február 9th, 2026 |

2650 – Kriston-Vízi József, Pálfi Ágnes, Podonyi Hedvig

Kriston-Vízi József

Dargay‑komplexusaim

Csaknem 73 évesen, hetedik éve hordozom magammal egy különös sorsú kortárs, Dargay Lajos rám szakadt ügyeit. Minden váratlanul kezdődött: 2018 karácsonya után nem sokkal ismeretlen számról hívtak. A fáradt, rekedt női hang közölte: férje Kalocsán meghalt, temetése Egerben lesz. Mivel Lajost még Egerből ismertem, s az elmúlt hetekben ismét leveleztünk, Márta asszony megkért, mondanék‑e búcsúbeszédet.

Volt idő, amikor gyakran kértek fel ilyesmire, de ahogy szaporodtak körülöttem a szeretett halottak, ez a szerep másokra hárult. Utoljára 1985-ben beszéltem temetésen, Lajosmizsén, Vass József népművész búcsúztatásán, Kresz Mária szinte felszólítására.

Most mégis izgalom és különös büszkeség töltött el: lám, vannak, akik szinte ismeretlenül is számítanak rám. Közben kétely is gyötört: miért én, mit mondhatok, miközben épp készültem felkeresni őt? Január elején, amikor a Nap útja rövid, a ravatalozó kályhája pedig bepárásítja a szemüveget, mert egy nem szokványos embertől kellett búcsúzni.

A második háborús, történelmi Baranyában született Dargay esendőségei, naivitása és hiúsága ellenére alkotó kedvével, lelkesedésével és mély tudásának átadásával tanított. Utazott, vívódott, de mindig hazatért; nem lett önkéntes számkivetett. Nyakas vonásai ellenére inkább megértő volt, és akit megilletett, azt szolgálta figyelemmel. 1970-től egy új alkotói eszme szolgálója és alakítója lett, miután Párizsban megismerkedett Schöffer Miklóssal. Ettől kezdve élete és küldetése – másokéval együtt – gyökeresen megváltozott, harcokkal és békülésekkel kísérve, de nem romboló szándékkal.

Én majd tíz évvel később ismertem meg Egerben, a helyi szellemi élet kocsmáiban, utcáin, teraszain, ahol hosszú, mégis gyorsan véget érő beszélgetések követték egymást nap nap után. Ezek az emlékek tolulnak fel ma is, nem annyira a későbbi, Bács‑Kiskunba vezető közös út idejéből. Őt Kalocsa hívta, engem Kecskemét; mindketten sajátos intézmények vezetésére szerződtünk.

Hogy kinek volt könnyebb, nem tudni. Ma úgy látom: neki volt nehezebb az út. Egy változó szerepű intézményt kellett irányítania három évtizeden át, hivatalokkal és görbe gerincű emberekkel küzdve, miközben tehetséget gondozott és alkotott is. Rám és sokunkra ez a teher nem nehezedett.

Most, ebben a megbolydult világban néhányunk feladata, hogy egy eredeti magyar, mégis egyetemes szellemi örökséget (Pneu = Lélek) visszaemeljünk a köztudatba. Akkor is, ha néha elfáradunk, és magunkban kérdezzük: „Hogyan bírtad ezt egymagad, Lali?” Nyomon követni újra – furcsa, jó kihívás.

Pálfi Ágnes

NAPRÓL NAP(ÚT)RA…

Derült nyáridőben a Nap végig vándorol a szobámon. Sohasem véti el az útját, az órámat is hozzá igazíthatnám, ha volna. Nem hallani, mikor hajnaltájt bekopog az ablakomon, s először az unokám régi rajzait pásztázza végig, melyek ott sorjáznak az emeletes ágy fenyőfa keretén. S mindig rajtakapom, amikor elidőzik a kedvencemen: ez a kép mintha nemcsak azt a 7-8 éves kisfiút ábrázolná, akiben mindig őt látom, hanem Dickens könyvének hősét, a koldust és a királyfit is – hiába tudom, hogy ezt a történetet, mint a mai kamaszok általában, nemigen olvasta ő sem. 16 éves lesz mindjárt, és szomorúan gondolok arra, hogy eddig is mennyi minden kimaradt már az életéből. De mire végképp elérzékenyülnék, Nap-felség könyörtelenül odébb áll, és amikor felocsúdok, egyre melegebb sugaraival éppen a könyveim közt babrál, mintha jobban tudná, mint én, hogy éppen mit volna érdemes kézbe vennem. De arra is ő figyelmeztet, hogy ideje volna már reggelizni, elkezdeni a napot. Térülök-fordulok, és sokszor észre sem veszem, amikor épp olyan halkan, ahogyan hajnalban bekopogott, itt hagy, kilép az ablakomon, és senki sem állíthatja meg az útján…

MA ITT NYÍLT KI EZ A KÖNYV (1):

„Szophoklész [tragédiájában, az Elektrában] van egy nevezetes kitérő, mely nem tartozik szorosan a »bosszúdráma« cselekményéhez: a kocsiverseny·· leírása, mely új megvilágításba helyezi Oresztész alakját. Fontos körülmény, hogy a várva várt fivér nem a maga nevében tér haza száműzetéséből Elektrához. Cselhez folyamodik: küldöncként mutatkozik be, s húgának az úgymond kocsiversenyben elpusztult Oresztész hamvait adja át. Ám ez a csel korántsem közönséges hazugság. Nem a megtévesztést szolgálja ugyanis, hanem annak a mélyebb igazságnak a feltárulását, hogy Oresztész csak Naphérosz mivoltának feladása árán vállalhatja küldetését, a bosszú végrehajtását. Vagyis hogy a kozmikus szférában otthonos héroszként valóban meg kellett semmisülnie a földi közegbe való alászállását megelőzően.”

