életét a szalonokba közvetítő, szokatlannak tetsző életmegnyilvánulások a kedélyes, biedermeieres Bécs képzetét megfosztják általánosan elfogadott karakterisztikájától. Helyébe a fiatalos lendületet (és naivitást) hozzák, a jelen és a jövő utópisztikus elképzeléseitől sem teljesen mentes elgondolásával rázzák föl a perspektíváját vesztett világot. Az osztrák és a magyar szereplők saját történettel rendelkeznek, és ezek egyben a város alakuló történetével kerülnek összefüggésbe. Senki sem maradhat semleges vagy közömbös a városban, várossal történtekkel szemben.

Nagy valószínűséggel a magyar irodalomban az első ízben jelenik meg a nagyváros a maga fenyegető-félelmetes mivoltában, labirintusos szerkezetével. Edit megszökik őrzőjétől, hogy fölkeresse a Bécsbe érkezett Baradlaynét. Tudja az utcát és a házszámot; de semmiféle gyakorlata, ismerete nincs, nem lehet Bécs városszerkezetéről. Olykor reménytelenül, a reményt mégsem feladva bolyong a számára ismeretlen városban. Egyetlen igazodási pontja a Stephansdomnak késő este sötétjében is fölismerhető tornya. A leány elveszettség érzésében megnyugvás, hogy eljutott ennek (e szent helynek) közelébe. Ösztönös utcaválasztásaiban mind közelebb akart érni a székesegyházhoz. A merészen vállalt feladat ügye élteti, hogy rátaláljon a keresett házra. A bolyongás sötétjébe a Plankenhorst-ház fényes csillogásából indult; fény és sötét ezúttal nem a jó és rossz princípiumának kivetülése, hiszen éppen fordítva: a Plankenhorst-szalonban rémtettek kovácsolódnak, a sötétben ennek ellenében halad Edit a Singerstrasse felé. A Plankenhorst-ház csillogása talmi fény, a jó társaság látogatja, de arisztokrata, főtisztviselő (az egy magyar főtisztviselő Rideghváry kivételével) be nem teszi a lábát. A szórakozás a kedélyes Bécsben gondtalan, a jó társaság még csak nem is sejti, miféle titok nyomasztja a Plankenhorst-hölgyeket. A könnyelmű életmód, a külsőleg a szépség bűvöletének illúziójában élvezkedő vendégsereg átadja magát annak, ami látszatnak bizonyul: Alphonsine rejtélyes szépségével téveszti meg a szalon látogatóit, miközben egy démon indulatait kell visszafojtania, hogy fenntartsa a szalon jóhírét. Olyan életrend uralkodik Bécs divatos szalonjában, melyhez nem érnek el az utca hangjai, e fények nem tudnak az árnyakról, ezzel ellentétben: az elsötétült Bécsben sehol nem világítanak. A forradalom városában önmagával küzd egy új, igazságosabb rend. A Plankenhorst-hölgyek a maguk módján alkalmazkodnak az új helyzethez: kinyitják a szalon ajtait a forradalmárok előtt, akik hisznek a színjátéknak, és terveiket a hölgyek jelenlétében beszélik meg. A hölgyek viszont közvetítők útján tudatják az osztrák sereg főhadiszállásával.

