Fodor Miklós: Gyógyító sorsszál-érintések

Hoppál-Kovács Edit: Majdnem elhittem
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021

Bevezető

Hoppál-Kovács Edit, Prágai Tamás-díjas író, első kötetének novellái közül szemeltem ki egyet, melyet alaposan, a lelki mélységek felé is elkalandozva szeretnék értelmező módszeremmel szemügyre venni a következőkben. E bevezető sorokban jelezném: a szerző úgy döntött, módosítja nevét Kovács Edit Nolára, és megkért, hogy ezen a néven hivatkozzam rá a kritikában. Így teszek.

Szoros szövegolvasással értelmezve A kitevő ismeretlen című novellát az a benyomásom erősödött folyamatosan, hogy minden apróbb vagy jelentősebb részlet az egészet erősíti, mindennek helye, szerepe van. Semmi sem lóg ki. Az értelmező folyamat során azt tapasztaltam, hogy minden részlet hozzáad valamit a megértéshez, a miért történt ez és ez? kérdés megválaszolásához. A rejtett, tudattalan lelki folyamatok szerepének felismerése döntő tényező az értelmezésben. Az a képzetem keltődött, hogy a tudattalan mélyvilág másképp, lényegibb, sorsszerűbb módon észleli az eseményeket, érzelmeket, sorsszálakat, mint a tudatos én, a szereplők tudatosságától függetlenül hoz létre vonzódásokat, összecsengéseket, sugall ötleteket, melyek váratlan cselekvéseket motiválnak. A tudattalan hatása csak következtethető, csak sejthető, csak utal rá a szerző (ez jó!) az események, az érzelmek, a szóhasználat által. Ha valaki érzékeny erre, akkor erősebben, felkavaróbban hat rá ez a mű, és általában az író világa.

Mi jellemzi Kovács Edit Nola írói módszerét széles rátekintésben? Érzékenyen megkomponált esemény-mozaikok egymáshoz illesztése, jól szerkesztett nagy-kompozíciók, tömör, lényeglátó, plasztikus környezetleírások, személyiségrajzok, történések, érzelmi reakciók, gondolati rátekintések, filmszerűség. A mélylélektani hatásokat a sorsalakulásra, vagy sorsválasztó döntésekre utalásszerűen jelzi az író – nem pszichologizál –, ettől egyfajta érző, fátyolszerű sejtelmességet borít mindenre. Az ábrázolás során a szereplők az érzékelt, érzett valóságot elfogadják olyannak, amilyen, emellett azonban megjelenik egy erős képzeleti sík is, melyen emlékek, vágyott vagy félt jövőlehetőségek, jelenbeli szinkrontörténések futnak. E képzeleti sík jelentősen belejátszik abba, ahogyan a főbb szereplők világukat, sorsukat alakítják. Érzékeny, érzelmes, inkább kevesebbet, mint többet mondó láttatások, sejtetések, szeretetteljes, két lábbal a földön járó, mindazáltal szorongó, sérülékeny, érzékeny-művészies létállapot jellemzi a novellákat a lelki gyógyulás és a másokon való segítés mély és alapvető háttérszándékával.

Jellemző az is, hogy mindig akad egy központi szereplő, akinek a nézőpontja uralkodik az egyes novellákon. Az író – és az olvasó is – ezzel a nézőponttal azonosul. Ettől a novelláknak bensőséges, vallomásos napló-karaktere lesz. A naplószerűség keresetlenül önfeltáró őszintesége, ugyanakkor az a karaktervonása, hogy a naplóírónak nem szükséges önmaga számára mindent leírnia, sokszor elég csak utalnia valamire – hiszen saját emlékeket idéz –, lelki közelség-élményt teremt olvasó és mű, illetve olvasó és szereplők között. Mindazáltal nem napló a novellák műfaja, pusztán csak annyit állítok: érzékelek egy erős naplószerűségre utaló hajlamot Kovács Edit Nola művészetében.

