Magyar Miklós: Pablo Picasso és a „zöld démon”

Pablo Picasso: Nő a kávéházban (Abszint ivó)

Az abszintot, a „zöld démont”, a „zöld tündért” vagy ahogy Paul Verlaine nevezte, a „zöld boszorkányt” többek között Arthur Rimbaud, Oscar Wilde, Ernest Hemingway és Guillaume Apollinaire is megörökítette; festőóriások, mint Edgar Degas, Édouard Manet, Henri de Toulouse-Lautrec, Vincent van Gogh, Edvard Munch és mások pedig emlékezetes képeket festettek a kor kedvelt italáról. De amikor az abszint festményen való megjelenítésére gondolunk, elsőként Pablo Picasso Nő a kávéházban (Abszint ivó) című képe jut az eszünkbe. A fiatal spanyol szerencsés volt, hogy Párizsban intenzíven átélhette a bohém élet minden gyönyörűségét, beleértve a bordélyházak látogatását nélkülöző művészek társaságában és az abszint gátlástalan fogyasztását is. Picasso számos képén megörökítette az abszint fizikai és mentális romboló hatását. A Nő a kávéházban (Abszint ivó) (1901) című festménye a kék korszak egyik korai, mélyen megrendítő darabja. A kompozíció egyszerű, zárt térben játszódik: egy kávéházi asztalnál magányosan ülő nő előtt szódásüveg és pohár, benne abszint, a korabeli bohémvilág legendás, egyben hírhedt itala. A nő alakja távolságtartó, furcsa helyzetben álló kezei mintha önmagát fognák le: egyik keze az állát tartja, a másik a vállát érinti. Az arcán nincs kifejezett szomorúság, inkább egyfajta elnehezült befelé fordulás, mélységes fáradtság, amit az ital sem old fel. Vonásai kemények, de nem eltorzultak; emberi méltósága megmarad a kétségbeesésben is. A kék korszak külső jegyei – a hideg, kék szín, az elidegenedett tárgyi világ és az emberi alakok bezártsága – itt is jelen vannak. A színek tompák, különösen a nő arcán és kezén. Az abszint jelenléte az önpusztítás szimbóluma. Picasso nem mitizálja az italt, nőalakja nem szenvedélyes művésznő vagy dekadens femme fatale, hanem kimerült, névtelen figura, akiben az emberi kiszolgáltatottság testesül meg. A kép nem pusztán egy korszak vizuális dokumentuma, hanem lélekrajz is, annak a pillanatnak a megfestése, amikor valaki már nem vár semmit, és nem is menekül. A mozdulatlanság és az ital egyfajta időn kívüli állapotot hoz létre, amelyben csak a lélek fájdalma rezonál.

Társas magány: Harlekin és társa

Pablo Picasso: Harlekin és társa

Az ugyancsak 1901-ből származó Harlekin és társa mély melankóliát és az emberi kapcsolatok kiüresedését megjelenítő festmény, amely a művész kék korszakának egyik jelentős alkotása. A kép előterében két alak, egy harlekin és női társa ül egymás mellett. A harlekin klasszikus, kék-kockás ruhában jelenik meg, társa narancssárga öltözéket visel. Mindkét figura állát kezeire támasztva néz magába fordulva maga elé, tekintetük és testbeszédük nem találkozik, nincs kapcsolat közöttük. Ez a szimbolikus elidegenedés kifejezetten jellemző a kék korszak képeire, melyeket Picasso barátja, Carlos Casagemas öngyilkossága után alkotott a gyász és a kilátástalanság hatása alatt. A kép egyik kulcseleme az előtérben látható két üvegpohár. Az egyik kisebb, a másik nagyobb méretű, száras abszintos pohár, aminek jelenléte a képen nem pusztán dekoráció, hanem a belső kiüresedés, a reménytelenség és a társadalmi szétesés metaforája. Picasso itt nem az abszint mámorát, hanem a kijózanodás utáni apátiát mutatja be. A harlekin alakja, aki eredetileg a commedia dell’arte játékos karaktere, itt tragikus figurává válik, már nem képes játszani. A nő sem társ, inkább tükör, hasonló érzelmi állapotban, mégis elszigetelten ül mellette. Az abszint itt nem pusztán ital, hanem a szellemi fájdalom zöld aurája.

