Fodor Miklós: Erósz csókja

Erósz csókja érint, mint pillanatragasztó.

Zúgja a Hang, akár egy vidámpark hangosbemondója. Évtizedek óta tudjuk, hogy az állandó fejlesztések dacára folyamatosan szűkülnek magapoliszunk valóságos és virtuális terei, időtartamai. Szűkülnek az utcák, a sugárutak, kisebbednek a házak, a lakások, az irodaépületek, a bankpaloták, a folyók, a hidak, a számítógépek; rövidülnek a türelem, a szenvedély, a figyelem, az odaadás, a bánat, a kötődés, az árnyaltabb érzelmek tartamai. Az Egyetemes Szűkülés tényét tudományos kutatás és világunk értelmes lényeinek sejtelmei egyaránt igazolják, bár észrevétlen lomhán zajlik. Egy nemzedék alatt egy centiméter, egy másodperc! Szinte semmi! Mint kontinensek vándorlása. Miként velünk élő gyermek lassú növekedéséhez vagy nagyszülő ráncosodásához hozzászokunk, nem tűnik fel a szünet és elakadás nélküli változás – ősrégi, még papírra nyomtatott képeket nézegetve eszmélünk a csak hatásában jelenlévő Fojtó Rém közvetlenül foghatatlan jelenlétére.

Testbe szívódik, szövetbe szövődik. Ha kiszakad belőled, ha kiszakítod magadból, szakad a test, a testtel együtt a lélek is.

A Hang világosan kivehető a tömeg szétömlő, amorf zörgése, szöszmötölése, kavalkádja, sustorgása, felharsanása és elnyugvása fölött, mögött, között. Sodródom egy áramlattal, melyről úgy vélem, tudja, merre halad, de nincs igazam, természetesen. Mindenki saját célját követi, saját hitét, ha egyezésre jutnak is világunk értelmes lényei, ketten-hárman-négyen-öten-sokan, az egyezés felszíni látszat csupán, könnyen oszló ködgomoly, a csoportosulások kohéziós ereje folyton csökken az Egyetemes Szűkülés „növekedésével” fordított arányban. Az értelemmel bíró lények úgy végzik szokásos teendőiket, mintha nem lenne ez a Fojtó Szűkülés, és bizonyos értelemben nincs is, hiszen nem észleli senki, csak tudja, ha akarja – nem titok. A Szűkülés tudata kevesekben exponálódik élessé, akiben igen, akit sebesre karcol fénye, aki ezzel komolyan foglalkozik, azt bolondnak nézik, mondván: a gigantikus méretű, lényfeletti tényeket és változásokat, mint az élet kereteit kell elfogadni, az alkalmazkodási zavar pszichoterápiákon kiválóan kezelhető. Ezekkel értelmes lény nem foglalkozik sem egyénként, sem összefogva száz és ezer. Minden párt „összefogást” sürget, de csak bizonyos normális célokra fókuszálva laza halmazokban. Egyébként az összefogás sürgetéséről a legtöbb értelmes lény azt gondolja: „jön a diktatúra”. Nem, akkoriban már századok óta olyan világban éltünk, ahol komolyabb értelemben nem akart összefogni senki senkivel. Kivételek természetesen akadtak és akadnak ma is. Keményen, szorosan, sorsszerűen és sorsdöntően összefogni a Szűkülés folyamatának megtorpantásáért kellene, de még nem találkoztam oly értelmes lénnyel, aki egy ilyen összefogást lehetségesnek tartana, nem beszélve arról, hogy mivel a Szűkülés oka, hajtóereje, csinálójának szubjektuma teljességgel ismeretlen, ezért először egy kutatócsoportot kellene létrehívni, hogy ezt feltárja. Nincsenek efféle kutatócsoportok. Az állami, a banki és a céges pályázatok nem finanszíroznak efféle tevékenységet. Mondván „ez nem fejlesztő projekt”! A Köz nem kíváncsi arra a mindent megelőző és mindent átszövő tényezőre, mely világának végtelen elemű és rétegű, ön-létüktől duzzadó porcikáit, sejtjeit és molekuláit színezgeti, festegeti, oltogatja és oldogatja. A létfenntartáshoz és a különböző projektekhez, melyek a „fejlesztések” motorjaiként bontják ki világunk vonalait és fonatait, nincs szükség ilyen szorongást keltő kutatásra – állítják határozottan, egyöntetűen és már ki tudja, mióta a döntéshozók. Negatív érzelmi hozzállással, de ezt vallom magam is; bár paradox vágyaim netovábbja mégis az, hogy egy efféle tudós- vagy művészcsoportot találjak vagy alapítsak. Miért e vágy, ha ártalmas? Nem tudom. Van és kész. Világunknak, mint minden világnak, sors adatott: tótágast álló, rétegzett és képtelen tükör-mágia – ha a sorsról beszélek, mindig képzavarba süppedek –, és ebbe a gigantikus, ablaktalan álom-kamrába menthetetlenül be van falazva minden lélek, nem láthat ki belőle, lehetetlen önmaga fonákjára fordulnia, miként az okos lány korsójának is lehetetlen. Világunk levehetetlen szemüveget ragaszt a benne élők orrára, vagy inkább születésük pillanatában oly kontaktlencsét csókol szembogarukra, melyet ha letépnének, kifolyna a szemük.

