Itt voltunk (Kis Attila versei »Parazsak« c. kéziratából)

Itt voltunk

Elégettük a napot
Szétkergettük a csillagokat
Nemlétünk éjkupolájának penészfalán
Színes lampionokat gyújtottunk
(Nem láttuk mik vagyunk)

Felfaltuk az időt
Kinevettük a teret
Ringó bölcsőnk tömjénfüstjébe
Sikoltó űrt okádtunk
(Féltünk, hogy meghalunk)

Átfestettük az eget
Elkártyáztuk a földet
Éhező képzeletünk aranyfonatait
Sáros észrongyokba bugyoláltuk
(Így aludtuk át korunk)

Eltemettük a pillanatot
Foltozgattuk a végtelent
Porladó napjaink kínzókamráiban
Kileheltük ártatlanságunk titkait
(Rosszat álmodtunk)

A Világ kívül marad

Ezer zugból előmászó
Álmok közé beszivárgó
Alaktalan félelem
Holt napoktól terhes árnyak
Összeállnak, körüljárnak
Hozzám érnek úgy hiszem

Tapintatlan színek s fények
Tolakodó, ártó éhek
Minden arcuk rejtelem
Itt tanyáznak, belém látnak
Mozdulatlan táncot járnak
Ünnepelnek lelkemen

Nem tudom, hogy miben élnek
Képzetek vagy teremtmények
Pillérek a semmiben
Minden békét eloroznak
Közönyömből táplálkoznak
Szomjuk egy lett énvelem

El nem rejthet erdők mélye
Vérző álmok szent tökélye
Rámtalált a Végtelen
A Világ most kívül marad
Bölcs szemére fátyol tapad
Míg a folyót meglelem

Irgalmas csend maradj velem
Zuhanjunk a semmiben
Hitesd el, hogy voltak fények
El nem múló tünemények
Miktől válni gyötrelem

Parazsak

furcsa dolgok keveredtek
szárnyra kaptak, megrepedtek
elhintették gyönge bájuk
felperzselték szalmaágyuk

addig égtek, üldögéltek
köréjük fagyott a lélek
csendet ittak, poklot rágtak
meghajoltak a világnak

áporodott hitet láttak
sötét tornyait egy háznak
árnyékában dideregtek
szentfazékba kolbászt tettek

tovább égtek, mendegéltek
holdvárosban keresgéltek
álmot szőttek önmagukból
hírt hoztak az időn túlról

így táncoltak körülöttem
fényből hímzett köntösükben
múltat, jövőt elkergettek
vágyak nélkül ünnepeltek

Kirakós

körmök, kezek
lábak, fejek
embertelen
ember hegyek

népek, épek
külön szépek
virágnyelven
nem beszélnek

széfek, pénzek
éhes gépek
elszabadult
mesterségek

ifjak, vének
telivérek
harcba hívó
szentbeszédek

halott nevek
kísértetek
elengedett
védő kezek

nyitott szemek
égő sebek
tűzben forgó
tekintetek

silány képek
betegségek
porba hullott
szép remények

egek, hegyek
teremtmények
el nem tépett
kötelékek

nézek, félek
elvetélek
érthetetlen
mit beszélek

élek, várok
csodát gyártok
halhatatlan
embert látok

Mozdulatlan

Nem tudok nem lázadni (így sem)
Miközben tetszhalott vagyok
A sötétben valami izzik
Úgy is
Ha csak hallgatok

Nincsen bennem béke
Pedig csak szobor vagyok
A fásult kéreg alatt
Mégis
Valami fény ragyog

Ma széttöröm a csendet…
A hullapózt ami rám fagyott
Talán tovább táncolhatok
Én is
Ha Veletek mozdulok

Házunk táján

élet éltet
tüzet vétet
nyelvet éget
láncot tépet

házat nézet
gazdát kéret
máglyát tétet
gyomot éget

hazát, épet
gyeplőt, féket
királyt, népet
neked szépet

Álld a sarat!

álld a sarat jó vitézem
rontás, kórság meg se nézzen
csapj oda a sötét rémnek
veszekedő, férges népnek
hozd rája az Isten nyilát
igya maga romlott baját
ha kihányta térjen észhez
lássa meg végre a szépet
Napot, Holdat, csillag-szelet
a Világ fölé görbült eget
fölötte az angyalokat
örök tűzből kilőtt nyilat
hallja meg az égi zenét
sose ártson neki setét
hejjj!