január 9th, 2026 |

2650 – Csuday Csaba, Lajtos Nóra, Murányi Zita

Csuday Csaba: Numantia

In memoriam Antonio Machado

Nem is volna Nap, ha nem látnám, ötlött föl Antonio fejében egy régi bölcs gondolata, majd mindjárt utána: de látom, s így magam is Nap vagyok. Bizonyos értelemben, persze, fűzte hozzá magában a költő. Mindennapos sétájának vége felé járt, a Soriát körülvevő mezők egyikén, Numantia romjai mellett. Közeledett a szürkület, senkit nem látott maga körül. Az ereszkedő nap fáradó fénye különös melankóliával töltötte el. S már hallotta is a jól ismert hangot: Álmatag járom az alkony útjait …

De gondolatban visszaugrott a görög bölcshöz, pedig a lágy gyermeklányhang már mondta volna is tovább a megkezdett verset. Ugyan mit akarhat jelenteni, hogy a Nap nem az Egy, hanem csak annak tökéletes képződménye az érzékelhető világban? Bár régen olvasta, szöget ütött fejébe ez a kijelentés, mert már akkor sem tudta eldönteni, hogy vajon hol is lehet a helye ennek a „képződménynek”. Hiszen a „világban” megjelölés egyként jelentheti azt, hogy valahol kívül van az egyénen kívüli térben, és azt is, hogy az érzékelőn belül foglal helyet, leginkább a lelkében. És a bölcsnek arra a gondolatára is világosan emlékezett, hogy az ember akkor találhatja meg a „magasabb” valóságot (az Egyet), ha lelkét a testétől elválasztja, és a Nap (mint külső fényforrás) fényén túl, belép az isteni, révületes extázisba, ami az igazi hazatalálás útja.

Bizonyára nem volt véletlen, hogy épp ezek a szavak szorították háttérbe a születendő verset. A lemenő nap egyszerre mintha felizzította volna körülötte az ezeréves romokat. Szemhatárán épp az egykori őrtorony kúpja magasodott, s az idő rágta kövek szinte feketéllettek, mintha a tűz, amit az életben maradt ostromlottak gyújtottak, mielőtt megadták magukat a rómaiaknak, csak nemrég enyészett volna el.

Micsoda mementó, gondolta a költő, s felidézte a történetet. A pár ezernyi őslakos több, mint egy évig védte városát, mintegy harmincezer hódító ellen. Élelmük elfogyott, így a túlélők vagy egymást falták fel, vagy megadták magukat. Alig páran maradtak. Antoniót valami szégyenféle fogta el, mert rádöbbent: az ő fájdalma úgyszólván semmiség az ellenállók veszteségéhez képest. Pedig azért rója esténként az üres mezőket, hogy úrrá legyen valamiképp a maga gyászán. Csak tizenhét éves volt. Miért vetted el tőlem, Uram? Ekkor újra megszólalt a leányhang: ¿Adónde el camino irá? Vajon hová vezet az út? La tarde más se oscurece; y el camino que serpea y débilmente blanquea / se enturbia y desaparece. Sötétebbre fordul az est, és a kanyargó, halványan fehérlő ösvény homályba vész és eltűnik. En el corazón tenía la espina de una pasión; / logré arrancármela un día: / ya no siento el corazón”. Szenvedély tüskéje fúrta át szivem, sikerült kitépnem egy napon: már nem érzem szívemet.

A költő elbizonytalanodott, már semmit sem értett. Ha a bölcsnek igaza van, és a Napot magamban kell keresnem, ugyan mért fürkészem mégis a messzeséget, gondolta. Ekkor, kisvártatva, újra hangot hallott, de ezúttal nem halott kedvese szólt hozzá; a saját szavai visszhangzottak fülében, tisztán, világosan: Földönfutó, nincs már utad, / indulj tovább, az út te vagy.

