DINO BUZZATI: A REPÜLŐ CSÉSZEALJ

Sötétbe borulva, félálomban lélegzett a táj. Az aprócska völgyek alján gomolygó ködfoszlányok szálltak fölfelé s egy magányos béka szereleméhes vartyogása, mely azután rögvest el is hallgatott (ez hát az óra, mely a szabad éggel, a világ kifürkészhetetlen nyugalmával, denevérekkel és a füst szagával, ódon házakba vissza-visszajáró túlvilági lelkek nemezes lépteivel lefegyverzi még a jéggé dermedt szívet is), amikor a falucska magaslatán ágaskodó plébániatemplom tetőzetén a repülő csészealj leszállt.

Szemlátomást egyenesen az űrből érkezett, rejtőzködve az otthonaikba búvó földi emberek mohó tekintetétől, függőleges irányban ereszkedve alább s alább, néhány szemvillanásnyit még tétovázott, valamiféle furcsa zümmögő hangot bocsátva ki, majd pedig újra nekilendült, s ezúttal már hangtalanul, akár egy galamb, a tetőre szállt. Hatalmas volt, fényes és tömör, mint egy óriási lencse, s némely nyílásain keresztül mindegyre csak sziszegve fújt. Azután elhallgatott, s mozdulatlan maradt, mint aki végérvényesen megadta már magát.

A parókián Don Pietro, a plébános, emeleti szobácskájában, mely a templomtetőre néz, elmélyülten olvasgatott, szájában toszkán szivar. A szokatlan zümmögés hallatán feltápászkodott a karosszékéből, döngő lépteivel az ablakpárkányhoz vonult, s egyszeriben szemébe villant az a halványkék színű, nagyjából tíz méter átmérőjű különleges szerkezet.

Nem mondhatni, hogy megrémült volna, vagy felkiáltott, ellenkezőleg, még arcára sem ült ki semminemű döbbenet. Vajon a dörgedelmes hangú, birkatürelemmel megáldott, rendíthetetlen don Pietro valaha is megdöbbent-e valamin? Csak állt ott, szájában szivar, és a terepet kémlelgette odakinn. S amikor feltárult egy nyílás a csészealj fedélzetén, csupán a karját kellett kinyújtania: duplacsövű puskája mindig ott lógott a szobája falán.

Mármost, ha az ember két ilyen nem mindennapi teremtménnyel találja szemtől szemben így magát, melyek egy hajtányból szállnak éppen kifelé, való igaz, nem sok bizodalma támad. Amolyan zavaros fejű fickó különben is ez a don Pietro. Későbbi elbeszélései folyamán is minden alkalommal ellentmondásba keveredett önmagával. Így azután csak annyit tudhatunk most biztosan, hogy az idegenek vékonyak és apró termetűek voltak, magasságuk úgy egy méter, legfeljebb egy méter tíz centiméter. Továbbá azt is hozzáfűzte, miközben a falucska lakóinak mesélt, hogy folyton az a benyomása támadt, miszerint az idegenek úgy változtatgatják alakjukat, nagyságukat, mintha csak valami gumiszerű anyagból lennének; mindazonáltal, az alakjukat illetőleg mégiscsak nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy azt a pap voltaképpen nem is tudta pontosan megállapítani: „Úgy néztek ki, mint a csobogó szökőkút, felül szélesek, alul meg keskenyebbek,” osztotta meg velük tapasztalatait don Pietro „olyannak tűntek, mint két aprócska kísértet, úgy néztek ki, mint két rovar, olyanok voltak, mint valami kisebbfajta seprű, úgy néztek ki, mint két nagyobb gyufa.” „És két szemük volt, akárcsak nekünk?” „Az ám, mindkét oldalon volt egy, azonban sokkalta kisebb, mint a miénk.” És a szájuk? És a karjuk? És a lábuk? Don Pietro hiába is erőlködött, sehogyan sem tudta fölébreszteni magában pontosan a szunnyadó emlékeket. „Egyik pillanatban két aprócska láb, egy szempillantással később meg már semmi se… úgy értem… mit tudom én? Hagyjatok már békében végre!”