A Bölcsesség keresztje homlokod fölé íratik álomként. Álmod igazságának eredete nem evilági, kívülről szüremkedik át ritmikusan, mint nőbe szeretkezés során a férfiúi erő.

Nem tudom, mióta beszél a Hang, de nem tűnik olybá, mintha abba akarná hagyni. Mint vidámparki hangosbemondó, ki egy elkószált fiúcska hozzátartozóit hívja, hívogatja, mantrázza – minél hosszabban, annál hiábavalóbban –, mely gyermeket előre megfontoltan vittek a játékdzsungelbe, „legyen – így a szülők – egy utolsó, önfeledt élménye velünk, melyre emlékezhet az elárvuló csöppség felnőttkorában is… mielőtt egymás kezét szorosan fogva, hosszan érlelt, közös elhatározásból átmennénk a kijáraton oda, ahonnan nincs visszatérés”. Magamról beszélek… Amióta ráébredtem, hogy egy Hang, melyről eldönthetetlen, hogy gép vagy élőlény hangja, szünet nélkül beszél – miközben élek, élünk –, azóta kíváncsian figyelem, abbahagyja-e néha… Nem, folyamatosan nyomja. Nyomja és nyomja. Nem találkoztam oly értelmes lénnyel, aki élt volna nélküle, sem olyannal, aki találkozott volna olyannal, aki élt nélküle. Vele élünk, mint az anyánkkal, akitől nem tudunk elszakadni soha. Nem szólt mindig. A Te korodból – aki, amikor ezt olvasod – még nincs Róla adat. Ha szólt is, oly halkan, hogy alig hallhatta valaki. Lehet, épp Te voltál ezen kevesek egyike… Egyszer rákezdte, szinte suttogón, aztán észrevétlen lassan hangosodni bátorodott. Biztos vagyok abban, hogy a Hang hangosodása és a Szűkülés szűkülése összefügg, hogy mindkét folyton folyó folyamatot ugyanaz a világon túli, ismeretlen és talán ismerhetetlen hatalom irányítja, kezeli, nyalja át vele, mint gigantikus nyelvvel világunk tagjait, porcikáit, szőrszálait, mint anyamacska egérnyi kölykeit. Világunk ezen tényét sem firtatja komolyan senki, legfeljebb kocsmai beszélgetésekben merül fel, de el is hal hamar – unalmas téma. A Hang szónokias monológjából nem írok le mindent, természetesen, csak amit épp hallok – mikor nem magamat hallom és írom ide az időtávpostába Neked, távoli barátom, éppen Neked. Stílusa, hangulata, zengése nyugtató, békés, bizalomgerjesztő, nem tolakvó, olyan mély, telt zengés, melyről aligha állapítható meg, hogy férfié vagy nőé. Amanda Lear hangjához hasonlítanám, aki az én dédapám, dédapja ükének, távoli rokonomnak, Ágas Lehelnek volt kortársa, egy sztárolt énekesnő – Te még hírből ismerheted. Ma már, századok múltán, elfelejtették őt is, ahogy mindenki mást is a régebbi korokból. Egy, állítólag, egészen eredeti festőművész barátnője volt – de mit számít, hogy valaki egészen tehetséges, és kiválót alkot, vagy csak sztárolják, mit számít a mai jelen korban, ahol mindenki művész, és a minden lélek kreativitásának „kifejlesztése” alap-projekt az oktatásügy (egyre szűkülő) terén?! Vonzódom a régi sztorikhoz: „kijáratok”! Persze, nem igazi, csak amolyan ál- vagy virtuális „kijáratok”. Az idők változnak, és nem marad fenn, sem lenn, sem jobb oldalt, sem bal oldalt az égvilágon semmi kontúros, hanem ide-oda kereng elmosódottan, mint forgószélbe vetett sál. Esetenként hosszabban kereng egy-két „ügy”, egy-két ügyesebb lény projektuma, de ez inkább világunk ellenére van, mert csak elveszi a teret és az időt azoktól, akik itt és most élnek, és akiknél nincs égetőbb cél.

