Kiss Zsuzsánna: »Márai Sándor: Az ember legyen gerinces«

Feloldhatatlan ellentmondások tisztánlátása és az emigrációs sors irgalmatlan, valódi fájdalma kergette Márai Sándort az öngyilkosság fegyveréhez. De kezdjük az elején. Márai Sándor (Kassa, 1900. ápr. 11. – San Diego, 1989. febr. 21.) felmenői szepességi szászok (cipszerek) voltak. Apai dédapja, Grosschmid János földmérő volt, a Tengermelléknek nevezett kerület (Fiume és környéke) sóbányáinak és kamarai javainak felügyelője, aki II. Lipót császártól kapott nemesi oklevelet. Az írónak egy húga és két öccse született; egyik öccséből híres filmrendező lett (Radványi Géza néven). Iskoláit otthon magántanulóként, majd katolikus iskolákban végezte: Jászváron, Budán, Eperjesen és Kassán. 1918-ban Budapestre költözött, állást kapott a Budapesti Hírlapnál, és a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán kezdett tanulni. Ekkor jelent meg első kötete, Emlékkönyv címen egy verseskötet. A Tanácsköztársaság 133 napját lelkesen fogadta… Átesett a „spanyolon”, gyógyszer és minden orvosi beavatkozás nélkül meggyógyult. Édesapja óhajának engedelmeskedve, a zűrzavar elől Lipcsébe, Frankfurtba, majd Berlinbe költözött. „Világpolgár” lett, újságíróként dolgozott. 1923-ban megnősült. Feleségével, Matzner Lolával Párizsban töltöttek több évet, majd 1928-ban visszaköltöztek Budapestre, ahol Kosztolányi (a Logodi utca) szomszédságában laktak a Krisztinavárosban (a Mikó utcában). Márai ekkor és itt élte első termékeny írói korszakát.

1936-ban Lola katolikus hitre tért. 1938-ban az első bécsi döntéssel író és felesége visszaköltöztek Kassára, 1939 februárjában fiuk született, aki azonban kóros vérzékenységben hamarosan meghalt. E tragédia után az író hónapokig nem tudott beszélni, később versben siratta el kisfiukat (Egy kisgyermek halálára). A második világháború kitörése – mint annyiakat – az írót is elkeseríti. Ír. Hiszi, hogy írói küldetése a kultúra és a polgári értékek őrzése. A visszacsatolt Felvidék nyugtalanító helyzetjelentéseit írja a Kassai őrjárat (1941) és később a Hallgatni akartam (első emigrációban megjelent könyveként, 1950-ben) című műveiben. Ontja prózai és drámai műveit. Megírja A gyertyák csonkig égnek (1942) és a Kassai polgárok (1942) című regényeit. Színdarabjait sikerrel játsszák. 1943-ban súlyos ideggyulladást kap, hónapokig ágyba kényszerül. Közben tervezi-szervezi apósa megmenekítését Kassán a deportálás elől, de hiába, elkésnek a mentéssel. 1944-es naplójában azt a gondolatot jegyzi fel, hogy az ember, „az ember járvány”…

A háború, a nyilas, a német megszállás, majd a hosszú ostromállapot alatt az általános otthontalanság érzése alakul ki benne. 1948 augusztusának végén feleségével és örökbefogadott kisfiukkal (Jánossal, akit sokáig csak „a kisfiú”-ként emleget) elhagyja Magyarországot. Svájc, Olaszország és az Egyesül Államok lesznek Márai honvágytól gyötört életének további helyszínei. „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – írja (Ami a Naplóból kimaradt, 1953-55). 1956 októberében azonnal hazaindul, Münchenben éri az orosz beavatkozás híre, így mégsem tér vissza Budapestre. 1956 végétől a Szabad Európa Rádión át rendszeresen „üzen” haza; így küldte 1956 Karácsonyára haza a vérző országba Mennyből az angyal… című versét is. Eredendő anyanyelvi és nemzeti közössége nélkül az író úgy érzi, mintha a magány barlangjában töltené egész életét. Már 1967-ban elkészíti végrendeletét, meghagyja, hogy semmilyen művét ne adják ki s ne játsszák otthon, amíg az oroszok ki nem takarodnak az országból. Élete utolsó éveiben megvakult feleségét ápolja, Lola halála után pedig a végső magány démoni árnyaival küzd. Fegyvert vásárol magának. S miután meghal öccse, Géza, s váratlanul elhuny szeretett fogadott fia, János is, Márai nem képes tovább élni, fegyverrel vet véget életének.

