Széplaki Blanka és Kernya Sarolta Margit: Megérte, Prométheusz? / Saját láncaink rabságában

Leláncolt Prométheusz kritika – Szkéné Színház és Tér 12 produkciója

Aiszkhülosz örök életű, ma is sok szempontból aktuális drámájának feldolgozását a Szkéné Színház színpadán tekintettük meg, 2025. november 26-án. A darab címe ugyanúgy Leláncolt Prométheusz, az előadás egy modern átirat alapján készült, melyhez az alkotók Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását használták fel. A dráma egy trilógia közepe, azonban a történet önmagában is kitűnően megállja a helyét. A színdarab első és az utolsó jelenete a rendező sajátja, az aiszkhüloszi drámának nem része. A modern átirat szerzője Fenyvesi Orsolya, költő, műfordító, akinek ez volt az első színpadra szánt munkája.

A rendező Viktor Balázs, modern szemlélettel állította színpadra ezt, az amúgy klasszikus darabot. Bátran kijelenthetjük, hogy mind az átdolgozott szöveg, mind a rendezés 21. századi megközelítéssel nyúl a történethez. A darab mindössze 90 perces, egy felvonásos mű. Az előadás még egészen friss, 2025. októberében volt az ősbemutatója.

Egy szereposztással dolgoznak, a főszereplőt Bán Bálint alakítja. Az előadás végén Viktor Balázs rendező elárulta, hogy nem is tud mást elképzelni Prométheusz szerepére. Egyértelmű volt számára, hogy Bán Bálintot kell felkérnie, aki ráadásul egyetemi osztálytársa volt, régóta dolgoznak együtt. A szerep rendkívül erős fizikumot igényel, valamint akaraterőt, mivel a színésznek végig kifeszítve kell tartania a karját, így jelenítve meg a láncokat. Ráadásul a darab közben Prométheusz karaktere más szereplőkkel is érintkezik, kapcsolatba kerül, például Ióval, akit Sztarenkin Dóra alakít. Az egyik jelenet során Prométheusz percekig karjaiban tartja Iót, de kezeit ezután sem engedheti le. Ez a szerep, ahogy Bán Bálint is nyilatkozta az előadás végeztével, valóban komoly kihívás és nemcsak fizikailag, de egy idő után mentálisan is megterhelő, komoly koncentrációt igényel. Azonban, a színész állítása szerint, így érzi igazán hitelesnek a darabot. Valamint, a rendezés is gondolatébresztőbbnek tartja, hogy nem valós, hanem a külvilág által nem látott, úgymond “képzeletbeli” kötelek tartják fogva Prométheuszt.

Ahogy az a görög drámákra oly’ jellemző, egy színészt több szerepben is láthatunk az előadás során. Jó példa erre Nagypál Gábor, akit a mű elején Héphaisztosz, majd Ókeanosz szerepében láthatunk, később Hermészt, majd a darab legvégén Zeuszt személyesíti meg. Megjelenik még az előadásban Pallagi Melitta, aki Ókeánosz lányát, Ókeanidát játssza. Különösen is érdekes volt számunkra ebben a szerepben látni a színésznőt, mivel csupán néhány nappal korábban volt lehetőségünk megtekinteni az Antigonét (szintén Viktor Balázs rendezésében), amiben Pallagi Melitta játszotta a főszerepet. A két darab közt sok a hasonlóság, a színészek közül is sokan ugyanazok. Így viszont módunkban állt jobban megismerni színészi játékukat, összehasonlítani az általuk játszott szerepeket. Érdekes volt, csupán néhány nap eltéréssel látni Pallagi Melittát egy karakán, határozott vezéralakként és egy, ezzel teljesen ellentétes, szelíd, jóságos, gyermeki karakterként. A Kar szerepét Erő és Erőszak töltötte be, akiket (a már az Antigonéból jól ismert) Bánki Mihály, valamint Lehel Vilmos személyesítettek meg. A színészi játék a darab során végig érzelmes, és mindenek előtt hiteles volt, könnyen beleélte magát a néző a történetbe.

Mivel a darab független színház produkciója, kevesebb kellék, anyagi keret állt az alkotók rendelkezésére, de ezek hiánya egyáltalán nem volt érezhető, köszönhetően a művészek és a háttérben dolgozók kreativitásának és lelkesedésének. A darab látvány-, egyben díszlet-és jelmeztervezője Radetzky Anna, asszisztense Bárdos Eszter volt. Dramaturgként Hodászi Ádám működött közre.

Áttérve a cselekményre, a dráma a Prométheuszi görög mitológiát dolgozza fel. A történet az istenek és titánok háborúja után játszódik, ahol Prométheusz titánként Zeusz oldalára állt, ezáltal győztek az istenek. Ezután Zeusz főistenné vált az Olümposzon, és hatalmánál fogva megtiltotta az isteneknek, hogy megismertessék a tüzet az emberekkel. Azonban Prométheusz ellenszegült ennek a parancsnak és a Héphaisztosztól ellopott tüzet az embereknek adta. Ezért Zeusz bosszúból sziklához láncolja a titánt a Héphaisztosz által készített láncokkal, és 30 ezer év szenvedésre ítélte, annak ellenére, hogy mellette harcolt a háborúban. Héphaisztosz bár nem tartja bűnösnek Prométheuszt, mégis engedelmeskedik a parancsnak, mert Erő és Erőszak Zeusz csatlósaiként felügyelik a leláncolást.