Lehet, hogy a láthatatlanul és megállíthatatlanul, úgyszólván magatehetetlenül burjánzó múlt-rétegek szűkítik a jelen tereit és tartamait? Erre most gondolok először. Miért nem gondoltam rá korábban? Állandóan az az émelyítő érzés kavarog bennem és az aurámban, hogy valamit tudnom kellene, amit nem tudok és nem is tudhatok. Nem mintha eltitkolnák – világunkban nincsenek titkok, mindenki azt mond el, amit akar, nincs érte retorzió, és bárki el is mond bármit: temérdek érdekesség fodrozza a lét tengerét –, csupán mert aligha tudható. Úgy vagyok ezzel a kiirthatatlanul vágyott, de nem tudható, frusztráló paradoxonnal, mint a szemmel, mely mindent láthat kivéve önmagát, vagy mint az én-nel, aki mindig alany és sohasem tárgy. Mert ha tárggyá tehetné magát maga számára, akkor nem alanyként ismerődne meg (hiszen a megismerés mindent tárggyá dermeszt, mint Medusza gorgó), nem igazi valója, nem alanyisága szerint látná és gondolná önmagát. Ez pedig hamisítás. És mégis…! Valamiféle, természete szerint megfejthetetlen bölcsességet meg kell fejtenem! – ezt érzem azóta, mióta a szüleim hat és fél évesen, önfeledt játszadozásaim kellős közepén, előre megfontoltan „ott felejtettek” egy vidámparkban! Ez a KELL erősebben késztet azon létfenntartó és ügyfejlesztő parancsoknál, melyek világunkat építik, integrálják, igazgatják, konfliktusait jól-rosszul rendezgetik.

A Hatalmi pozíciók rangsora: minden szerveződés működésrendje.

Vajon milyenek lehettek világunk régebbi rétegei? Sohasem építhető a nyomokból más, csak virtualitás, az meg mára teljesen szétáztatott minden határozott kontúrt. Minek tovább szaporítani a virtuális rétegek fátylait? A mostani világ olyan labirintushoz hasonlít, mely jobbra és balra, fölfelé és lefelé egyaránt végtelennek tűnik. Lehet, már körbe érnek az egyenesek, meghajlottak, mint az einsteini téridő. Hiába indulsz bármely irányba egy szálat követvén, nem érsz a végére soha. Lehet, hogy Ariadné szövi függöny-labirintussá a mai jelen rétegelt rétegeit végtelen fonál-gombolyagjáról Dionüszosz harsány biztatása közepette? A kultúrhősi emelvényre emelt Thészeusz csalárdságát rajtunk, a hőskultusz megalkotóin megbosszulandó? Ez is csak kósza, kontúrtalan, fátyolszerű értelmezési kísérlet. Tény viszont, hogy előbb vagy utóbb ismerős helyeken találod magad, bármerre ha útra kelsz. Vannak ugyan táblák, melyek a „kijárat” felé irányítanak, kilépni azonban csak egyik térrekeszből a másikba, harmadikba, egyik idősíkból a negyedikbe, ötödikbe, sokadikba lehet – a „teljesen másba”, az „előttbe” vagy „utánba” nem. Vagy ez is csak egy ténynek látszó, cáfolhatatlan hit? Nincs „teljesen más” – az integráció pókja mindig és mindenhol diadalmaskodik! Nincsenek például „idegen” nyelvek, legfeljebb stiláris különbségek. Felszínes szinten mindent értek, és mindent tudok kezelni. Mélységek? Van ennek a szónak értelme? Lehet, hogy van, és valóban, ha leállok valahol – furán néznek rám: „mit akar ez?” „ennek semmi értelme!” „önsorsrontás!” „szeretethiány!” –, úgy tűnik fel (vagy át), mintha süllyedni kezdene bennem a süllyedés, és én is mintha minden irányból befelé fókuszálódnék, mintha megszűnne világunk kiépítettségének születésemtől belém ivódott látványa, valóság-érzete, életformáló szent hatalma, mintha a függöny-labirintus alatt (mögött? fölött? hátterében? metafizikai alapjaiban?) esőerdő lapulna, mintha egy óriás fekete párduc, vagy aligátor, vagy mintha egy milliárd tagú katona-hangya kolónia, vagy csak a mély, süppedékeny láp-vegetáció várakozna éhesen, vagy mintha a replikátorok előtti ősóceán delejes terébe kódolódna át lelkem magnetizált magja.