Márai prózájának hősei gyakran küzdenek otthonuk, otthonos-egészséges életérzésük és önazonosságuk megtartásáért erősen kiélezett, igen válságos történelmi-társadalmi helyzetekben. Így tesz a Trójából hazafele utazó Ulysses (Márai Odüsszeusz angolos nevét használja, az ír James Joyce Ulyssese után pontosan harminc évvel), a Béke Ithakában (1952) mitológiai fogantatású főhőse. Számtalan veszélyes kalandba keveredik, néha már-már maga is elpusztul, de végül „felépülve” ér haza Pénelopéhoz. De Ithakában mégis meg kell halnia házasságon kívül, Kirkétől született fia, Télegonosz keze által. Halála előtt Odüsszeusz még rendelkezik a jövőről, azt óhajtja, hogy gyilkosa, Télegonosz vegye feleségül a hűséges Pénelopét, és Pénelopéval közös, törvényes fia, Télekmakhosz Kirké nimfa férje legyen! A regény három fő elbeszélője Pénelopé és a két fiú; itt-ott mások és főleg Odüsszeusz szempontjából is halljuk a történetet. Márait már 1947-től foglalkoztatja Ulysses-Odüsszeusz története. Nápolyban írja meg a regény zömét. Az emigráció válságállapotában lévő író a bolyongó főhős alakjában önmagát is megmintázta. Elég két párhuzamra utalnunk. Először is, a bolyongó Odüsszeusz sokat iszik, s csupán Kalypsó nimfának sikerül kigyógyítania őt a borisszaságból. Márainak pedig, amikor Frankfurtban, majd Berlinben él, bizony gondja támad az alkohollal. Másodszor, Homérosz leleményes hőse szüntelenül óvakodik az önkontroll elveszítésétől, a felejtéstől, így például tartózkodik a lótuszlevél fogyasztásától; Márai az emigrációban anyanyelve elfelejtésétől rettegett hasonlóképpen – gondoljunk Halotti beszéd című versére, amelyet akkoriban írt, amikor a Béke Ithakábant elkezdte.

A Béke Ithakában második részét Télemakhosz beszéli el. Kalypso nimfa büszkén állítja, hogy rossz híre ellenére, mégiscsak egyedül ő, Kalypso nimfa volt képes az isteni Odüsszeuszt kigyógyítani háborús traumáiból és sokféle betegségéből, így az alkoholizmusból is. A nimfa befogadta, meggyógyította, végül feloldozta és elengedte szerelmét. Kalypso házában az orvoslás istene, Apollón is sokszor megfordult:

„Tőle tanuljuk, mi, nimfák, az orvoslás titkait. Atyád, mikor hozzám került, sokat szenvedett emésztési bántalmaktól, mert a hadiélet törődései, a siralmas táplálék Trója alatt, a járványok s aztán a mértéktelen borivás megártott isteni bendőjének. Én gyógyítottam ki, hála Apollónnak – mondta elérzékenyülten Kalypso. – Beöntéseket kapott, s hígított bürökfüves főzetett itattam vele éhomra, három hónapon át… egy főzetet, melyet Galateia különös ügyességgel készít. Makkegészséges volt, amikor hazaküldtem – mondta gőgösen. […] Mert okos volt – mondta halkabban a nimfa. – Nemcsak leleményes eszével, hanem testével is okos volt – mondta elérzékenyülten. – Ez ritka képesség az emberi nemzetség életében. Tudta, hogy az ember nemcsak értelmével, hanem gyomrával és más szerveivel is ember. Tudott szertelenkedni, de ugyanakkor tudott uralkodni teste fölött – mondta csaknem áhítatosan.” (Béke Ithakában, Helikon, 1991, 130-131)

