Toót-Holló Tamás: Táncra kérték az életet

Sallai Gergely: Szédítő körtánc
(Napkút Kiadó, Budapest, 2025)

Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással – írta Karinthy Frigyes. Az újabb évszázadban fokozódhatott a helyzet, mert ebben a regényben képletesen szólva már három macska is akad, hogy egymással eljátsszanak. Sallai Gergely regényében ugyanis három hasonszőrű alak, három barát járja ugyanazt az álombéli táncot, s véti el gyakorta ugyanazokat a tánclépéseket. Ők a sorsuk alakulásában különböznek ugyan egymástól, de mégis megtévesztően hasonló élethelyzeteket élnek át, s nagyon is hasonló élményeket szereznek. Így aztán olykor nem is tudhatjuk, hol ér véget az egyik személyiség határa, s hol kezdődik a másiké – jóllehet a könyv fejezeteiben ők hárman elvben világosan elkülönülnek egymástól. A karakterek összemosódása persze nem lehet véletlen – s a bizonytalanságnak ez az érzése talán nem is független az író eredendő szándékától. Úgy alakul hát, hogy a szereplők rendes neve rejtve is marad, s mi mindösszesen az egymásra aggatott fura beceneveik alapján ismerkedhetünk meg csak velük, hogy aztán egyre inkább az legyen az érzésünk: Borissza, Angyal és Álmodozó alakjai egymás másképpen üdvözülő vagy elkárhozó alakmásainak is tekinthetők, akik egyformán az élet rajongó szeretete felől indulnak ugyan, de aztán az élvezetek hajszolása vezeti őket egyre veszélyesebb – személyenként változóan konszolidálódó vagy épp ellenkezőleg: káoszba torkolló – utakra.

Mert valahogy az itallal teli pohár mindegyik karakter kezében sűrűn megfordul, s legfeljebb abban eltérő a viszonyuk az italhoz, hogy ártatlan flört-e ez csupán a részükről az alkohollal, amelyet még ők tudnak irányítani, vagy már rabság ez a függés, amelyben nem ők maguk döntenek, hanem a szenvedélyeik nyomán csak sodródnak. Vagy ami még ennél is rosszabb: már nem is sodródnak, hanem elbuknak, a pocsolyarészegség önkívületében tocsognak, mindent szétbarmolva maguk körül a családban és mindazok körül, akik szeretik, szerették őket.

Házibulik és kocsmatúrák követik egymást, amelyek sem a külföldön eltöltött évek során, sem az egzotikus helyszínekre tett utazásokon nem maradnak abba. Népszerűnek tetsző témák ezek, de szó nincs arról, hogy ez a regény népszerűséget hajhászna: inkább a pokoljárások megtapasztalásának élményeivel tüntetnek ezek a karakterek önmaguk és mások ellen – ki jobban, ki kevésbé, attól is függően, hogy ki mennyire maradt a rabja ezeknek a zűrös és zavaros viszonyoknak.

Azok, akik még próbálkoznak a túléléssel, a regény végére persze egyre jobban kifordulnak önmagukból: a szerző pedig közben döbbenetes, önkínzó részletességgel láttatja az alkoholfüggőségüket felismerők és letagadók általa nagyon is jól ismert érvkészletét, s egyre jobban bevezet minket azok közé a kórosan eltorzult gondolatok közé, amelyek a végjáték során szinte már kizárólag a könnyes önsajnálatba és a környezetet vádló kirohanásokba fulladnak, s csak ritka kivétellel fordulnak át a végső erőgyűjtés szándékának a megvallásába.

Van, aki persze időben feleszmél, hogy ebből elég, s hagyja, hogy kegyes legyen hozzá a sors: nemcsak családot alapít, hanem azt egyben is tartja. Van, aki egyre kényszeresebben, egyre kiúttalanabbul poharazgat, s van, aki ugyanezt elkerülendő segítséget kér, megpróbálva azt elfogadni feltételek nélkül.