Szüleim jutnak eszembe, vajon átjutottak-e oda, ahova kéz-a-kézben, közös, érett elhatározásból, engem sorsom nevelésére hagyva, indultak? Hogy vissza nem tértek hozzám, az bizonyos, de vajon megbirkóztak-e az émelyítő lehetetlennel? Vagy mégsem lehetetlen? Nem tudom hinni, hogy megtalálták a valódi kijáratot, mely egyben bejárat is. Nem tudok hinni abban, hogy efféle áldozat eredményes lehet. Bár a gyermekáldozat ősi, jelentésgazdag rituálé. A végső pillanat, tudod, annyira kiélezett, és annyira könnyű hibázni. Persze, dicséretes, hogy egyáltalán megpróbálták. Akár hősöknek is tarthatnám őket… Hogy ez is miért csak most jut eszembe?! Talán nem veszítem el Edinát, ha hamarabb rájövök mindarra, amire csak most, amikor írok Neked a távoli, meghaladott, elfelejtett, integrált és világunkba épített XXI. századba, de nem jöhettem rá másképp, csak így, hogy elveszítettem, vagy elveszített, akihez egyedül képes voltam kötődni, és épp e fájdalmat és hiányt csillapítandó írok Neked. Vajon ő is épp rájön most valamire? Sokszor éltük meg egymástól távol majdnem ugyanazt… Annyira szédülök ilyenkor, hogy inkább stéget barkácsolok a hullámzó-örvénylő-émelyítő érzésláp fölé, nehogy magába szippantson végleg.

Az irányíthatóság feltétele: a rend felboríthatatlansága, az alsóbb szintekről jövő impulzusok kezelése, visszaszorítása, egészbe építése.

Ezt a világot – mint minden korábbi változatát, melyek mint hagymahéjrétegek rétegzik belülről, és teszik feszessé a ma felszínét – erő tartja fenn. A mi erőnk, akik benne élünk. Az én erőmet kivéve – egy ideje legalábbis. És a szüleimét. És Edináét – azt hiszem. És még… nem tudom. Ám ez a „mi erőnk”, egyénenként véve, a végtelen természeti erő hatvan-kilencven vagy akárhány évre kölcsön kapott-vett foszlánykája. Felágaskodunk, visszahanyatlunk. Közben mennek a fejlesztési programok, melyek révén, mint termeszek a váraikat, építgetjük világunkat magunknak, illetve a következő nemzedéknek, majd ők tovább. Ez egy „muszáj”. Belső kényszernek tűnő külső kényszer. Integrált hatalom. Muszáj építeni, mert ez „értelmes” tevékenység, ebben mindenki hisz, ha nem is gondol bele. Még aki nem épít, mert lusta, hanem rombol, vagy élősködik, az is hisz az építkezés fejlesztő projektjeiben. Ez tartja őt is felszínen, meg az émelygő szédülettől való zsigeri és inkább már elfojtottnak nevezhető félelem. Ki akarna a semmiből a semmi közepén ülve egyedül új világot teremteni?! Minek, mikor ez a fennálló: van?! Dobjuk ki az ablakon? Különben pedig ha gyökeresen más is a kezdet, végtére ugyanefféle Szűkülést, ugyanefféle Hangot, rendszert, ugyanefféle labirintust hozna, hoznánk létre minden irányban, a terjeszkedésnek ugyanefféle erőltetett menetét, melyet az értelmesség akarása és az unalomtól való irtózat variál a végtelenségig. Azt gondolom – és ez is csak most jut eszembe –, hogy egyik „kijárat” után a másikon megyek keresztül, anélkül, hogy a kilépés valóságának akárcsak halvány élménye elérne. Azt gondolom tehát, hogy a Szűkülést épp az építkezés okozza. Képzelj el egy lakást, mely örök, méretei pedig változatlanok. Helyezz belé egy értelmes, kreatív lényt. Fantasztikus világot fog teremteni. De mi ennek az ára? Az, hogy az eredetileg minden irányban szabad, tágas tér helyét átveszi a térszerveződések kifinomult, pókhálószerű Hálózata. Tudom én, hogy az Elvékonyítás és Átlátszóvá tevés technikáit rég felfedeztük, de az idő akkor is ellenünk dolgozik. Hiába és hiába. Annyit érhetünk csak el, hogy a Szűkülés folyamatát visszavetjük, egy intervallumnyi tágasságot teremtünk, kitoljuk, pontosabban elvékonyítjuk, vagy átlátszóvá tesszük a falakat. És mi legyen a visszanyert tágassággal? Szőjük be, mi más?! Miért, mi célból? Hogy még több réteget, fátylat kanyarítván magunk köré még kisebbek és még többen lehessünk?! Mert leállni nem szabad, és azt hiszem, nem is lehet. A leállás süppedést hozna, a süppedés mélyén pedig az Enyészet malmai őrölnek, baktériummiriádjai falnak.