A szerkezet és a sorsszálak gubancolódásai

A kitevő ismeretlen című novella szerkezetéről a következőt mondhatom: rendkívül gondosan szerkesztett műről van szó. Négy helyszín követi egymást, melyeken négy szereplő sorsszálai fonódnak, bogozódnak egymásba. Négy helyszín, négy sarokpont:

1. A Chagall étterem, ahol a novellát mozgató hír Emil kómába eséséről világba érkezik, eléri Katát.

2. A négy szereplő közül kiemelkedő Kata bolyongása a hóesésben az utcákon, ahol a sorsdöntő ötlet megszületik.

3. A kollégiumi szoba illetve Kata lakása szakrális szerelmi funkcióval telítődik és Zolával.

4. Emil kórterme a sejtelmes, sorsszálakat gyógyító lelki történés helyszíne, ahol a madárcsontú lány is középpontba kerül egy pillanatra.

És most hatoljunk mélyebbre a novella gondosan szőtt érzelmi szövetei és sors fonta szálai közé!

Kompozíciós szempontból kezdet és vég összecseng: az első helyszín olvasók és szereplők számára egyaránt érthetetlen, rejtélyhordozó híre – „A szervező fiú, Emil, pár hete különösebb előzmények nélkül kilépett egy első emeleti ablakon. Kómában tartják” – végig ott lebeg a novella fölött, megfoghatatlanul és sejtelmesen; mint egy leheletfinom fátyol, árnyékot vet a különböző eseményekre, érzelmi történésekre, sorsváltozásokra, míg a legvégén, mintegy csattanószerűen magyarázatot nyer. E fátyol az olvasó lelkében, mint tudat alatti aggodalom, halálszorongás, vágy a történés megértésére, valamint a szereplő felépülésére hat valamiképpen, tudat alatt. Ugyanezt a tudat alatti hatást feltételezhetjük a központi szereplő, Kata, egy fiatal tanárnő esetében is. Nála valamivel erőteljesebben, mint az olvasónál, és nemcsak tudat alatt, mivel Emil indulatosan igazságszerető, (apja ellen) lázadó természetét jól ismeri, bár nem tanította – iskolai programszervezéseken működtek együtt –, kedvelte őt, Emil is kötődött a tanárnőhöz. A tudat alatti történések Kata esetében is fontosabbá válnak a tudatosaknál, mert épp ezek a mélyvilágból eredő sugalmazások azok, melyekre hallgat a novellabeli történések során, amikor cselekszik. E tudattalan lelki sugárzás sokszor a tudat ellenére, azt mintegy kicselezve végez el egyes szereplők énjében olyan rejtett érzelmi behatolásokat, melyek aztán Emil csodával határos felébredéséhez vezetnek. A kómából való felébredés okaként egyedül a következő gondolat marad az olvasó-értelmező ködös elméjében: a valóságos cselekedetek, az érzelmi és a sorstörténések tudat alatt a négy szereplő sebes-kuszált sorsszálait gyógyítgatták, egyengették, és ez a mély lelki elrendeződés adott valamiféle gyenge, mégis elegendő lökést ahhoz, hogy Emil tudata önmagához visszatérjen.

Lássuk, hogyan!