A citátumokat gyakran használó regény egyik legelső idézete Jack Kerouac legendás beatregényét, az Útont emlegeti fel: de már az az idézet is baljós hangulatot teremt, amikor a szabadság hajszolásának egyetlen alternatívájaként az elmegyógyintézetet jeleníti meg. Kerouac mellett még sok tucat más szerzőt is meginvitál a szerző a könyv asszociációs mezejére, de az ő meghívása nagyon nem véletlen. Hiszen a regény eleve is úgy indul, mintha az Úton egyik kelet-európai reinkarnációja lenne: mintha csak egy kedélyes hangulatokat teremtő, a csavargás romantikájával is szolgáló beatregény kívánna lenni. Ehhez képest alakul át a szöveg ezt követően a karriert építő és családot teremtő karakterek fejlődésregényévé, hogy utána a saját függőségeik rabságában vergődő alakok dermesztő káoszának leírásába csapjon át – az önsorsrontásba fajuló züllések leírásával talán dühöt és értetlenséget, a mélységes fájdalmat elszenvedő, a saját démonjaiktól szabadulni nem tudó figurák kínos köreit láttatva pedig talán megértést és sajnálatot váltva ki az olvasóból.

Sokkolóan erős anyag sűrűsödik össze ebben a könyvben, amely minden eddig keltett látszat ellenére egyáltalán nem nélkülözi a humort sem – hiszen szerencsére ez a három karakter nemcsak az önsajnálatban, hanem az öniróniában is kiemelkedőt tud alkotni.

– Milyen megkapó, hogy kétéves koromban az egész rokonság megdicsért, ha négykézláb mászkáltam a szobában, ugyanezért negyvenkét éves koromban megsértődtek, megszóltak, megátkoztak. Hiába, rugalmatlanok lettek szeretteim… – újságolja el az egyik karakter, s ezt olvasva kínunkban már nekünk is röhögnünk kell. Akkor is, ha az ábrázolt jelenség amúgy egyáltalán nem vicces. De ez egy ilyen könyv. Ami nem tudni, hova tart. Jóllehet már így is javában hullanak benne az áldozatok, s nem is mindenki tart ki benne a regény legvégéig. Van, aki nem éli túl a saját maga teremtette poklot. S van, aki tétován megteszi még a maga nehéz tánclépéseit, akkor is, ha tudja: ezt még bármikor elvétheti. De legalább még táncol. Akár vitustánc, akár haláltánc legyen ez a tánc. Vagy akár a halál móresre tanítását célzó szabad tombolás – hogy mi is felidézzük a szerző által is gyakran felidézett Vágtázó Halottkémek egyik albumának címét.

Ez a féktelen tombolás a szöveg stiláris tulajdonságaira is jótékonyan hat ki: a szerző ugyanis nagyon otthon érzi magát az egymásnak mellérendelt tagmondatok laza áradását szabadon eresztve. Ez a ritmikusan lüktető, eksztatikus prózastílus szerves egységet alkot a választott témával, s akkor is jó szolgálatot tesz, amikor a szöveg a részeg delíriumok ábrázolásakor a felbomló tudatban kavargó hagymázas képek lázas nyomon követésére vállalkozik.

Szerencsés pillanatban érkezett meg Sallai Gergely regénye a magyar nyilvánosság tereibe, hiszen azt a prózaírói tematikát, melyet magyar viszonyok között még a posztmodern irodalom hajnaláról, Hajnóczy Péter munkásságából ismerhetünk, újabban pedig a Magyarországon éppen most felfedezett legendás kujon, az amerikai underground író és költő, Charles Bukowski írásai alapján is a magunkénak érezhetünk, néhány friss mozgóképes vállalkozás éppen újra tudja tematizálni – ezek közül is leginkább Till Attila az alkoholizmus poklát felderítő új filmje, az És mi van Tomival? (2024).