Elnyomott forradalmi helyzet – örökös létállapot.

Pontosan tudom, hogy a mi világunknak is vége lesz egyszer. Minden világot felvált egy új, minden világ méhében hordja azt a magot, mely az ő gyermeke, mégis felnövekedvén majdan egyszer felfalja szülőjét. Barbár és életerős világ érkezik nemsokára a mi túlfinomult civilizációnk helyére, egy „teljesen más” világ, melyről felesleges gondolkodni, egyszer csak itt lesz, és teremtő potenciálját működtetni kezdni. A teremtésnek, a kreativitásnak pedig épp az a lényege, hogy előre kiszámíthatatlan. A teremtő őserő megnyilatkozását várom, hatalmasan, hősiesen, erőszakosan és barbár módon. Azért kissé mosolygok magamon. Minden világ hittel kezdi, ám hasonló párhuzamos pályákat fut. A világok olyanok, mint a fajok.

Az evolúciós nyomás nem más, mint a megváltozó környezet és a szervezet mélyrétegeinek párbeszéde.

Egész ügyesen lehet itt, a mai jelenben közlekedni! Igaz, egyre kevesebb értelme van az utazásnak, de legalább ügyes. Régebben, a Te korodban, autókat, vonatokat, villamosokat, motorokat, repülőket használtatok, ma ezekhez már túl szűk a tér. Legnépszerűbb közlekedő eszközünk a régi görkorcsolyához hasonlít, csak jóval ügyesebb. A tervezők kis kerekeket helyeztek nemcsak a talpra, hanem a térdre, a kézre, a karra, a hátra, a farra, a mellre, a fejre is, ráadásul ezek simulékonyan alkalmazkodnak az utcák, sikátorok, terek, egyszóval bármely építmény egyenetlenségeihez, átalakíthatók tapadókorongocskákká, lehet velük emelkedni is, egészen kifinomult és használójához igazítható lett a mozgásvezérlő rendszerük. Élvezem a suhanást, a lények és építmények ívelten előkelő stílű kerülgetését, egészen kifinomult lettem ebben, mint szerelmes simogatás, mint simogató tánc, szinte hallom a keletkező zenét, ahogy érintem világunk felületeit! E magányos, arisztokratikus görkorizás a legüdítőbb élmény mostohává rongyolódott életemben. Nincs szükség nagy utazásokra! A virtualitás annyira kifejlődött és mindent behálózott, hogy gyakorlatilag mindegy, valóságosan vagy virtuálisan utazol valahová. Mindent látó gigantikus fátyol-képernyő-szemek lesik világunkat, nem gond teret vagy időt váltani. Ehhez is hozzászoktunk, életvitelünkbe építettük, integráltuk, használjuk ha kell, ha nem, mint régen a televíziót, rádiót, internetet, mobiltelefont. Ma már ezek az eszközök is elavultak, mint az autók, motorok, vonatok, buszok és repülőgépek. Képességeiket egyrészt ruháink hordozzák, másrészt tömve van kreatív virtualitással az összes közösségi tér. Szavakkal és kódokkal irányíthatod, beszélhetsz velük, általuk, bennük. Beszélünk is szinte folyamatosan, és egyszerre több értelmes lénnyel, gépekkel is, hogyne, szinte mindegy már, ritkán észlelhető a különbség! – ezeket a technikákat is rég kifejlesztettük és unalomig használjuk. Nem azért, mert volt vagy van rájuk igény, hanem mert a „fejlesztő” projekteknek működniük kell, és világunkban ez adatott irányként. Egy másik világban majd más adatik. Nem tűnik ártalmasnak. Csak ez a Szűkülés aggasztó… Meg a Hang! Ne Orwell-i hangot gondolj és képzelj! A Hangos mondó itt, a mi szűkülő világunkban, nem valamiféle „legfőbb” politikai hatalom mindenkit befolyásolni akaró ideológiai fegyvere. Nem, dehogy, ez ósdi szöveg! Nincs is olyan, hogy „legfőbb politikai hatalom”. Eltűnt, elenyészett, ahogy régi korok jósai az államról vélték, hozzászoktunk, hogy nincs, mintha sosem lett volna. Ha újra lesz, akkor ahhoz szokunk hozzá, „így megy ez, hehe”, ahogy Vonnegut, a Te korod szerzője, mondaná magyarul. A Hangról biztosat senki sem tud. Csak elméletek vannak. Szerintem az a legvalószínűbb, hogy csak úgy keletkezett. Nem fejlesztő program eredményeként, efelől nincs kétségem. A fejlesztő programoknak ugyanis vannak gazdáik, a Hangnak nincs. A Hang önálló – így az elmélet. A rendszer, amiben élünk, olyanná vált mint egy gigantikus organizmus. És ez az organizmus elkezdett jeleket sugározni, azaz beszélni. Először suttogva, aztán normális hangerőn, lehet egy évszázad múlva ordítani fog… Sebaj, az akkor élők majd ahhoz szoknak hozzá. Értelmes lények vagyunk, amin nincs hatalmunk, ahhoz alkalmazkodunk. Aki nem tud, azt kezeljük, hiszen van bennünk együttérzés, ha végleg nem megy a dolog, a lény és annak életstratégiája élhetetlenné válik, elpusztul, idővel ki is hal. Az élet alapjai egyszerűek maradnak bármily bonyolult is a ráépítmény. A Hang nem hozzánk beszél – mondja a magáét. Kifejez, mint a művészek vagy a filozófusok – őket se kérdezi senki, nem is szólnak senkihez, csak monologizálnak égbe-világba. Hát a Hang ugyanezt teszi. Nem idegesítő. Része világunknak, mint a Tiéteknek a kék égbolt a fejetek fölött, az is állandóan ott lebegett akkoriban, ha jól tudom, mikor Ti éltetek. Idegesítő volt? Ja, nem mondtam? Nincs kék ég fölöttünk. Beépítettük a magasságot is.