Lajtos Nóra: TAZODLÁPAN

A Nap leáldozott. A legkorábban, mint máskor. December végi szokása ez a jó öreg Napnak. A poros úton nagyapám lovai poroszkálnak hazafelé. A náddal körbevett faluban nógatás nélkül is tudják az utat az istállóba. A jászolban friss széna. Nagyapám megabrakolja a lovait, megitatja őket, majd – a fagyos éjszakára gondolva – lópokrócot terít rájuk. A lovak nem tudják, merre hány méter egy napesztendő. Nagyapám sem tudja, hogy 365 nap 5 óra 48 perc 48 másodperc. Nem is fontos, hogy tudja. A fronton sem tudta a napokat. Pedig fázlódott minden hétfőn, fagyoskodott minden kedden, didergett minden szerdán, vacogott minden csütörtökön, gémberedett minden pénteken, remegett minden szombaton, gebedezett minden vasárnap. Csak azt várta, hogy elvégezze áldását a Nap, s lehajthassa a fejét a vagon egyik zugában. Álmában napraforgók között járkált mezítlábasan. Bámulta a sárga sziromsapkák szomorúságát. Odalépett az egyikőjük elé, felemelte annak földre szegezett fejét, és a szemeibe nézett. Feketék voltak azok mind egy darabig. De ő kéknek látta őket, s szerelmet vallott a napraforgónak. Amikor átölelte volna, felébredt. Mostanában ez a kékszemű Napvirág várja őt haza minden este. Segít lehúzni a csizmáját, letekerni az átfagyosodott lábairól a kapcarongyot. Majd nagyapám – gránátszilánkos bokával papucsába bújva – egyszer csak kicsoszog az életből. Sárga kikericsek nyílnak a sírján.

A görög mitológiából ismeretes Napistennek, Héliosznak a tüzes szekerét négy paripa röpíti az égbolton: Aithón, Phlégón, Piróusz és Éousz. Az óceánhoz érve minden este megfüröszti lovait, majd nyugovóra tér palotájába. Carl Nielsen dán zeneszerző építész feleségével az athéni építészetet csodálják. Ez a görögországi út inspirálja a művészt a Helios-nyitány megírására 1903-ban, Athénban. A darab zenei íve is a Nap útját követi: a sötétségből való felemelkedéstől az égei-tengeri delelésen át a végső lenyugvásig. A zeneműben nem szerepelnek megmosdatott paripák, sem nagyapám megabrakolt lovai. Ugyanakkor, amikor a Nap áldásos pályáját lefutja, s a mű befejeződik, akkor hallom meg a sárga kikericsek énekét nagyapám sírján. S amikor leszáll az éj, elnémulnak. A sárga kikericsek ugyanis minden este meghalnak. Olyankor a Hold vezényli a csillagok kórusát, akik rekviemet énekelnek nekik. Majd útjára indulva a Nap, fényével s melegségével életet lehel a halott kikericsekbe, akik hiába lesznek a Nap áldozatai minden este, nappal a gondolataimban élnek. Ahogyan nagyapám is. Vagonszagúan, gránátszilánkosan, kapcarongyos lábbal. Jöhetett 2650 napnyi bő esztendő, majd ugyanannyi szűk, egyet tartott szem előtt: becsülettel élni az életet, míg napunk le nem áldozik. Szerettem volna mesélni neki Csontváry Napút-színeiről, de úgysem tudta volna elképzelni a szaharai napnyugtát. Ahogyan én sem.

A Napút egy jelenség. Ritka, mint a fehér holló. Sokan járunk-kelünk rajta. Szélessége: az ég derekán keresztül mérhető csak. Nincs hossza. Vége pláne.