A szakrális karakterű szeretkezés mélyértelme

Mi Kata sorsproblémája? A belülről feszítő egyedüllét. Magányát egy felismert, de orvosolni nem tudott apakomplexus nejlonozza rá. Ennek lényege, hogy mindig olyan férfiakba szeret bele, akik számára elérhetetlenek. Vagy azért, mert e férfiak életében valami ketté tört (mint apjáéban), és Katában a vigaszt, az izgalmat, a feldobottságot, az életkedvet keresik és látják csupán, nem a töröttségből való kivezető utat, így bár Kata mentőcsónak szerepet játszhat (az egyetlen szerepet, amit ismer párkapcsolat terén), a mentés mégsem sikerülhet. Vagy azért, mert a feltűnő férfiak nem igényelik a mentőcsónak-szerepet, így Kata nem tud viszonyulni hozzájuk. A huszonnyolc éves nőt abban a sorsállapotban találjuk, amikor már felismerte ezt a paradox, bezáró komplexushurkot magában, már elege van belőle, ám tanácstalan, hogyan lépjen ki. Nincs erre racionális válasza. Helyzete mégis javul a novella végére, és úgy tűnik végül nyílt, szabad terepen találja magát. Hogy ennek mi az oka közvetlenül, nem rágja gondolatainkba az író, mégis úgy érzi az olvasó-értelmező, hogy minden esemény, minden felmerült emlék, minden kimondott vágy ebbe a sorsszál-gyógyító irányba terelgeti Katát.

Kovács Edit Nola az események sodrát egy (látszólagos?) véletlennel indítja el. Kata hajnalban ér haza a tanár–diák osztálytalálkozóról. Bérelt lakása ajtajában eszmél rá, valahol elveszítette a kulcsot. Kizáródott. A tanácstalanság és a minden szempontból kellemetlen közérzetű percek – átázott a csizmája, hideg van, pisilnie kell –, azaz a létkizökkentség állapota, egy abszurditásában is logikus megoldási ötletet lök tudata felszínére. Érdemesnek találom e különös, szabályszegő ötlet születésének körülményeit hosszasabban idézni a novellából, hogy az olvasó saját szemével is lássa, milyen tömören és lényegre törően ábrázolódnak a szerző írásaiban érzelmi kapcsolódások, konfliktushelyzetek.

A közeli kollégiumban lakik egy építészmérnök fiú, akit Kata ismer, és aki, úgy véli, biztosan befogadja éjszakára…: „reggelig kihúzhatná ott. Az egyikük Zola, hallgatag, alföldi származású, félszeg mosolyú, legutóbb a lepattant kollégiumi szobában zenéket mutatott neki, csupa pszichedelikus lüktetést. Zola Améliának hívta Katát, szerinte a saját neve egyáltalán nem illett hozzá. Zolának barátnője van. Komoly kapcsolata. Kata vele is összefutott párszor, törékeny alkatú, fekete hajú, madárcsontú lány. Kata egyáltalán nem értette, mi a fenét lát őbenne Zola. A madárlány sokkal izgalmasabbnak tűnt. Kata egyébként is egy ideje rajongott az egyik tanár kollégájáért, Vincéért. Háromgyerekes családapa, gyakorló katolikus, és húsz évvel idősebb csak nálad – te direkt vagy ilyen hülye, foglalta össze a tényeket gyerekkori barátnője”.

Honnan jön a különös, csaknem irracionális mentő ötlet – miféle lelki kútmélyből? –, melynek követése végül szervesen elvezet a sorsszálak gyógyulásához és átrendeződéséhez? Értelmezésem szerint éppenséggel a sebzett, félresiklott élő-érző sorszálak mély-lelki állapota kívánja mintegy fennhangon itt a gyógyulást, helyre fésülgetést. Létkizökkent állapotában ezt érzi meg a főhős, bár a tudat csak a felszínt érzékeli, a mélyebb jelentésekre még vak marad. Talán most így a jobb. Viszont bármely jó ötlet csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Annak, hogy egy abszurditásában logikus, különösségében szabályszegő, rejtetten erotikus ötletet döntéssé avasson egy ember, az kell legyen a feltétele, hogy életét ébertudat és álomtudat köztességében élje hol egyik, hol másik oldalra billenve el inkább. Az éberlétet színező álomlét állapota jellemző az író minden egyes novellájára.