Fény és árny váltja egymást a Plankenhorst-szalonban, szó szerint és átvitt értelemben. A diákok képviselik a fényt, a hölgyek az árnyat. Bizalom és árulás, naivitás és ravaszkodás nyíltság és rejtőzködés: ellentétpárokba foglalható a Plankenhorst-szalon élete a forradalom időszakában. De az is állítható, hogy a képmutatásnak, a fondorlatoknak csak külső formái változtak, a fővárosi szokásrend és nyelv igazodik az új idők szelleméhez. Látszat és létezés ugyanúgy összeférhetetlen marad. Az ellentétpárok az utcai jelenetek során hasonlóképpen szembesíthetők. Míg a feluszított (osztrák) csőcselék megostromolná a kolostort, a magyar honvédek, élükön Baradlay Richárddal, megvédik: tudatosan szított rendetlenség és az élet éléséhez szükséges rend, a szalon hölgyeinek a regény végén sejthetővé váló ártó szándéka és a rend fenntartásának elkötelezett magyar honvédek ellenállása, a diákok hite az értelemre ható komoly vagy humoros beszéd hatásában és a gyülevész-tudatlan emberi csoport részéről a gúnyos-ellenséges fogadtatás. Ezek az ellentétek Bécs olykor kaotikusnak mondható viszonyaiból fakadtak föl, a nagyvárosban a szélsőségek, éppen átláthatatlanságuk miatt, nem szoríthatók jól körülhatárolt területekre. A műveltségnek és a műveletlenségnek, a jó és a rossz szándéknak egyként táptalaja. A sokszínűség, az ellentétes érdekek, kiszámíthatatlan reagálások feszülnek szembe a látszólag nyugodtabb életvezetés igényében artikulálódó megfontolásokkal. Mindez kitölteni igyekszik a nagyvárosi kereteket, melyekben egyként tenyésznek a jó és a rossz szándékok. A többnyelvűség a regény Bécsében magától értetődően jelzi a cselekmény osztrák-magyar jellegét, a nyelvi megnyilatkozások egyben a társadalmi hovatartozásról árulkodnak. Az utca, a titkos ügynökök rejtjeles nyelve, a szalonok kifinomult érintkezési tónusa mellett az emelkedettebb szólás és Salamon körmönfont beszéde, mely mögött meglehetősen céltudatos mondandó van elrejtve egyfelől, másfelől Edit bécsi népies dala („Wiener Liedje”), a diákok politikai helyzetéről árulkodó gúnydala, illetőleg az Egy nemzeti hadsereg című fejezetben a Nibelung-énekre hivatkozó eposzi hangvétel szólal meg: a regény számtalan regiszterrel érzékelteti a történelem és szereplői élet-halál küzdelmében mutatkozó konfliktuslehetőségeit. Az egymással is megküzdő nyelvváltozatok a szereplői párbeszédek különféle változatait hozzák létre: imaszöveg és arra adható reakció, Baradlayné fiait meggyőző beszéde (másképpen szól a katonatiszt Richárdhoz, másképpen a szelíd tisztviselő Jenőhöz, megint másként győződik meg a papleány, Aranka állhatatosságáról, teljesen máshogy járul időnként a kőszívű ember portréja elé, hogy vitatkozzék, könyörögjön, el- és beszámoljon). Ritka eset az irodalomban, hogy egy élclap két figurája átlép egy reprezentatív(nak szánt?) regénybe, magával hozva összetéveszthetetlen szójárását, egy zsánerkép alakjának jellegzetes fordulatait: Tallérossy Zebulon és Mindenváró Ádám már ismert alakjai voltak a magyar olvasóknak, mielőtt a regényben felbukkantak volna. Tallérossy szlovákos kiejtésével, a magyar nyelvtan szabályai ellen időnként vétő szórendjével képvisel egy nyelvi változatot, Mindenváró Ádám a mozdíthatatlannak tűnő provincia életfelfogását közvetíti. Mellettük a népiesség szókincse jelenti a regény gazdag nyelvi változatainak némely mellékfigurára jellemző beszédét. 1848/49 mozgalmas hónapjaiban a magyar vidéken akadnak olyan területek, ahová nem érnek el a fegyveres harcok zajai, ellenben a megjelenített Bécsben a forradalom kitörését követőleg megszűnik minden, ami nem jelzi a forradalmárok vagy a katonaság készülődését az összecsapásra. A nyelvi komikum éppen úgy cselekményalakító tényező, mint az izgatottabb hangvétellel érzékeltetett feszültség a szereplők álláspontjának/helyzetének megjelenítésekor. Nem utolsósorban az egymás kontrasztjaként fölvázolt magyar vidék és a nagyváros nyelvi reprezentációjával figyelmeztet arra, hogy egy megszokottabb és egy ettől eltérő nyelvi környezet között a megértés aligha válik lehetségessé.