A pap egy darabig csöndben engedte még, hadd bíbelődjenek a csészealj körül az idegenek, melyek halk eszmecserét is folytattak egymás között, s társalgásuk inkább valami nyikorgásféléhez volt hasonlítható. Aztán az aprócska teremtmények elindultak fölfelé a lankás tetőn, és immár egészen közel kerültek a homlokzat csúcsán magasodó kereszthez. Körbejárták, meg-megérintgették; mintha méréseket végeznének, olyasféleképp hatott. Egy darabig don Pietro még hagyta őket, el nem eresztve eközben a duplacsövűt szempillanatra sem. Mígnem aztán egyszersmind megelégelte a mustrálgatást.

„Hé!”, harsant rájuk dörgedelmesen. „Gyerünk csak, fiatalemberek, arra, arra, lefelé. Mégis ki a csudák vagytok?”

Azok egyszeriben visszafordultak, egy pillantást vetettek felé; szemlátomást nem voltak megijedve. De engedelmesen lekászálódtak a tetőről, és a pap ablaka felé vették az irányt. Ekkor a magasabbik beszélni kezdett.

Don Pietro – maga vallotta be – még a szívére is vette, hogy a marslakó (mert a pap a legeslegelső pillanattól kezdve, ki tudja, miért, erősen ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, mely szerint a csészealj a Marsról érkezett, így eszébe se jutott megkérdezni az idegenektől, nincs-e erre vonatkozóan bárminemű tévedés), a marslakó valamely ismeretlen nyelven beszélt. De akkor valójában miféle nyelv lehetett ez vajon? Beszédének színe egyáltalán nem volt kellemetlen hangzatú, egytől-egyig, tagolatlanul, egymásba simultak a hangok és szavak, s a papnak, akárha a saját nyelvén szólították volna meg, mindazonáltal egyszerre sikerült mindent megértenie. Gondolatátvitel talán? Vagy itt valamiféle egyetemes, minden teremtmény számára adott, automatikusan érthető nyelvről volna szó?

„Nyugalom, nyugalom”, szólt az idegen, „hamarosan indulunk. Már jó ideje járkálunk itt körülöttetek, és figyelünk, tudod-e, lehallgatjuk a rádiótokat. Szinte mindent megtudtunk már rólatok. Azt is például, hogy képesek vagytok a beszédre is, és mi értjük a beszédetek. Egyetlen dolgot nem tudtunk csak megfejteni, és épp ezért jöttünk most ide. Miféle antenna ez itt? (és rámutatott a keresztre) Fellelhető nálatok úgyszólván ez mindenütt, tornyok, harangtornyok tetején is, hegyek csúcsain, továbbá sorakoznak itt-ott-amott, falakkal is körülkerítve, mint valami faiskola. Szabad érdeklődnöm, ember, hogy ez mire való?”

„Hát ez a kereszt!”, vetette oda foghegyről don Pietro. És ebben a pillanatban szemébe tűnt, hogy mindkettejük fején egy-egy puha keféhez hasonló, körülbelül húsz centiméter hosszú, égnek meredő hajcsomó virít. Nem, nem is haj volt az, inkább amolyan vékonyka növényi szárakhoz hasonlatos valami, afféle remegő, rendkívül eleven, örökösen rezgő, vibráló szárak voltak ezek. Vagy keskeny sugarak inkább vagy elektromos kisugárzások formálta glória?

„Kereszt”, ismételte meg a pap, egyenként hangsúlyozva minden szótagot. „S hogy mire való?”

Don Pietro a földre támasztotta a puska csövét, de azért a fegyver markolatát el nem eresztette volna mindeközben. Azután nagy ünnepélyesen kihúzta magát.

„A lelkünket szolgálja”, jött a méltóságteljes válasz. „Isten fiát, a mi Urunk Jézus Krisztust jelképezi, aki meghalt érettünk a keresztfán.”

A marslakó egyszeriben megrázta bóbitáját, s a foszlányok rezegni kezdtek a fején. Az érdeklődés vagy az érzelmi felindulás jele lehetett ez vajon? Vagy csak nevetni szoktak így?

„Na és hol történt volna mindez?”, kérdezte az idősebbik, újból és újból azzal a Morze-adásra emlékeztető sípolással; és volt a hangjában valami halvány megvetés. „Isten – avagy tévednék talán – lejött volna ide, s itt élt közöttetek?”

„A Földre jött, igen. Palesztinába.” A hitetlenkedő hangnem erősen bosszantani kezdte don Pietrót. „Hosszú történet ez, talán túl hosszú is a magatok fajta nagyokosoknak.”

Az idegen fején a kecses, meghatározhatatlan rendeltetésű korona kétszer-háromszor is megpendült. Mintha csak a szél borzolta volna. „Bizony ám, csakis valami csodás kis történet lehet”, mondta csúfondáros hangon az idegen. „Hát akkor hadd halljuk, ember, gyorsan fogj bele!”

Vajon don Pietro szívében felvillant-e a remény, hogy egy idegen bolygó lakóját most megtérítheti? Mert ez a jelenet játszódhatna most le – először a történelemben –, és számára, nyilvánvaló, örök dicsőséget tudna biztosítani.

„Ha csak ennyi a kívánságotok”, vetette oda nyersen megint. „Gyertek csak közelebb, fáradjatok ide, a szobámba, be.”

Bizonyára rendkívüli jelenet volt, ahogyan a szobában a pap, öreg lámpása mellett az íróasztalához ült, kezében a Bibliával, a marslakók pedig az ágyon álltak, mert don Pietro betessékelte ugyan őket, üljenek csak le, üljenek a matracára, don Pietro ragaszkodott is volna hozzá, de azok sehogy sem tudtak leülni, nyilvánvaló volt, hogy erre sehogyan sem képesek, és csak hogy ne kelljen visszautasítaniuk a papot, végül is valahogyan felmásztak hát az ágyra, és úgy álltak ott, mint a cövek, fejvégük szálkás és hullámos volt most is, ahogy azelőtt.

„Hallgassatok ide, súrolókefék!” harsogta tovább a pap, majd kinyitotta a könyvet, és így olvasott: „Az Úristen vette az embert, és az Éden kertjébe helyezte…és ezt a parancsot adta: A kert minden fájának gyümölcséből szabadon ehetsz, de a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz. Akkor az Úristen…”

Felemelte a lapról a tekintetét, és látta, hogy a két bolyhos rendkívül izgatott. „Valami baj van talán?”

„Ti meg mégis ettetek belőle, ugye?”, kérdezte az idegen. „Nem tudtatok ellenállni? Így volt, nem igaz”?

„Ettek belőle, igen”, ismerte be a pap, és a hangja megtelt haraggal. „Megnéztünk volna mi is ám titeket! Nálatok is nőtt a jó és rossz tudás fája, nemde?”

„Nálunk is nőtt, tény és való. Évmilliókkal ezelőtt. Minálunk még most is zöld a fa.”

„Na és ti, ti aztán a gyümölcsét nem is kóstoltátok, ugye?”

„Soha”, mondta az idegen, „tiltja a parancsolat.”

Don Pietro megalázottan zihált. Ezek ketten tehát makulátlanul tiszták voltak, hasonlatosak a mennyei angyalokhoz, nem ismerték a bűnt, nem rontotta meg őket semminemű gonoszság, se hazugság vagy gyűlölet? Körülnézett, mintha segítség után kutakodna, mígnem szeme végre vissza nem talált a félhomályban az ágya fölött feketéllő feszülethez.

Ettől aztán ismét magához tért a pap: „Igen, az a gyümölcs, az vezetett bennünket a kárhozatra… De az Isten fia”, dörögte, és mintha gombóc volna a torkában, nyelt egy nagyot „az Isten fia emberré lett, és lejött közénk!” A másik szenvtelenül állt tovább. Csak a bóbitája lengett, akár valami gúnyos kis láng, ide-oda.

„Azt mondod, idejött a Földre? És ti mit csináltatok vele? Kikiáltottátok őt királyotoknak, nem igaz?… Azt is mondtad, ha nem tévedek, hogy meghalt a kereszten… Úgy, tehát megöltétek őt?”

Don Pietro derekasan állta a sarat. „De hát azóta már csaknem kétezer év telt el! Meghalt, igen, s nagy szerencsétlenség ez minekünk, de a mi örök életünkért áldozta fel magát!”

Elhallgatott, immár nem tudta, mit is mondhatna még. A sötéttel csordultig telt sarokban pedig a két idegen teremtmény titokzatos hajszálai égtek, valóban rendkívüli ragyogással égtek. Néma csend támadt, majd odakintről tücsökciripelés hallatszott.

„És mindezeknek akkor haszna volt? Értelme volt?”, kérdezte mesteri türelemmel a marslakó.

Don Pietro nem szólalt meg többet. Csupán jobb kezével tett egy mozdulatot, mintha azt akarná mondani: „Mit akarsz még? Ilyennek teremtettünk, bűnösök vagyunk, szegény, szerencsétlen, bűnös kis férgek, akik nem tudnak meglenni Isten irgalmassága nélkül.” És ekkor térdre roskadt, tenyerével arcát eltakarva.

Mennyi idő is telhetett el azután? Órák vagy csak percek? Don Pietrót dermedtségéből az idegenek hangja rázta újra fel. Ahogy fölemelte a tekintetét, azok már az ablakpárkányon ácsorogtak, mondhatni, indulásra készen állva. Az éjszakai égbolton a két foszlány lenyűgöző kecsességgel pislogott.

„Ember”, kérdezte amaz, amelyik a kettő közül mindig beszélt „Te most voltaképpen mit is csinálsz?”

„Hogyhogy mit csinálok? Imádkozom! Istenhez könyörgök… Hát ti nem szoktatok imádkozni?”

„Imádkozni? Azt meg minek?”

„Ti soha nem szoktatok az Istenhez könyörögni?”

„Nem, soha”, válaszolta a különös teremtmény, és ki tudja, hogyan, rezgő koronája egyszerre csak elernyedt, és fakó ólomszínt kezdett ölteni.

„Ó, ti szegénykéim”, mormolta föléjük hajolva don Pietro alig hallhatóan, úgy, ahogyan súlyos betegekhez szokás. Majd talpra ugrott hirtelen, ereiben a vér most már szaporán fel-alá dübörgött. Az imént úgy érezte még magát, akár egy féreg, most meg már boldog megint. „Ha, ha”, hahotázott magában szinte, „ti még híján vagytok az áteredő bűnnek, s annak szerteágazó összes bonyodalmaitól is még mentesek. Uraim, ti háborgó nagyokosok! Ti még nem találkoztatok a Sátánnal! Ha leszáll az éj, szeretném tudni mindazonáltal, hogy érzitek magatok! Átkozottul magányosok lehettek, szinte biztosra veszem, halottak, hullák valamennyien, haszontalanságba, unalomba fulladt holttetemek.” (Közben amazok már átsurrantak a repülő csészealj nyílásán megint, magukra zárták az ajtót, s a motor tompa, egyenletes zúgásba kezdett. Mígnem lassúdan, szinte már csodával határos módon a csészealj a templom tetőzetéről levált, aztán akár egy óriási léggömb, úgy emelkedett, majd saját erejéből pördült még egyet, s elképesztő sebességgel nekilendült, nekiiramlott, fel, fel, az „Ikrek” csillagzat felé.) „Ó”, mormogott tovább a pap „Isten minket szeret jobban, egészen bizonyos! Mégiscsak kedvesebbek vagyunk őelőtte mi, magunkfajta disznók, mohó, hitvány, hazug emberek, mint ezek az elsőrangúak, akik szólni se tudtak megtanulni hozzá rendesen. Mit várhat az Isten az ilyenektől, miféle elégtételt nyújthatnak ezek neki? És az élet is mit ér, ha nyoma sincs benn a gonoszságnak, ha nem része a sírás és a lelkifurdalás?”

Örömében újra megragadta most a puskát, célba vette a repülő csészealjat, mely halovány kis pont volt már csupán az égbolt közepén, és leadott egy lövést. A távolból kibontakozó dombok irányából csak a kutyák vonyítása válaszolt.

Fordította: Takács Krisztina

Takács Krisztina a 2025-ös Cédrus-pályázat kiemelt műfordítója