Kata és Zola között kialakul egy sajátos szerelmi szál. E szálat titkosnak, szűk térben (Kata lakásán) megélhetőnek, hevesnek és kifinomultnak láttatja a szerző. A hevességet és kifinomultságot a következő körülmények erősítik: Kata Zola általi átnevezése Améliának, pszichedelikus zenék, a hétköznapi valóságban való összekapcsolódás kizárása, ázsiai ételek, rituálisan sodort cigaretták, furcsa ízű italok, órákig tartó beszélgetések és szerelmeskedések. Zola felől nézve a kapcsolat szabályszegő, vagy keretszegő, hiszen „komoly kapcsolata” van. Kata felől nézve a kapcsolatba való belépést mélylélektani értelemben az indokolja, hogy a fiúhoz természetesen, ösztönszerűen vonzódik. Az gátolja, hogy bár a fiú elérhetetlen számára, hisz „komoly kapcsolata” van, mégsem játszhatja a mentőcsónak szerepet, mert a fiú ezt nem igényli. Ám a kizökkent létállapotban – hóesés, kizáródottság, fázás, elázottság és Emil kómába esésének érzelmileg nyomasztó tudata –, amikor az életben maradás elemi ösztöne felerősödik, a „tanult tehetetlenség”, a mentőcsónak-mintához való tudattalan ragaszkodás gátló ereje meggyengül, amikor Kata meztelenül fekszik Zola kollégiumi ágyában, szexuálisan is kiéhezetten („Már arra sem emlékezett, mikor csinálta utoljára.”), megtörténik a sorsszál-igazító történés:

„Szédült az izgalomtól, olyan érzése támadt, mint amikor magasfeszültségű drótpályák közelében sétál az ember. Számolta a másodperceket. Csapódott a fürdő ajtaja, megfordult az ágyban. Melléd bújhatok, kérdezte Zola várakozóan. Amélia megemelte a paplan sarkát. A forró testrészek ilyen pontos illeszkedése váratlan és megrázó volt mindkettejük számára.”

Kata-Amélia és Zola szerelmi kapcsolata az ősi szakrális szeretkezés mintáját követi. Ennek nem része a párkapcsolattá alakulás és családalapítás. Lényege inkább, hogy a lét alapvető erőivel – az istenekkel – találkozzanak a rítusban részt vevők. A két szereplő tudat alatt így fogja fel kapcsolatukat. Szennyeződésektől szabadul a lelkük. Szent tisztulás ez, mely az érző-élő sorsszálakat is érinti. Ám a jelenben nem látszik azonnal a következmény. Zola az Amélia-élményt egy lelki cellába zárja, és látszólag úgy folytatja életútját, mintha mi sem történt volna: „állítólag nem sokkal később feleségül vette a madárlányt. Így van ez jól, nyugtatta magát Kata. Amélia egy másik világban létezett”.

Számos élő-érző sorsszálból fonódik össze az egyetlen, amit élnek az egyes szereplők. Vannak olyan sorsszálak, melyek „egy másik világban” léteznek, mégis evilágba gyökereznek. Ezeket a szálakat olykor a vágy, vagy félelem motiválja képzelet fonja, olykor olyan döntések emléke, melyek egy út erős érzelmekkel teli elkezdését majd megszakítását jelentették, melyek egy másik, egy alternatív világban levő lehetőségként mélyülnek az emlékezet tengerfenekére, hogy onnan küldjék jeleiket, hullámaikat, sugallataikat, ám az sem kizárt, hogy egyszer onnan mégis kiemelkednek, és az élt jelent közvetlenül alakító szállá válnak.