Murányi Zita: Öntudat

Azon a szeles októberi napon úgy esett a hó, mint a rendhagyó igeragozás. A váratlan csapadék toldalékai; egy tengelyéből kifordult ernyő és a kabát átázott kézelője. Múlt hónapban amúgy is leszakadt, mint a csupaszra vetkőzött, törött fagallyak gondoltam és vörösre színeződött ujjbegyeimről, melyeket a szél kezdett ki, hogy lehetnének akár Nauszikaá-é is, ha nem hókarú, hanem rózsaujjú.

Egy pocsolyában még megcsillant a Nap, persze már csak lemenőben, az út végén nem látszottak a máskor szokásos jelzőfények, a gesztenyebuzogányok halk koppanásáról mégis az a benyomásom támadt, mintha valaki elsütött volna egy rozsdás startpisztolyt.

Dél felé járt az idő – jutott eszembe a Francis Macomber boldogsága, persze a valódi időszámítás tekintetében nem tulajdoníthattam valódi jelentőséget Hemingway kezdősorainak. Inkább 18 óra lehetett, meglehetősen lusta voltam, hogy a zsebembe nyúljak, és ellenőrizzem a telefonon.

Túlságosan triviális volna, ha azt állítom, a Boldogság gyere haza a csengőhangom, meg aztán nem is mondanék igazat. Maradtam az egyszerű gyári trillánál és valahányszor, buszon, villamoson össze is rezzenek, ha valaki más hasonló nemtörődömségről tesz tanúbizonyságot. Máskülönben illene hozzám, Cserhátinál igenis a megérkezés fontos, nem az út, nem a honnan, egyedül a hová. Szerencse, hogy Hontalan Iván nem én vagyok – fut át az agyamon – és hogy „Abban az órában, amikor Sztyopa Lihogyejev Jaltában elveszítette öntudatát, azaz déli fél tizenkettő tájt, Ivan Nyikolajevics Hontalan visszanyerte a magáét.” Mennyivel jobban járt, mint szerencsétlen Mihail Alekszandrovics Berlioz, akinek a villamos nemes egyszerűséggel lenyisszantotta a fejét.

Déli tizenkettő felé a nap, mint egy hatalmas, levágott fej – mélázom, de rendszerint lebukóban is vérzik, amikor megérinti a föld peremét, a létezőket, a játszótéri hintarúd korlátját, vagy láthatatlan sugaraival lökdösi a fölhevült porszemcséket. Kész teremtéstörténet. És ha a nap olyan, mint egy vérző fej, akkor az eget se kondenzcsíkok szántják fel, hanem villamossínek.

A jármű dübörgését nem hallottam, így aztán medicinlabdának is gondolhatnám – motoszkált az agyamban – és eszembe jutott, tesi órákon is mennyire nehéz volt leguggolni vele, a karod reszketni kezdett valahányszor a fejed fölé tartottad és közben lazán berogyasztottad a térded. Ne aggódj, nem fogsz felborulni! – biztattam magam, Atlasznak a világegyetem, neked ez a nyavalyás fénylő csillag jutott és ezzel sem boldogulsz.

A táskám mélyéről előhalászott kulcscsomó a zárban pihen. Nem fordíthatom el, míg a bejárat előtt fekszik. A szőnyeg a kedvence, a sáros lábnyomoktól fest úgy, mint egy gondosan megrajzolt térkép. Őszintén, csak remélem, hogy nem a pokolba vezet.

– Behemót, húzd hátrébb a segged – kiáltok hátra –, nem bírom kinyitni az ajtót! Még nem láttam sárga szemeit, de tudtam, szőre színe emlékeztet majd a napfelkeltékre. Makacsságának hála képtelen voltam átlépni a küszöböt, hogy az út vége és a megérkezés közé kitegyem az egyenlőségjelet.

A szél rákezdett és a bentről kiáradó telefoncsörgést is felerősítette. Tudtam, ha Murakami emelné fel a kagylót, hallanám az indiánok távírópóznáinak kopogását és ahogy a sötétben megerőszakolják Candice Bergent. De most csak heveny macskanyávogás felelt süvöltésére.