Márai Ulyssese Homérosz hőséhez hasonlóan számtalan tobzódó, rafinált, emelkedett, s még több iszonyú, fenyegetően félelmetes lakoma tanúja lehet. Ravaszságának és isteni szerencséjének köszönhetően, sem emberevés, sem végzetes szerelmi bosszú áldozatául nem esik. Az emberi képességek legjavát bírva, sokáig képes a születés és halál megmásíthatatlan végpontjai között valamennyire szabadon is alakítani saját életét… Mindaddig, ameddig haza nem érkezik Ithakába. Ő annak idején a trójai-görög háborúból ki akart maradni, ezért akkor bolondnak tettette magát – persze, hiába. Miután végre hazatér, az istenek tovább nem tartják különös kegyükben: így magához kell ölelnie a hétköznapi, kicsinyes emberi bukást és végzetet.

1938-ban jelent meg Márai Sándor Négy évszak című prózai epigrammakötete (Füveskönyve előzményeként). A Betegek cím alatt a hirtelen támadó fertőzésekről ezt írja:

„Ezek a könnyű, heves betegségek, melyek úgy törnek reánk, mint egy bűnös szenvedély, hidegrázással és hasmenéssel; s csakugyan, a háznép gyanakodva és fejcsóválva állja körül a betegágyunkat, mintha tilosban jártunk volna. Mit is csinált, titokban, a gazember?” (Márai: Négy évszak. Szeptember, Betegek. Helikon, 168)

Lebilincselő olvasmány Márai naplója, a posztumusz teljes napló. Az 1945-ös napló egyik visszatérő témája az oly sokat szenvedett magyarság újabb erkölcsi bukása, a folytonos kényszerhelyzetek miatti hanyatlása, az író szóhasználata szerint „gerinctörése”:

„Az angolszászok, mint a csábító, megint a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével; most az orosszal, de nem ígérik, hogy elveszik feleségül, ha szakít. Ma egy éve pontosan így biztattak, hogy szakítsunk a németekkel. Csak éppen nem segítettek, akkor sem. Nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan biztatják. Legyen „gerinces’. Csak éppen, közben eltörik a gerince. De erről senki sem beszél.” (A teljes napló: 1945. Bp., Helikon, 2023, 352)

Gyűjtőszóval démonnak nevezi az emberben lapuló gyengeségeket, amelyek adott körülmények hatására nemcsak gonosszá tudják tenni „gazdájukat”, hanem meg is betegítik. Nyomorúságban, betegségben, nagy veszteségek és vészhelyzetek esetén, ez a démon:

„legnagyobb ellenfelünk elcsitul, meglapul, nem jut szóhoz. A démon – a hiúság, az érzékiség, a kapzsiság, az unalom és a viszolygó kíváncsiság, kielégületlenség démona – tehetetlen, mikor Isten keze van az emberen. Ilyenkor szenvedünk, de ez a szenvedés elviselhető. Nagy erőket mozgósít bennünk […]. A cukorbetegek, a vesebetegek az ostrom alatt gondtalanul éltek, ettek-ittak mindent, kutya bajuk nem volt. Most, négy hónappal az ostrom után, mikor az emberek egyedül maradtak életük és egyéniségük démonával, megint jelentkeznek a testi betegségek.” (A teljes napló: 1945. 2023, 307)

A teljes napló utolsó, 18. kötete Márai időskori éveinek feljegyzéseit tartalmazza. Az „időtöltött” (éljünk Petelei István kifejezésével) író ekkor is sokat foglalkozik a körülötte, otthon és a széles világban zajló folyamatokkal. Figyelmét ugyanakkor a betegségek, beteggondozás, a kórházak és a halál kérdései ragadják meg. Iróniával beszél a modern amerikai jóléti társadalom reklámiparáról, amely luxuselfekvőt hirdet morbid tárgyilagossággal: „Töltse utolsó napjait a Mercy kórházban”. Így szól a meghívó, ám e fényűzéshez a rengeteg pénz mellett halálos betegség szükségeltetik: „terminal illnessben kell szenvednie” a gazdag jelentkezőnek, jegyzi meg Márai. Állítja, hogy az efféle luxuskórházak üresek, mert a napi ápolás díját már a biztosítók sem tudják kifizetni: tehát az amerikai álom átlagos polgárai „otthon maradnak, bevesznek egy aspirint”…

Felháborodva és elborzadva említi egy szülői gondatlanságból bekövetkezett kettős gyermekhalál hírét. Elbeszéli, hogy lakásuktól nem messze, nyári forróságban két kislányt benn hagytak egy kocsiban a parkolóban. A kislányok apja Texasba utazott, anyjuk pedig állítólag nem tudta, hol vannak a gyermekei – a két „elfelejtett” kislány szörnyethalt, megsült a forró autóban.