Emil és a tudat alatti gyógyhatás

Kata gyakran bejárt a kómában fekvő Emilhez a kórházba. Nincs arra logikus, a tudat által felismert, felszíni magyarázat, miért oly gyakran. Ám ha a tudattalan mélytengerébe merül az értelmező, találhat kósza utalásokat. Ehhez fel kell tennünk azt a hipotézist, hogy a lelkek, különösen az egymást ismerők, az egymással érzelmileg kapcsolódók tudattalan szinteken összehullámoznak, interferálnak. Bizonyos lelki tartalmak az egymáshoz kötődő lelkek között tudattalanul áramlanak, s ha az áramlások során érzékelődik valami különös, valami jelentős, valami rejtetten vonzó, vagy zavaró, akkor sugallatok küldetnek a tudatos én felé. A novella végén kiderül, hogy Emil ablakon való kilépésének köze van Zolához, pontosabban Zola párkapcsolatához, amit „komoly”-nak nevez az író, bár ezt a komolyságot Zola Katával való szent-rituális szerelemi násza igencsak megkérdőjelezte. Vajon nem mélyebb szinteket érint-e Zolában Kata, mint a madárlány, akit „állítólag” végül feleségül vesz? Nincs erre válasz, de a kérdés az olvasóban megképződik. Miért látogatja Kata sűrűn a kómában fekvő Emilt? Miért beszél neki mindenféléről, „amit soha nem mondott volna el senkinek”? Miért, ha nem azért, mert a két lélek – Kata és Emil – tudattalan mélyvilága vonzza egymást, és e vonzásnak a kiváltója az, hogy Katának lényegi köze lett Zola és Szilvi (a madárlány) kapcsolatához, és ez a lényegi köz akár sorsalakítóvá is válhat, olyan erejű?

Sem a szerző, sem én nem árultuk el írásaink végéig, hogy konkrétan mi okozta Emil bal-lépését. Én többet jeleztem ebből előre, mint Kovács Edit Nola e rendkívül jól megkomponált novellában, hiszen utaltam arra, hogy Zola és Szilvi (a madárlány) kapcsolata döntő elem ebben. Emil és Szilvi között azon a bulin, mely majdnem tragikus véget ért, létrejött egy bizonyos lelki kapcsolat. Ám Zola megjelenése a már részeg Emilből beszámíthatatlan reakciót váltott ki. Ebből következett az ablakba való kiállás, és onnan való kiesés. Szilvi is látogatta a kómába esett Emilt, s ez véletlenül (?) kiderült a megrökönyödött Kata számára – „pulzusa az egekbe szaladt”. „Lassan helyére került az összes puzzle darab”. Emil felébredését a novella sugallatai szerint az okozhatta, hogy a fiú bár öntudatlanul feküdt, mégis hallhatta Kata titkos történetét Zolával, érzelmi kapcsolódásuk mélységéről is tudat alatt tudomást szerezhetett. Kizárni nem lehet e feltételezést. Másként fogalmazva: az álomlét ereje révén behatolhatott Emil tudattalanjába Zola, Szilvi és Kata érzelmi hármasa. A Zoláról szerzett új tudás felerősíthette benne a reményt, hogy talán mégiscsak lehetséges volna a Szilviért fellobbant szerelmet megélnie, sorsszál-alakítóvá érlelnie. Hiszen ha Zola mélyebben kötődik Katához, mint Szilvihez, akkor az ő kapcsolatuk jelenleg egy félresiklott sorsszál, melyet jobb mielőbb elvarrni, vagy még inkább átvarrni Katához…

A mű vége nyitott. „Új tanév kezdődött, a kitevőben csupa ismeretlennel” – olvassuk a novella utolsó mondatát. A szereplők számára fontos dolgok kiderültek önmagukról, illetve azokról, akikhez erős érzelmi kötődések fűzték őket. Az ismeretlen kitevő a jövő ismeretlenségére utal, arra, hogy a pályák nem behatároltak, lehetségessé vált, hogy másképpen rajzolják meg őket a szereplők, mint ahogy eddigi életük sugallná. Lehet változtatni, módosítani, átárnyalódni. A mélyebb sugallatok világosabbá, vállaltabbakká váltak, a keretbe záró, inkább fojtó, mint segítő minták gátló ereje lecsökkent. Érző-élő sorsszálainkat döntéseink fonják, ragaszkodásaink rögzítik, de végső soron életünk minden fontos irányáról, száláról újra és újra döntéseket hozhatunk annak függvényében, hogy miként érezzük magunkat. A valóság fölött lebegő érzésdús képzeleti tartalmak – miként a művészet egésze – belőlünk erednek. Adhatjuk nekik azt a funkciót, hogy ellensúlyozzák a jelen negatív hatásait, és adhatjuk azt a szerepet, hogy gyógyítsák, vagy fonják újra sebzett, félrekunkorodott, szétfoszlott élő-érzékeny sorsszálainkat.