Változás akkor égető, ha a nyomás túlnyomássá érik, ekkor krízishelyzet áll elő.

Talán azt gondolod, nem vagyok teljesen komplett. Igazad van, de minden viszonyítás kérdése. Te komplettebb vagy nálam, Nálad meg komplettebb a Hajnika, a Hajnikánál meg a Zsizsó. Ám abban igazad lehet, hogy létezik olyan nem-komplettség, mely más minőségű, mondhatni: metafizikai nem-komplettség. Ilyen az enyém. Egyre kevésbé bírom elviselni a Szűkülést és a Hangot, e két valamit, „akik” a totálisan én-centrikus és relatív, „bármi mehet és menjen is”, „mindent szabad csak ne ártson” világunkban egyedüli-párosként váltak Abszolúttá és Közössé. Világunk árnyéka – na tessék! – kivetítve. Nincs sok foganatjuk, mert hozzájuk szokunk, integráljuk, beépítjük lelkünk tudat alatti mélyrétegébe, és nem veszünk többé tudomást páros táncukról. Kivéve engem, és a hozzám hasonszőrű metafizikai nem-kompletteket. Valamiért – bár nem akarjuk – nyugtalanítani kezd minket a „helyzet”. Helyzetet szimatolunk, mint szervező középpályás a veszélyzóna szélén keresztbe haladván a ladával, ellenséges lábak közt szlalomozván, mégis feltekintvén a csatárok és védőik mozgására. (A foci örök!) Olyan bezártság-féle érzetünk keletkezik ebben a gigantomán, „minden-elfér-ami-csak-a-nap-alatt-keletkezik” labirintusban, főképpen, ha egyszer-kétszer megálltunk már, és süppedni kezdtünk a Láp, a gáttalan evolúciós erőszak felé, mely a képzelet, az álom révén éled fel, de oly szuper-hősies sárkányerővel, hogy bár virtuális, mégis valóságosabb minden általunk működtetett virtualitásnál…