A reménytelenség szélén: Az elszenderedett italozó nő (Az abszint ivó)

Pablo Picasso: Az elszenderedett italozó nő

A kék korszak egyik legkifejezőbb darabja, amelyet Pablo Picasso 1902-ben festett, Az elszenderedett italozó nő (Az abszint ivó) mély empátiával közelít az emberi lét kiszolgáltatottságához. A női alakon keresztül a fáradtság, a reménytelenség és az elhagyatottság érzetét örökíti meg. A nő egy csuklyaszerű kendőbe burkolózva ül, teste előregörnyed, feje a mellkasára hanyatlik, szeme lehunyva. Mély befelé fordulás jellemzi, mintha nemcsak fáradtság, hanem lelki lemondás is elnehezítené alakját. Egyetlen tárgy van előtte az asztalon: egy pohár, benne abszint. A kép hidegkék és zöldes-lilás árnyalatokból épül fel, a háttér kopott szürkéje pedig felerősíti a nő alakjának térbeli zártságát. Az abszint itt sem kellék, hanem lélektani szimbólum, nem a felszabadulás, hanem az menekülés itala. A festmény nemcsak a kék korszak ikonikus képe, hanem egyetemes emberi állapot metaforája is.

Az éjszaka mélyén: Az abszint ivó. Angel Fernández de Soto portréja

Pablo Picasso: Az abszint ivó. Angel Fernández de Soto portréja

Pablo Picasso 1903-ban készült festménye, Az abszint ivó. Angel Fernández de Soto portréja a kék korszak egyik emblematikus darabja. A kép Picasso barátját ábrázolja, akiről Pablo azt mondta, hogy „felelőtlen barát, aki sokat ivott, dohányzott és szeretett élni”. A festményen fiatal férfi ül egy asztal mellett, előtte egy pohár abszint, kezében cigaretta. Az abszint nem pusztán ital, hanem kulturális jel, mely a dekadencia, a tudatmódosítás és az önpusztítás szimbólumaként jelenik meg. A férfi tekintete fáradtnak, kiábrándultnak hat; tartása lazán elegáns. A monokróm kék árnyalatai hideget, elszigeteltséget, elidegenedést sugallnak, mintha a lélek fájdalmát vetítenék ki a kép teljes felületére. Az asztalon lévő pohár szinte tapinthatóan jelenik meg. A fény visszaverődése, a pohárban maradt kevés ital úgy hat, mintha az abszint nem feloldana, hanem csak mélyítene egy belső űrt. Picasso nem heroizálja barátját, sokkal inkább esendő emberként mutatja be, aki a modern lét szorongatásával küzd.

A művész önarcképe: A Lapin Agile-ban

Pablo Picasso: A Lapin Agile-ban

1905-ben az Au Lapin Agile nevű zenés kabaré tulajdonosa, Frédéric Gérard arra kérte Picassót, hogy készítsen egy festményt a klub belső terébe. A művész elfogadta a megbízást, cserébe ingyen étkezést, valamint italt kért, és huszonöt évesen megalkotta A Lapin Agile-ban című képet. A festmény egy komor önarckép Picassóról. A harlekin figurájában saját művészi alteregóját jelenítette meg, a bohócot, aki bár másokat szórakoztat, saját fájdalmát képtelen leplezni. A mellette ülő nő Germaine Pichot, aki miatt a festő barátja, Carlos Casagemas öngyilkos lett. A háttérben lévő gitáros Frédéric Gérard. A harlekin színes, rombuszmintás ruhája groteszk kontrasztot képez a benne lakozó szomorúsággal. Kezének finoman megfeszített ujjai, ahogy a poharat tartják, árulkodnak az abszint jelentőségéről a kompozícióban. Az abszint Picasso számára is a határok átlépésének szimbóluma volt: egy ital, amely nem csupán a testet, hanem a tudatot is megváltoztatja. A festményen a „zöld démon” a harlekin belső világa felé vezető kapuként jelenik meg, amely elválasztja őt környezetétől, ugyanakkor összeköti saját melankóliájával. A pohárban rejlő abszint így válik a festmény érzelmi középpontjává, egy sűrített metaforává az elvágyódásról, az identitás kereséséről és a művészlét magányáról.