Művészies utórezgések

Emil kilép. Zola átlép. Kata belép. A madárlány vár, repülne mással.

Emil zuhan.
Néhány kivetkőző másodperc két szilárd állapot között…
mert valami felcsillant, majdnem hihetően.
Mert azt hihette: bimbózó igen a mégsem.
Megszokta, hogy lázad mélyebb igaza nevében,
elaggott keretek ellen.
Apja is kilépett, noha nem lépett le,
zuhannia kellett volna. Ő bezzeg nem!
Tompa puffanás után mélyalvás várja.
Majdnem elhiszik, hogy soha nem ébred fel.
Amíg alszik, valami veszettül érlelődni vágyik.
A madárlány sejti egyedül a valót, mivel érintett.
Ám ez titok.
Ha elér egy szintet, felpiszkálja.
Két nő érleli kétfelől.

Zola benne van, komolyan.
Mégis átlép a révületbe, a különösbe, a rituálisba.
Átlép és visszalép, ezt játssza.
Majdnem elhiszi, hogy semmi sem történt,
amikor átlépett Katához és visszalépett.
Magával viszi a máslét érintését.
Akarja? Nem akarja?
Az érintés hege mélyre süpped,
mint termőföldbe némán vágyódó virágmag.
Mint koporsóba záródó majdnem halott.
Nem mozdul, nem növekszik.
Átlényegül, átlényegít.

A madárlány rejtély marad.
Két vonzás közé ékelődve. Izgalmasan.
Hatása elementáris, kizökkentő,
vakmerővé, óvatlanná tevő.
Bocsánatot kér, hogy ilyen.
Helyette repül ténylegesen az egyik,
pszichedelikusan a másik?
Majdnem olyan, mint Kata,
kósza ismertség az övék.
Majdnem tévútra terelődik.
A gyengén indokolt bűntudat mélyebb eltévelyedés lehetőségétől óvja.
A kómába esett fiú mágnese lelke mélyét vonzza.

Kata elhagy egy helyet,
noha gondolatban ott marad, nem felejt.
Haza érkezne, bejutni mégsem tud,
mert elvesztette kulcsait.
Merő csurommá fázik, alámerül a bolyongásban,
melyet célirányossá egy abszurd ötlettel avat.
Mint ázott kis állat, kuckóra vágyik.
Átlép társadalmi megítélhetőségen:
gondolatban, képzeletben, ténylegesen.
Időlegesen.
Cellákba zárja a jót, a reményt is betokozza.
Elenged, de nem felejt.
Látogatja az öntudatlan mélyalvót,
megnyitja zárkáit sorra. Gyón.
Beszél a majdnem sükethez és némához.
Nem a felszín érdekli, bőr alá táncol.
Nem képes saját sorsát akarni,
bár érte kószál, mint holdkóros.
Szeretőn másokba merült tudat alatt.
Érintéseit álmok viszonozzák.
Érző tudatfelszíne átereszt valami egészen mást,
mint ami ténylegesen történik.
Megérez kedvező szeleket.
Más mélyeit gyógyítja, rendezi.
Majdnem elhiszi, hogy lehetetlen.
Végül mégis kiér egy tisztásra,
ahol ismeretlen, friss illatokat lélegez.