Meg kell találjam Edinát! – jut eszembe, akiért ma reggel elindultam. Szinte lehurkolódtam legfőbb célomról, miközben odagabalyodtam világunk szervezetébe, és a Hang meg a Szűkülés Rémét ellensúlyozandó virtuális mesébe íródtam Neked, aki lehet, nem is létezel, vagy – és ez már szinte bizonyos – egyáltalán nem érdeklődsz efféle reflexiók iránt a távoli jövőből. Az is lehet, nincs jövőérzékelő antennád… Te jó ég! Hiszen a XXI. század elejét céloztam be a műszeremmel, én balga! Mindent elcseszek! Akkor még nem találtuk fel… No, mindegy, hátha telepatikusan is működik a dolog, az mindig működött, bár a szerkesztett virtualitást fejlesztvén, e képességünket eléggé elhanyagoltuk. Egyszer már megtaláltam Edinát, tudod, a lányt, akibe végzetesen beleszerettem – a foci mellett a szerelem is olyan valami, ami egész biztosan örök! –, csak valahogy elveszítettem. Vagy ő veszített el engem. Igen, ő veszített el engem! Mert engem mindenki elveszít, már aki egyáltalán megtalál, hogy elveszíthessen! A szüleim például. Miért van ez? Egyszer már megtalálhatna valaki úgy, hogy soha többé nem veszít el! Gyerekes vágy? Azt mondod, mindegy, mert akkor meg én veszíteném el őt, aki megtalált? Árvaságom életkötéltáncom kötele lett? Nélküle zuhanás, láp, párduc, hangya és effélék? Persze, nem mindegy, ki talál meg vagy rám – nő esetében különösképpen. És valóban rám talál-e, nem csak épp nagyjából megfelelek annak a képnek, amit kerget? Meg kell találjam Edinát, nem a képét, a hangját, melyet bármikor felidéz a virtualitás, csömörig idézgethetem, csak a hiányát növelem! Ő meghallgatott. Szemtől szemben. Utálta a virtuális kommunikációs csatornákat. Úgy nem árad a létvizenyő. Nem akarok máshoz beszélni – most Hozzád beszélek, de ez pótcselekvés, fájdalomcsillapítás. A beszéd egyfajta magömlés. Nem akarom másba önteni magam (magom). „Áron, egyetlenem, abba az edénybe – szent grálba – öntsd a lelked, ahonnan nem csordulsz ki a Semmibe, a Nincsbe, az Űrbe, a Lápba, az egyetemes Hangba, a Fecsegésbe, a Szűkülés ágenseibe, a Sűrű Sötét Rengetegbe, a Lázba!” – susogta fülembe Edina sokadik szeretkezésünk után, melyek mindegyikéről őrzött feljegyzést egy kis füzetben. Kézzel írott feljegyzések!! Érted ezt? A Te idődben még írtak tollal papírra, bár egyre kevesebben. De ma?! Azt sem tudom, honnan szerzett füzetet és tollat. Valószínűleg utánanézett, miként kell ilyesmit készíteni és megcsinálta. Képes volt ilyen „felesleges időpazarlásokra”. Lehet, hogy ő a „kijárat” számomra…?

Dönteni kell.

Különben csak az összevissza kavargás marad. Egyik ajtón be, a másikon ki, egyik csoportba be, a másikon ki, egyik emeletre fel, a másikról le, így végig a gyermekkortól a magatehetetlen aggkorig. Meg kell találnom Edinát, ám ez egyre lehetetlenebb, ugyanis világiszonyomnál is hasítóbb rémületemre kilépett a szokásos virtuális téridőkből, elérhetetlenné tette magát, s ha nyomára bukkanok is, rögvest rájön, és eltünteti a nyomot. Nem akar velem beszélni, nem akar velem lenni – már nem. Fél tőlem. Azt mondja, olyan vagyok, mint egy lelkeket tudatlanul behálózó és aztán – főleg ha az áldozat menekülő mozdulatot tesz – kegyetlenül mérget bőr alá fecskendező pók; pedig ez nem igaz. Nem akarok sem hálózni, sem mérget fecskendezni, nem akarok olyan lenni mint egy ragadozó, szelíd légy akarok lenni! Hogyan? A tudatos akarat gyenge? Ösztön és sors cselekszik a vérünkben? Nem igaz!! Nem számít semmi, csak legyen mellettem, mert benne bízom! Egyedül ő képes arra, hogy végighallgasson tetőtől talpig, a sejtektől a nagyregényig. Ő képes arra, hogy egyáltalán hallgasson, csendbe révedjen, én nem, amint hallod. Egyedül ő képes arra, hogy befogadjon, mint esztéták a műalkotást. Mi? Hogy ez maga a ragadozás?! Hogy öncsalás, amikor azt mondom, „meg akarom találni”…?! Hogy valósággal kergetem, űzöm, hajtom, hajszolom őt, mint párduc a gazellát?! Nem, ebben tévedsz! A fene egyen meg! Olyan az én lelkem is, mint fátyol-labirintus-világunk. Képlékeny és virtuális és szűkülő és hangoskodó és a mélyén az evolúciós láp és a katona-hangyasereg vár készenlétben! HOGY BEFOGADJON! Te jó ég! Lehet, olyannyira világunk része lettem, olyannyira átitatott, beépített és integrált, hogy már lehetetlen az, amit szeretnék. De mit is szeretnék?! Igen, tudom. Megtalálni Edinát! És? És nem elveszíteni többé! Ennyi? Mért, nem elég? Nem!! Mi kellene még? Mit? Hogy felesleges Thészeuszkodnom ott, ahol a bosszúálló Ariadné szövi a labirintust Dionüszosz legkéjesebb örömtáncát csiholva ki az összes olümposzi harsány hahotájától, mint zeneszótól kísérve?

Az elfojtás kockázata: megromlás, a gyökeresen új rend kockázata: életképtelenség.