A majdnem négy évtizedes önkéntes száműzetésben élő író eleve nem sokat remélt Amerikától, csalódottsága kora haladtával csak fokozódott. „Támolyogva vaksin szemfülesek lesznek az öregek – nem utaznak, csak helyet változtatnak.” – írta. Élete talán legsötétebb időszaka volt az 1984-es és 1985-ös év, amikor beteg feleségét ápolta s kísérte el a halál pillanatáig. A naplóból tudjuk, hogy az idős Lolán több szemműtétet végeznek el, de látása egyre romlik, végül már szinte teljesen vak. Alacsony vérnyomással többször összeesik, ilyenkor az író eleinte orvost hív, aztán már megtanulja, hogy mit kell tennie: ágyba támogatja a drága beteget, aki elalszik, majd tiszta tudattal, jól ébred. „Így is csodálatos élni!” – vallja Márai… Felesége és saját öregkori betegségei kapcsán fogalmazza meg, hogy mit is jelent számukra az orvos:

„ember, aki nem ismert „kis” és „nagy” betegséget, közönséges vagy rendkívüli „eset”-et; aki belép egy szobába, ahol beteg ember fekszik, s egyszerre hallgat szívet és tüdőt, megjavítja a fürdőszoba vízlefolyóját, ha arra a betegnek szüksége van és nincs szerelő kéznél, konyhai tanácsokat is ad, megbeszéli a beteggel, hogyan rendezze kínos anyagi ügyeit, szükség esetén szülést is vezet és tályogos bütyköt is operál, jóllehet nem „szakmája” az ilyesmi, vizsgálat közben mellékesen masszírozza is a beteg fekvéstől elernyedt lábizmait…. egyszóval, orvos. Tehát nem „tudós”. Vagy ha tudós, ne legyen orvos, ne szögeljen a kapu mellé zománctáblát med. univ. jelzéssel. Hippokratész orvos volt, tehát egyszerre volt pap és tyúkszemvágó, bába és belgyógyász, lelki tanácsadó és klistérozó felcser”. (A teljes napló: 1982-1989, 159-160)

Márai 1945-ös naplójából tudjuk, hogy abban az évben kezdett hozzá a Sértődöttek írásához, és hogy ezzel a nekikészülődéssel sok pszichoszomatikus tünet járt együtt:

„Megint betegség készülődik bennem. Figyelem ezt az állapotot, ahogyan egy katona figyelheti valamilyen partizán ellenfél támadását. Mire készül? … Tudom, hogy rajtam múlik minden, akaratomon, öntudatomon, bátorságomon. valamihez nincs kedvem – valószínűleg az élethez –, valamitől félek – valószínűleg az élettől, ezért ez a matrózlázadás a testben. Szigorú leszek hozzá: megkísérlem kordában tartani.” (A teljes napló: 1945, 390).

Már a regény írása közben jegyzi fel alkotói kételyeit, melyekhez rosszullét társul:

„lázas vagyok, verejtékes, rosszkedvű. Maradj erős, érted? […] El kell bírni az egészet, mert különben hiába volt minden, csaló vagy.” (A teljes napló: 1945, 404)