Mind az Egy magyar nábob, mind A kőszívű ember fiai Jókai legnépszerűbb regényei közé tartoznak, mindkettőből készült film, az utóbbit először maga a szerző dolgozta át színművé, azután különböző színpadi feldolgozásokban aratott közönségsikert. Az Egy magyar nábob a vidéki Magyarország regénye, minden párizsi jelenetben ott a magyar vonatkozás, a magyar szereplők párizsi tartózkodása ideiglenes. Az elbeszélő tartózkodik attól, hogy párizsi körképpel szolgáljon. Annyit látunk e regényben Párizsból, amennyi a magyar szereplők megrajzolásakor múlhatatlanul szükségesnek tetszik. Bár Párizs nagyvárosiasságában jelenik meg a regény lapjain, többnyire a magyar szereplők gondolatainak, cselekvéseinek pozitívan vagy negatívan értékelhető felfogása az elbeszélői ajánlat. Vajon túlzás-e annak megkockáztatása, hogy A kőszívű emberi fiaiban formát kap egy Bécs-regény? A változatos helyszíneket tekintve állítható, hogy a szereplők „belakják” Bécset, még azok sem tekintik egészen „külföld”-nek, akik a hadsereg tagjaiként töltik ott idejüket, vagy egy Bécsben székelő hivatalban kaptak állást. Ezért – s mert a bécsi forradalom alakulása a magyar viszonyokra is hatást gyakorol – a bécsi helyszínek tevőleges szerephez jutnak a történések során. A nagyvárosi tematika lehetővé teszi, hogy gyorsabb ritmusú történetszövéssel olyan téridős viszonyok jöjjenek létre, melyekben nem az ismétlődés, a megszokott életrend biztonsága dominál; a kisebb távlatú cselekvések ábrázolása helyett a nagyvárosi létezésnek megfelelő és a történelmi időkre adekvát módon reagáló eseménysor jelzi: más időszámítás szerint élnek Bécsben, mint a magyar vidéken. A magyar vidéki lét többé-kevésbé kiszámíthatósága helyett a nagyváros kiszámíthatatlansága lép, az egyenes beszéd helyébe egy többszörösen rejtett közlésmód, az udvarház vagy a kúria helyett a szalon, a garnizon, az utca, a megyei politizálás helyett a birodalmi szemlélet. S nem utolsósorban a nyitottságot felváltja az álcás-maszkos magatartás. Bécs ebben a regényben kettős arcát mutatja, a forradalomét és elárulóéit. Ez legalább kétféle nyelvben kap hangzós formát, utalván a nagyváros népességének különféle érdekeltségére. A magyar vidék a természet által megvilágítva éli az évszakok és hétköznapok törvényszerű rendjét. A nagyvárosban a mesterséges megvilágítás következtében a fények és az árnyak a maguk módján oszlanak el. Figyelemre méltó, hogy a fényhez és a sötéthez, az árnyakhoz fűződő szimbolika dekódolásához az eddigiektől nem csekély mértékben eltérő szempontokat ajánlanak. Az Egy magyar nábobban ennek még nem látjuk nyomát. S ha a (szereplői) viszonyok összebonyolódnak is, mind a történések, mind a vélekedések, mind a különféle magatartásformák többé-kevésbé egyértelműek, az elbeszélő csak kivételes pillanatokban bizonytalanít el, állásfoglalása határozott, a szereplőkre vetülő fényt és árnyat megfontoltan osztja el. A kőszívű ember fiaiban már fölmerül a Schein versus Sein később központi kérdéssé emelkedő problémája. A fény a Plankenhorst-szalonból árad az estélyeken résztvevőkre. Ám ez nem az értelem fénye, mely a 18. század gondolkodóinak írásaiban jelképesen hozta az olvasók tudomására a szebb és jobb jövő ígéretét. A sötét, az árny akkor veszi át uralmát, mikor a hölgyek kétszínű játékba kezdenek: ennek jeléül az eddig őrzött titkokhoz új titok párosul, a szűkebb személyesből a történet átkerül egy másik „dimenzió”-ba, az áruláséba, az értelem világosságában hívők ellenségeihez. A sötétben bolyongó Edit végül rátalál a keresett házra, a keresett személyre, a nagyváros „árnyékos” oldala sem gátolhatja meg, hogy célba érjen. Salamon zsibárus ócska holmikkal telített üzlete csupán boltjának előtere, egy emelettel feljebb kell lépnie annak, aki az értékes holmikat keresi, az előtér homályából az emeleti lakás fényébe káprázhat bele a szemlélő. A fény—árnyék kettősséggel együtt látható a lent-fent ellentétpárja. A regényben az elbeszélő ugyan határozottan nyilatkozik meg, de a történet a látható és a rejtett, az érthető és az alig érthető közé van titkosítva, több mindenre a mű végén derül fény, addig még homályos sejtéseink sem lehetnek. Ami történik, a nagyvárosban történik. Alphonsine és Palvicz Otto előélete, az örökség megszerzéséért eszközölt akciók, Edit hányattatása Plankenhorstéknál és a zárdában, forradalom és ellenforradalom: a nagyváros, Bécs 1848-49-ben. Fény-árny gyakorta változik, még a szalonban is. A nagyváros kevéssé kiszámítható, a szereplőknek el kell viselniök, hogy a nagyvárosban a bizonytalanba lépnek.

JEGYZET

Dolgozatom német nyelvű konferencia-előadásnak készült 2025. októberében-novemberében. A magyar szöveg ennek némileg bővített változata. Idejegyzem, mely kiadásban olvastam a hivatkozott két regényt:

Jókai Mór, Egy magyar nábob. Akadémiai, Budapest, 1962, I-II.

Ugyanő: A kőszívű ember fiai. Akadémiai, Budapest, 1966. I-II.

(Mindkét művet Szekeres László rendezte sajtó alá.)

A nagyváros szerepét Jókai életművében teljesen más szempontok szerint, rendkívül tanulságosan és további kutatásokra ösztönzően: Hansági Ágnes: A nagyváros tapasztalatai Jókai korai tárcaregényeiben. Irodalomtörténet 94, 2013, 1, 3-26.

Illusztráció: Théâtre de l’Opéra