A Hang nem beszél senkihez! Hozzám se! Ezt mindenki tudja! Ebben mindenki egyetért! Ne kísértsél, légy szíves, onnan a XXI. századból, mely rég elmúlt, rég a mai jelen létrétegévé vált, nem ezért írok Neked – belegondoltál?! épp Neked! –, hallod-e?! Hanem azért írok, hogy a jövődet, mely a jelenedben fogan, lásd, ha akarod. Elég nekem a magam ügye és kísértése, a Te pszichológiai elméleteidre, ne haragudj, de nem vagyok kíváncsi, elavultak rég. Nekem ne szavald, hogy az én tudatalattim kivetítődése a Hang, hisz mindenki hallja, érted?! Ne oktass ki! De! Mindenki! És mindenki ugyanúgy! Hogyhogy honnan tudom?! Figyelj már, öreg! Ez egy Közös és Abszolút Hang, Szűkülő világunknak, mint egységes organizmusnak aaaaaaááááááá…

Haladás fölfelé fokról fokra, miközben más értelemben zuhansz a kezdetek kezdetétől.

Jó ideje körös-körül puhán érdes lépcsők ölelnek, fonódnak körém, rám, elém, belém mindenfelől, némelyik egyenes, széles, másik horzsolásig keskenyül, folyik mint csiga, mintha kilátó tetejéig csigázna, aztán hirtelen…, tán nem-emberkéz-épített, tán szirtet másznék, vízszintesen járnék meredekek falán, kisvártatva fordul az irány, a táj csonkul, liftbe gyömöszölődöm, zuhanok száz emeletnyit, kihullok egy barlang száján, kapaszkodom a tér- és időiszony réme fölött, alul víz és aligátorok, giccses katasztrófa-filmben érzem magam, véletlen beléphettem egy virtuális ajtón, mely fölött ez állt: „kijárat”, tudod, nálunk ez teljességgel megszokott, azon múlik, akarjuk-e vagy sem, és meddig, de én nem akarok filmben akciózni, Edinát keresem, a legvalóságosabb lényt és érzést a világon, vagy a világomban, aki, tudom, még mindig szerelmes belém, csak valahol, valamikor, valamiért elveszített, nem, nem én veszítettem el! hagyd már ezt a sablonos marhaságot, ő nem jött velem, egy darabig jött, kísért, biztatott, hogy majd együtt megalakítjuk A Szűkülés és a Hang eredetét vizsgáló kutatócsoport-ot, csak pár fő, az elszántságon túli egyetlen feltétel, hogy tudjanak zenélni a tagok, aztán egyre szomorkásabb lett, csatangolásaink során minduntalan születendő gyermekeink és egy természetes örömökben játszó családi élet álomképéről vizionált, semmiféle virtuális élmény ezen a téren nem elégítette ki, megjegyzem más téren sem, sőt, egyre hisztérikusabbá és követelőzőbbé tette bárminemű pótlék említése, aztán egy délután elcsendesedett, átölelt, kérte, bocsássak meg, „hogyhogy bocsássak meg?! teljesen kikészítettél!”, azóta nem láttam, ennek már több, mint egy éve, nem bírok tovább kitartani, érzem, gyengül a hangom, szorít a Szűkülés, a Hang viszont beszél, beszél és beszél, feladom, győzött, uraljon továbbá a Uralom.

Erósz csókja révén a bölcsesség keresztjével homlokán kaptathat csak felfelé bármiféle egység. Érlelődés, tanulás, tapasztalás, sebződés, önfaragás. Hit és szenvedély erejének próbája ez, igazság és szeretet hűségének próbája ez. Az elbukás kockázata: az üzenet elsikkadásának kockázata. Sikerül-e oly háttérsugárzásba fókuszálódni a fölfelé haladás során, mely a kritikus helyzeteken átlendít, megtart, új formát nemz? A belső-érzékeny Mag, mint mennyek országa, másokra utalt. Szükséges, hogy ezt felismerje minden fél – mert minden fél az Egészben és az Egésztől fél kétértelműen. A Szolga ereje, önzése, vágya önmagáért nem elég még neki sem. A Közvetítő összhangot teremt, elrendez, feszültséget old az egy szinten levők és a rangsor szerint máshol levők között. Tisztelet fölfelé, keménység lefelé, szenvedélyes tárgyszerűség horizontálisan: értelmes szeretet. Ha nem vagy a helyeden: akkor helytelen vagy. Mert, ami a helyén áldás, idegenként átok. Mindenki ügye, hogy a helyét megtalálja minden. Mindenki ügyes valamiben! Az egyén a vágy és az önzés felé csúszik. A szerveződés a gépiesség felé merevedik. A lélek a szerelem révén közvetít, de csak míg a szerelem gomolygó törvényét, homályló gombolyagjának kibomló szálait követi, míg a szenvedély áradatában lélegzik, úszik.