Egyén, család és tágabb közösség és nagyvilág közötti viszonylatok „lázas, beteg” hálóiban vergődik a Garren család; ez a család áll a Sértődöttek, s egyúttal a máig nem eléggé ismert ötkötetes regényciklus középpontjában. A Garrenek műve első kötetét (a Zendülőket) az író 1930-ban írta, a második kötet (Féltékenyek) 1937-re lett kész. Ebben a könyvben a Garren család városát elözönlik az idegenek (a háború utáni békediktátum alapján), a város polgárai rémült vagy felháborodott, ám tehetetlen „őslakosokká” válnak, akiknek megszabják, hogy az utcáknak csak az egyik oldalán közlekedhetnek gyalog. A családfőn betegség hatalmasodik el, két orvos is vizsgálja és kezeli, de gyógyszert a haldoklás ellen egyikük sem talál. Az apjuk köré sereglő felnőtt gyermekek úgy látják, hogy apjuk hirtelen súlyosbodó betegségét nem okozhatta más, mint az idegenek tér- és honfoglalása szeretett városukban:

„ha ilyen erősen hat minden az apára – minden, ami a várossal történik –, ha nem tudjuk elrejteni előle a híreket, a szél, a víz, a tűz ármányait… ha ő úgy érzi, hogy történik valami a várossal… lehet, hogy talán nem is a meghűlés okozza a betegséget? Lehet, hogy valami a vesére megy, amit nem lehet kimutatni, sem bizonyítani?” (Féltékenyek, Helikon, 2015, 419)

Ahogy a betegség legyűrhetetlennek bizonyul, különböző szakaszokon esnek át beteg és a család egyaránt. Egy idő után, a legyőzhetetlen betegség fölébük tornyosul:

„apa személyéről nem illett beszélni […] Annál szenvedélyesebb elkeseredéssel, igen, dühvel és sziszegő gyűlölettel beszéltek a betegségről. Már senki nem kérdezte, hogyan érzi magát az apa, mint töltötte az éjszakát […] De a betegség! Mit csinál a betegség? […] A betegség személyi formákat öltött. Mintha átvette volna az apa alakját. S az apa messze élt valahol, sápadtan és soványan, a betegség mögött.” (Féltékenyek, 454)

Idővel doktor Kenta és doktor Lacta, az alkatuk és gyógymódjaik szerint is különböző két orvos állandó és mindennapos vendége lesz a Garren-háznak. Mindketten rendelkezni kezdenek „komor hivatalossággal és udvariassággal”. Aztán eljut a család a kétségbeesésnek és tehetetlenségnek arra a fokára, hogy valaki először felveti a kimondhatatlanul fájdalmas kérdést: „meddig tarthat még?” A családfő élete árán sem akadályozhatja meg a város idegenek általi elözönlését. Nyitva marad a kérdés, hogy az életben maradó „bennszülött” polgárok vajon hogyan élhetik tovább a jelent: szakítanak-e a múlttal és régi önmagukkal, vagy egyáltalán, milyen jövendő létezik számukra, amikor át kell alakulniuk idegen mintára…

A negyedik kötet, a hármas tagolású Sértődöttek (1947-1948) Márai utolsó otthon megjelenő regénye lett. Ez a legizgalmasabb kötete a regényfolyamnak, amely részben Berlinben játszódik a hitleri uralom éveiben. Márainál bátrabban kevesen írtak az élő Führerről, környezetéről, illetve a belső emigrációba vonuló német művészekről, s a mintegy gazdátlanná váló emberi lelkiismeretről. A regényfolyam ötödik kötetében (Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók) a főhős, Garren Péter apja betegsége és halála után sok idővel tér újra vissza szülővárosába. Felkeresi a kedvenc háziorvost, Lacta doktort. A tengerparti kikötővárosba (a képzeletbeli város Fiuméra emlékeztet) a haza, az ország közigazgatása is ekkor tér vissza. Vihar készülődik, természeti és átvitt értelemben is. A nyári estében a polgári család művészsarja az idős orvossal együtt kaptat fel a letűnt, majd visszanyert békében ringó várost körülölelő domboldalon, ahol még áll egy elavult ősi igazságszolgáltató eszköz, az akasztófa. A parti sziklákat csapdosó hullámokat túlharsogva, a két férfi a „végső kérdéseket” tárgyalja:

„–Miért beteg a város, doktor úr?

– Mert fél – mondta készséggel Lacta.

[…] – Mégis, mit tanácsol […], doktor úr?

– A pogányok – mondta – hittek abban, hogy válságok idején segít a művészet és a szerelem. A keresztények hittek az alázatban és a kegyelemben. Én orvos vagyok – mondta komolyan, szerényen, de határozottan. – Semmiben nem hihetek ilyen feltétlenül.

– Mit csináljak?

– Figyeljen. […] Orvos és író nem tehet mást, ha veszély van. […] Módszeresen figyeljen és könyörtelenül.” (Márai Sándor: Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók)

Orvos az egyik főhőse a Válás Budán (1935) című korai Márai-regénynek. Ez a könyv nem ért el különösebb sikert magyarul, ám idegen nyelvekre fordítva olyanféle sikert aratott, mint Tolsztoj Kreutzer-szonátája. Témája egy furcsa, nem egészen valóságos, mégis a valóságot befolyásoló szerelmi háromszög. A rejtélyes szerelmi háromszög szereplői az orvos, Dr Greiner Imre, az orvos felesége, lánynevén Fazekas Anna, és Kőmives Kristóf válóperes bíró. A regény elején a kiegyensúlyozott bíró a másnapi válóper tárgyalására készül, majd egy úri társaságba megy „ucsorázni”, onnan pedig haza. Kényelmes otthonában, ahol felesége és két kisgyermeke már alszik, váratlan látogatója érkezik: egykori iskolatársa, Greiner Imre, épp ő, kinek a válóperére készült aznap. A két volt osztálytárs éjszakai beszélgetése minden lehetséges egyensúlyhelyzetet felborít. Kiderül, hogy a válóper már tárgytalan, mert az orvos felesége megmérgezte magát. Azaz, Greiner Imre megmenthette volna feleségét, de nem tette, így gyilkosnak tekinthető. Mégis, kérdezni jött a bíróhoz. A kérdés, amelyet ismételten feltesz az egykor mélyszegénynek és jelentéktelennek tartott Greiner doktor a régen is jómódú osztálytársának, az Annára, elhunyt feleségére vonatkozik, és váratlanul felelősséget, már-már szinte vádat ró Kőmíves Kristófra. Nem véletlenül mottója e regénynek egy idézet Kőműves Kelemen balladájából. A balladában a kőműves a közösség kényszerítő szüksége miatt áldozza fel feleségét, hogy sikerüljön megállítani társaival az omlatag Déva várát…

A hajnalig tartó beszélgetés sokszoros lelki változásokat idéz elő elsősorban a bíróban, valamelyest az orvosban is. Amikor doktor Greiner hajnalban eltávozik, sejthető, hogy most már maga is mérget vesz be, a lelkileg összekavarodott bíró pedig megpróbál visszatalálni kényelmes, biztonságos, racionális, erkölcsi és hívő alapokon nyugvó egzisztenciájához. Hiszen ő csak futó ismeretségben állt valamikor Annával, s mit tehet arról, hogy mind Anna, mind ő maga az álmok szintjén szerelmesek voltak egymásba!? A Válás Budán mind a világháborúk közti magyar állapotokat, mind az örök és egyetemes emberi tükör- és határhelyzeteket nagy drámaisággal ábrázolja. Válás nem csupán a házastársak között készülődik, hanem többszörösen, több dimenzióban. Az író olyan lélektani, erkölcsi és társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek nagyrészt tabunak számítanak, de amelyekre választ keresni mindannyiunk felelőssége.

Végül meg kell említenünk, hogy Márai Sándor 1942-ben Marosvásárhelyen járt. Csodaszép sorokban örökítette meg élményeit városunkban a Hamu és lélek című írásában; magasztalja a város elevenségét és jókedvét az „időszerű nagy gondok” közepette. Bejárja a várost, ellátogat minden nevezetes helyszínre, mindennel ismerkedik a Teleki Tékától Molter Károly otthonáig, a Bolyai gimnáziumtól az ócskapiacig. Így lelkendezik:

„Vásárhelynek lelke van, s ez a lélek sugárzik […]. Ez a színmagyar város közel félszázezer lakosával szenvedélyesen szeret olvasni és gondolkozni.” (Hamu és lélek, 1942. szept. 13. Ajándék a végzettől, Helikon, 2004, 280-284).

Vigyázzunk minden egyes városunk lelkére és sugárzására.