Ez a regény így nemcsak témájával, hanem az általa keltett benyomásokkal is végletesen megosztó alkotássá válik. Nem lehet ugyanis úgy olvasni ezt a könyvet, hogy közben ne foglalnánk állást arról, hogy mit gondolunk e figurák egyre végletesebb motivációiról. S ebben az az izgalmas, hogy az állásfoglalásaink olykor menet közben is váltakozhatnak, ahogy a szöveg is felváltva adja át magát a varázslatnak és a varázslat elvesztegetésének. Mert kevesen vannak, akik nem sodródnak elragadtatva együtt az Isztambulban a helyiekkel önfeledten dorbézoló, onnan egy kis török faluba is gond nélkül bejutó, a kedvesével együtt a dombtetőn egy nádfedeles bódéban megalvó, aztán ott egy kapitális áramszünetet is megélő, s végképp a csillagokba feledkező karakterrel. Az egyikkel a három macska közül. Mindegy is, hogy melyikkel. Akit látva – mindegy, hogy melyiket – később aztán legalább ekkora kedvvel jutnánk odáig, hogy legszívesebben a sárga földig leteremtsük őt, amikor a sokadik önsajnálatot kifejező, magán kívül mindenki mást hevesen vádoló panaszkodását halljuk.

Mert igen: ez egy ilyen könyv. És igen: az alkohol egy ilyen műfaj. Attól függően, hogy mikor milyen hatását kapjuk el. A barátoknak, családtagoknak, gyerekeknek – utóbbiakat nem győzhetjük eléggé sajnálni – balszerencséjükre nincs módjuk válogatni, hiszen ők mindig mindenből bőséggel részesedhetnek. Jóból is, rosszból is.

– Hagyatékomat öröklik gyermekeim, bármi is az. Kitartó küzdelem, emberi teljesítmény, tisztes vagyon, múlandó hírnév, szívemet melengető siker, eget rengető bukás, keserves talpra állás megint, a számtalan élvezet, amiért élni érdemes, féktelen életöröm, nem remélt kímélet, a jó, csupán önmagáért, egy-egy gyámolító szó, láthatatlan tapintat, töretlen hit, örök remény. Boldogság ez. Szeress és tégy, amit akarsz – mereng a regény egyik karaktere mindazonáltal, hitet téve a szeretet parancsa mellett, nem tévesztve szem elől, hogy gyermekei szemében minden viszontagság ellenére is úgy jelenhessen meg, mint akivel mégis az élet fantasztikus pillanatait élhették át közösen.

Ez a regény az életet kéri fel táncra, legyen az akár az első tánc, akár az utolsó. Mert az élet maga az, amit szépnek, keservesnek, felemelőnek és elviselhetetlennek vélnek ezek a figurák. Akiknek nem az alkohollal van bajuk valójában, hanem éppen csak az élettel. Sallai Gergely nem szándékozik egyedül üdvözítő megoldást kínálni senkinek, aki a poharazgatással ártatlanul, avagy végzetesen eljegyezte magát. Mert az ivásba hamar bele lehet halni, ahogyan alkoholospohárral a kézben örökké is lehet élni. A saját utunkat járjuk, míg szomjan nem halunk mind. De nem mindegy, hogy mikor és hogyan.

Erről szól ez a regény. Mert ez tényleg nem mindegy. És végtére is minden halál szomjhalál is egyben – állapíthatná meg akkurátusan a bennünk vágtázó halottkémek bármelyike. Kampec Dolores – tehetnénk még hozzá stílszerűen, hogy továbbra is az alternatív rock témájánál maradjunk. De ez nem vicc. És mégis az. De már csak kínunkban röhögünk.

Vállalva annak ódiumát, hogy röhögés közben magunk is elvétünk egy nehéz tánclépést. De talán ezzel sem követünk el hibát. Mert ugyanezt a Sallai Gergely álmában felbukkanó három, önmagából vétetett, s egymással is szépen eljátszó macska is gyakorta megteszi.

+++

A kötet bemutatóját 2025. december 9-én tartotta a Napkút Kiadó Budapesten, a Margaux Kávézóban. A szerzővel Toót-Holló Tamás beszélgetett.

A könyvbemutató videófelvétele már elérhető a Napkút Kiadó Youtube-csatornáján: