Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (8. rész)

„JÓKAISÁGOK”

Kedves Madách Imre, mit szólsz ehhez?

Ha nem vesszük figyelembe a régies beszédmódot, az alábbi mondatok, amelyeket Jókai 1880-as-évek elején vetett papírra, annyira időszerűek, hogy azt kell hinnünk, itt százötven éve megállt az idő! Nem az idő halad, mi változunk, írta Madách a Tragédiában. De mintha épp fordítva volna! Ezért hosszabban, de rövidítve idézek a regényéből.

Jókai azzal kezdi előszavát, hogy figyelemmel kísérte a nagy koreszméket, és ezért látta „az eszmék nyomain támadt titáni harcokat egész fegyverben álló milliók között: az emberi jogért Amerikában, – a lelki szabadságért s nemzeti egységért Itáliában, – a nemzeti feltámadásért Lengyelországban, – egy hitbabonáért Kelet-Indiában, – az európai súly/egyénért a Krímben, – egy büszkeségért Franciaországban s egy absztrakt állameszméért Ausztria és Poroszország között és aztán egy társadalmi elvért Párizsban. Ezek tenger vért és milliárdokat elnyelő harcok voltak, s indító eszméik akár győzve, akár legyőzötten folyvást élnek.

S fel kellett találnom e nagy küzdelmek között az emberi érdekek apróbb csoportulásainak külön küzdelmét is, mely sok apró érdek folytonosan forr, zsurlódik, izgalmát csak egy-egy nagy országos catastrophnál pihenteti el vagy erejét éppen annál érvényesíti: a fajgyűlölet, a nemzetiségi ellenszenv és önfenntartási törekvés; a politikai pártok kiegyenlíthetetlen ellentétei, a nyílt parlamenti harcok, a hagyományok és az újítás, az alattomos ligák; szent és nem szent, és csak azért nem szent, mert szövetségek, politikai, szociális, vallási alapokon; jezsuitizmus, internacionálé, nihilizmus; köztük a mohamedán fatalizmus, mely mozdulatlanságával hat be az újabb világtörténetbe, s a nagy küzdelem közt ólálkodó egyes érdek, személyesítve a fejedelmi vágyak örököseiben: a királyálmoktól holdkóros családok, a kalandorok, kik koronát vadásznak s más vadászok, kik a koronás fők ellen csinálnak sportot.

Íme, az örök harc elemei. S ez örök harc követelése az általános fegyverkezés. (…) De: Az örök harc foly a tőke és a munka között. És: Foly az örök harc az erkölcsi életalap s a társadalmi rothadás között. Végül: Itt a harc az ember és a föld között.

És most gondoljuk hozzá, hogy még száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, akik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek –, kik a néperkölcsöt nemesítik –, kik a felvilágosodást terjesztik –, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; – a „közügy” gárdája még mindig „légió!”, de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi…”

Jókai Mórnak A jövő század regényéből, az előszóból idéztem hosszan. Itt ebben a két részes művében (Első rész: Az örök harc, a második rész: Az örök béke) az író elképzelte, hogy fog kinézni a világ, Magyarország 1952-ben. Hát, ha fölébredt volna, nem II. Szent Árpád királlyal, hanem Rákosi Mátyással találkozott volna. Kár, hogy nem vagyok író, mert az elképzelt találkozásból biztosan egy érdekes novellát tudnék írni. De szabad a pálya!

Ügyetlenkedtem a faliórával, mert elemcser után tettem volna vissza a helyére, de csak leejteni tudtam. Veszem föl, de azt látom, hogy összes mutató a földön hevert. Nagy munkával egyet, a másodpercmutatót vissza tudtam tenni, és úgy néztük napokig, közben „erőst nagyon” gondolkodtunk: „hány az óra, Móser Úr!” De nem bírtuk sokáig nézni, ezért átmentem a szomszéd városban, ahol az árukereső szerint lehetett kapni többféle, olcsó faliórát. A választás nem okozott gondot, mert csak egy féle volt, számok nélküli, aranyos háttérrel, de olcsón.

Ám ezzel sem vagyok megelégedve, és a másodpercmutató miatt mindig félve nézek oda. Ez nem ugrik egyet-egyet, hanem sietve, sőt rohanva jár körbe-körbe. Hová siet, vagy csak siettet!?

Ezt honnan tudta Jókai?

A jövő évszázad regényét olvasom, és A VEZÉRHALMI ALHAMBRA című fejezetben „találkozom” Szent Lászlóval és a leányrabló kunnal. Hosszabban idézem, hogy aki ezt olvassa, és ezen elgondolkodik, az képben legyen!

„Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra – annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. (…)

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá, s egy nagyszerű angolparkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe kínai, ausztráliai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az úján ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Márton-hegy teknőjében artézi kutat fúrattak. (…) Ez a kút maga egymillióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elveszték a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az újon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhírűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harcos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kun rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medencéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonade-ok tartják négy ország címerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, amit a szobrászok giallónak neveznek. (96. oldal)

A Szent László-legendát ábrázoló falképeket, és a történetet elbeszélő középkori krónikákat jól ismerem. Ezért engem, éppúgy, mint két másik szakértőt, akik könyvet írtak a Szent László-legendáról, zavarba hozott! Vajon honnan tudta, honnan ismerte ezeket a jeleneteket Jókai, illetve az szobrász, aki ezeket márványba véste!?

A bécsi János-fővételi búcsú, és a „Spinnerin am Kreauz” előtt tervezett, egy rosszul sikerült csel leírás kapcsán ugyancsak felmerült bennem a fenti kérdés. Ide, erre napra felgyülemlett messze földről jött sokféle népség. (A flamand festő, Bruegel képei, elsősorban a Farsang és a böjt csatája jut eszembe.)

Legszívesebben egy egész oldalt ide másolnék, ahol Jókai felsorolj azoknak a nevét, és meg is magyarázza, hogy kik is voltak is, és miért így nevezik őket.[1] Vajon ő honnan vette, honnan tudta ezeket. Nyilván a kritikai kiadás ad erre magyarázatot, de én most nem azt olvasom.

„Némelyik (leány) csak akkor vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte.” (73.)

Az alábbi, Jókaitól kölcsönzött „előszóféle” nagyon illik a tervezett könyvem bevezetőjének, de magyarázatnak is jó!

„Lehet annak tíz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabírái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arcok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságábán, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörűség volt és tanulság (…) Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.

Pár év múlva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arcok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerősök közöl, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.”[2]

Ez áttételesen reám nézve is igaz. Hisz az a kerek asztal, ami ide idéztem – és itt a kerek a fontos, hisz a kört nagyon régi és nagyon erős szimbólum –, az magyar szellemi élet asztala volt, ahová ifjan, mint fotóst, odaengedtek, írók, költők, művészek, tudósok. Sokat tanultam, sokat kaptam tőlük. Aztán lassan kezdtek elfogyni, előbb azok az öregek, akikre felnéztem, aztán a kortársak, barátok, jóakarók. Amikor 70 évesen visszaköltöztem a szülőföldemre, annak a kerek asztalnak csak az emlékét hoztam magammal. Aztán jöttek a kisebb-nagyobb gondok, ilyen olyan bajok, betegségek. És észre kellett vennem, hogy a családon kívül csak a toll maradt és egy fehér papír, amely abban segít a nyolcvanhoz közelítve, hogy ne érezzem magam egyedül.

Ha már a tervezett könyvem előszavát Jókaitól szeretném kölcsönözni, akkor a tervezett utószót is hadd idézzem tőle, mert szó szerint igaz!

„Mikor ifjak voltunk, úgy szégyellettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk, bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: hajh, boldog elmúlt idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.”

Jókai kapcsán én nem a reformkort szoktam emlegetni, hanem azt, hogy ő a táblabírák korának írója. Azért is hangsúlyozom ezt, mert Jókai egyik regényének, és Lyka Károly egyik, 400 oldalas könyvének is ez a címe.[3] A művészettörténész ezt a kort az első fél évszázadra teszi. Tudjuk, hogy Jókai túlélte az évszázadot, de oly sokszor emlegette, hogy milyen is volt az a kor, a táblabírák kora: „Ó, az valóban sajátságos világ volt.”

Erre a világra Lyka Károly két feljegyzésében is utal, és nem véletlenül idézi Széchényit is, hisz a Hitel megjelenése (1830) a reformkor kezdete. Azért is idézek hosszabban, mert itt már pontosan látszik (máig kihatóan) a polgárság hiánya. Mert ekkor „természetes állásnak csak a földbirtokosét tartották – írja a század első három tizedéről [Pulszky Ferenc] –, ki hivatalt nem visel, senkitől sem függ, ez az igazi úr. Különbséget itt nem tett a nagyobb vagy kisebb birtok, hanem legföllebb a család régisége…az egyenlőség érzete áthatotta az összes birtokos nemességet, az úgynevezett táblabírákat, kik ugyanezért kerülték a mágnások társaságát, mint kik akár aranykulcs, akár hivatal s családi összeköttetés következtében az udvartól függnek, különben is jobbaknak tartják magokat a többi nemességnél, s kasztot formálnak már azáltal is, hogy egymást tegezik, s együtt tartanak… Kormányhivatalnok természetesen szintén úrnak tartatott, de a cameralis tisztviselő, még nagyobb fizetés mellett is, kevesebb tiszteletben részesült, mert ezek közt sok volt az idegen s a nem nemes. Egyébiránt azt, aki kormányhivatalt vállalt, nem tekintették többé jó hazafinak, csak megannyi választott tisztség volt megegyeztethető a hazafisággal. Az ügyvéd, az orvos szintén beleillett az úri társaságba, ha nem is volt nemes, hiszen honoratior volt mindenesetre, mindenkinek szüksége volt reá, ő ismerte a házi kör legbensőbb titkait, de azért mégsem tartották egészen egyenlőnek, mert függésben élt, ha nem is az egyestől, mégis a közönségtől. A kereskedő, még ha nemeslevele volt is, csak polgárnak tartatott; ezek s a tanárok, papok s városi házbirtokosok alkották a magasabb polgári társaságot, külön a céhbeli kézművesektől, kik májszter uram címmel szólíttattak meg s ismét külön társaságban éltek egymással… Széchenyi érdeme volt az összeolvasztásnak megkísérlése a pesti casino alapítása által, hanem ez is csak a táblabírákat, a mágnásokat s hivatalos köröket hozta mindennapi érintkezésbe, még a pesti nagykereskedők sem érezték magukat jól e társaságban, s külön casinót alapítottak, az igazi nyárspolgárok pedig, még a leggazdagabbak is, nem jártak se az egyikbe, se a másikba, hívei maradtak a kávéházaknak. A táblabírákat választási mozgalmakon kívül semmi sem hozta ki flegmájukból, minden szabad idejüket a kártyaasztalnál töltötték.”

Mindez nem csupán a Felvidékről áll: egy másik egykorú szemlélő, Kis János szuperintendens, ezzel rokon képet fest a dunántúli közrendű nemesekről, s mint jellemzőt idézi egy táblabíró véleményét: „Csak dohányoznak, agarásznak, paripáznak, cselédékkel zsörtölődnek, a kézi mesterségeket pedig s az ipar minden nemét megvetik…”[4]

Jókai sokkal megengedőbb, és arra a kérdésre, hogy mik voltak hát azok a táblabírák, így válaszol. „Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a címet a neve mögé írta, anélkül hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is_, mint hogy átaludtak a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket, s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabírák? Ezek a bebalzsamozatlan múmiái egy piramidtalan kornak, ezek az eleven petrefaktumai és fossziliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsüllyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hiperboreok országa?”[5]

[1] Van egy gyanúm, hogy az ő magyarázta nélkül a lexikon is kevés lenne!

[2] Jókai Mór: A régi jó táblabírák. 1856.

[3] Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Bp., 1981.

[4] Mindkét idézet Lyka Károly idézett könyvből, a 12-13. oldalról való

[5] A Hyperborea egy mítikus észak-európai földterület vagy földrész, amelyet az ókori görögök és más népek is említenek, mint egy távoli, szent helyet, ahol egy boldog és hosszú életű nép, a hüperboreoszok éltek. A név jelentése „a Boreaszon túli”. A források szerint Hyperborea a mai sarki régiótól északra feküdt, de attól eltekintve, hogy a világ fagyos részén található, mégis napsütéses és mérsékelt éghajlatú volt.

Illusztráció: Jókai (Horowitz Lipót-festményrészlet)