A Helios Napistennel (2) azonosított ókori hérosz, Hüperion egy görög vázaképen (Kr. e. V. sz.-i kratér,
British Museum, inv. GR 1867,0508.1133)

VIVÁT CSOKONAI!

Psyché a Nap tündöklő hintaján úgy mosolyog
mintha ennek az Útnak sohasem lenne vége –

Mígnem a két éjfekete paripa megbokrosodik
szerető férje-ura dobta közéjük a gyeplőt – –

De ha dalban sír föl a lélek, ajtaja tárva-nyitva –
Hidd el, földi halandó, szép az enyészet is!

1Pálfi Ágnes: Ecce homo. Hamlet és Don Quijote, Don Jan és Faust a négy kanonikus evangélium tükrében, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2025, 81.

2A görög mitológiában a Napot Heliosként személyesítették meg. A Nap ragyogó glóriájával megkoronázott istenként képzeltek el, aki minden nap szekeret hajt az égen az ég körül keringő Ókeanoszhoz, majd éjszaka a világóceánon keresztül visszatér keletre.

Podonyi Hedvig

KITÉRŐ

Az autó befordult a földes útra, majd óvatosan huppangatva haladt a szikkadt keréknyomokon, a terjedelmes kátyúkat kerülgetve. Jobb felől apró, öreg házak sorakoztak, ablakaikban tüzet gyújtott a késő délutántól búcsúzó nap. A szemközti fakósárgára perzselődött mezőre hosszú árnyékokat vetett a távoli nyurga nyárfasor. Aranyló, testmeleg nyári por szállongott.

– Húzd már fel az ablakot! – csattant fel az anyósülésen utazó nő, idegesen köhécselve. – Tényleg muszáj volt idejönnünk?

– Gondoltam, teszünk egy kis kitérőt, ha már úgyis errefelé jártunk. Meg akartam mutatni neked a helyet, ahol felnőttem – felelte a férfi, miközben felhúzta az ablakot.

– Ne már… Ebben a lepukkant faluban nőttél fel? Komolyan? – csodálkozott a nő.

– Komolyan. Mit szólsz? Te, itt semmi sem változott! Nézd csak, ez volt a nagybátyámék háza, és pont olyan, mint akkoriban. Na hát…! Megvan előtte a nagy cseresznyefa is. Ekkora cseresznye termett rajta, nem hazudok: ekkora… És hányszor másztuk meg…!

– Oké, most már láttuk, mehetünk – próbálkozott a nő, de a férfi lelkendezve folytatta:

– Ez, ez volt a mi portánk! Látod? Mindjárt a kék nyomós kút után… Mindig muskátlik voltak a tornácon. Nem hiszem el: most is tele van muskátlival…

– Aha, szép. Szerinted mennyibe kerülhet egy ilyen ház? Bár én tutira nem költöznék ide, a világ végére – szögezte le a nő.

A férfi tovább vezetett, hosszan magyarázta és magyarázta, ki hol lakott, mi hogy volt annak idején, mutatta egykori iskoláját, meg a templomot, ahol valaha ministrált, meg a kocsmát, ahol gyakran fordult meg az apja, meg a kisboltot, melynek küszöbén öreg kutya hevert. Minden úgy volt, ahogyan emlékezett rá – teljesen úgy.

Még jó, hogy lassan haladtak, mert egészen hirtelen kellett fékezni, amikor a semmiből egyszer csak váratlanul eléjük toppant egy fiú.

Tíz év körüli lehetett, sovány, de meglepően izmos, a bőre feketére sült a nyáron, bal térdkalácsán jókora, csúnya seb virított, sörteszerű haja kócosan meredezett. Meglepetten, kíváncsian bámult befelé a porlepte szélvédőn át.

– Bakker… Öcsi, te nem szoktál esetleg körülnézni? – méltatlankodott a nő.

A férfi nem szólt. Döbbenten meredt a fiúra, nem tudta levenni szemét a sötét, nagy, izzó tekintetű szeméről, amely olyan volt, mint az övé. Sőt: az övé volt. Nemsokára a nő is észrevette:

– Te szemét! Nem azt mondtad, hogy neked nem lehet gyereked…?!

– Nem is lehet – bólintott a férfi.

Kiszállt a kocsiból, mire a fiú futásnak eredt. Ő azonban tudta, hová szalad: a kis Szabóékhoz… Mert mindig ott a törzshely nyáron, a nagy pajtában.

Maga sem értette, hogy miért, hirtelen a bolt küszöbén pihengető kutya felé fordult:

– Foltos…?

Az eb álmosan hunyorogva felnézett és lustán megcsóválta a farkát. Igen, ő volt az. Foltos! Az a Foltos.

– Most akkor mi van…? – türelmetlenkedett a nő.

– Fogalmam sincs – vont vállat a férfi. Végigsimított kócosan meredező, kissé már őszülő, sörteszerű haján, tétován rövidnadrágos lábának bal térdére pillantott, melyen még mindig ott ékeskedett a gyerekkori jókora, csúnya heg, azután elindult a kis Szabóék háza felé.

– A francba! Sose érünk haza… – duzzogott a nő, de a férfi erre már nem válaszolt.