„amiről nem lehet beszélni” (Komán Attila két verse)

amiről nem lehet beszélni

arról hallgatni kéne
nem különcködésből nem türelmetlenségből
nem is a félreértettség félelmétől
hanem az érthetetlen foszforeszkálása miatt
a formát nem tűrő koordinátákat nem ismerő
mindenre hasonlító és semmivel sem azonos
mondatokat megkerülő szavak mögül előugró
hangok közti függőágyban ringó
álmos-eleven eliramlás miatt
a csendesen elvetemült eliramlás tisztelete miatt

gyurmázok én őszülő levelet
haldokló gilisztát és gordiuszi csomót
gyurmázok gyereket
kajla rémtörténetet és örökmozgó sugárutat
de gyurmázni gyurmát nem tudok
gyurmából gyurmát
ahhoz csak hagyni kéne
úgy ahogy van
asztalon deszkán ablakpárkányon
de az meg semmi lenne
nem gyurmát gyurmázó gyurma lenne
csak egy buta ottheverő kis kupac
formátlan bármi tér a teremtésre
nem pedig a teremtés maga
és még kevésbé a teremtés vírusába kódolt eliramlás

utca betonját szélben halkan kaparó cigisdoboz
évtizedek maradékait összesöprő gondolatmenet
és a gondolatmenetet jelentőségteljesen megszakító szúnyogcsípés
komikus elírás egy nekrológban
mondák és mítoszok színváltó
kecses és kaleidoszkópikus ismétlődése
furcsa szavak felbukkanása még furcsább mondatokban
keserves vinnyogásból előrukkoló tüsszögés
mandarinhéj a fűtőtesten
holdvilág árnyékában egy rozoga kerítés
kerítés rothadó lécei közt egy vakondtúrás
vakondtúrás közepében kávézacc
kávézacc szemeiben elhorzsolt reggelek

nyerhetetlen fogócska a káprázattal az eliramlással magával
ami megint elkap és megint beránt
és elfeledteti velem hogy
amiről nem lehet beszélni
arról hallgatni kell

keleti tájak

mint általában, most is a történés fonala után tapogatózom a félhomályban.
nem a létezését csomózom rózsafüzérré. reklámagyam pirosat vetít,
zöldet, virítót. néha még magammal is el tudom hitetni,
hogy a fény odakintről jön. gyerekkori ígéret, a felnőttek fülével.
fogyasztóként belesüketülni a generátor berregésébe.
közben a háttérben, alig hallható hangok zsivaja ide-oda lebben.
szelíd és idegesítő gyertyaláng. belekap a balkánok szele, csupasz eget dörzsöl lángja,
a tűzvészben otthonra lelek. angyalaim arcán pír, nagy tábortűz Kelet-Európa,
körötte beszélgető gyerekek, elhallgatott álmok koszorúja.

keleti ritmusra hullámzik a tenger.
minden éjszaka csizmát húz lábára, és megindul Amerika felé,
aztán félúton visszafordul és belefullad saját magába.
nem ítélem el, én is mesteriztem önbecsapásból. tragikus is lehetne,
de a tetszenivágyás hétköznapiságától szégyenné vedlik át a naplemente.
és tessék, ismét a történés távolsági buszára akarok felkapaszkodni,
számba sem veszem a létezés riksáit a tehénszaros út szélén.