A Hőst szenvedése során különböző szereplők látogatják meg. Először Ókeanosz jön, aki a Zeusszal való megállapodásra ösztönzi a béke érdekében saját félelméből adódóan. Aztán Ió érkezik, az egykori királylány, aki Zeusz szerelmének áldozataként Héra féltékenységből tehénné változtatott és egy bögöllyel üldözteti. A két szenvedő hosszas beszélgetésbe elegyedik, Ió öngyilkosságra készül, de Prométheusz megállítja azzal vigasztalva, hogy hősök sora származik majd nemzetségéből, köztük lesz Héraklész az ő jövőbeli megszabadítója. Végül érkezik, Hermész, Zeusz újabb hírnöke, utolsó figyelmeztetést adva, de Prométheusz megtartva hitét az emberiségben, nem hódol be a főistennek és a szenvedést választja.

Jelen előadás több elemben különbözik a drámától. Elején egy harc jelenetet láthatunk, ahogy Erő és Erőszak elkapja Prométheuszt, miután megmutatott a nézőknek egy gyufásdobozt. Erő és Erőszak a drámával ellentétben itt végig színen vannak a főszereplő őreiként, Erőszak nem néma szereplő, hanem Erővel együtt elmondják vagy mikrofonba eléneklik a kardalokat. Ókeanida, Ókeanosz lánya egy új szereplő, aki az Ókeani kar szerepében beszél Prométheusszal. Tapsrend után láthatunk egy plusz jelenetet, ahol Prométheusz és Zeusz beszélgetnek a történtekről és a világ sorsáról. Prológusi harc és az epilógusi beszélgetés jelenet egyrészt keret ad, másrészt utal az Aiszkhüloszi trilógia elveszett 1. és 3. részére. Az előadás után közönségtalálkozóra, egy fakultatív beszélgetésre hívják a nézőket. Itt lehetőség volt kérdezni, visszajelzést adni és megvitatni az előadás által felvetett és a rendezéssel kihegyezett társadalmi kérdéseket, erkölcsi dilemmákat: Mennyire elfogadó a társadalom? Mennyire nyitott az emberiség? Másképp gondolkodók menjenek-e a Tartaroszba?

Ezek prezentálására és atmoszférateremtésre az előadás látványvilága modern, letisztult. A Szkéné Színház fekete stúdió terében csak egy barna fából készült, henger alakú emelvény látunk, mely a sziklát szimbolizálja középen. Ezenkívül az előadás nem használ más díszletet. A világítás technika nem bonyolult, a párbeszédek alatt egyféle, nyugodt megvilágításban látjuk a szereplőket, a kardalok alatt pedig koncert szerű vibráló effekteket használtak. Különlegességként hatott viszont az előadás tetőpontján alkalmazott fény, ahol Prométheusz kiterített, áttetsző leplét alulról megvilágították és vörös feliratok és minták váltak láthatóvá.

Kellékhasználatban is minimalizált az előadás, csak a legszükségesebb tárgyakat és szimbólumokat alkalmazza. Így látható a prológusban Prométheusznál gyufásdoboz, az epilógusban pedig öngyújtó, amit Zeusz ad át neki, a kardaloknál mikrofon és állvány Erő és Erőszaknak az énekléshez. Ió kezén volt még látható egy balettcipő, ami nem volt egyértelmű mi célt szolgál vagy szimbolizál. Szabad nézői asszociációból a királylány vagy az ártatlanság jelképére lehet gondolni, vagy a bögölycsípés kötését jelentheti, de ezt a rendezés nem mondja meg egyértelműen.Jelmezek tekintetében szintén modern és jelképes a darab. Mai öltözetekben láthatjuk a szereplőket, leginkább a fekete, fehér és vörös színek dominálnak, egyedül csak Ókeanida visel más színt, kéket. A fehér ruhadarabokon láthatók egyes szereplőkön piros festékkel felkent csillagkép motívumok, amik az adott görög szereplőre utalnak. Prométheusz csak fehér nadrágot visel, melyről karabinerek lógnak, ezekkel rögzítenek hozzá egy nagy fehér leplet. Erőszak pedig komikusan nagy válltömést kapott, ezzel mutatva látszólagos erejét.

A zenei és akusztikai megoldások arányosan kiegyenlítik az előadás ritmusát. A kardalokat és kísérő zenéket, az előadás egyik szereplője Bánki Mihály szerezte. Míg a kardalok Erő és Erőszak előadásában és a harc alatti instrumentális zene a főhős szenvedését fejezik ki és vetítik előre, addig a többi kísérőzene a reményteli jövő és a feloldozás érzetét keltik. Az Iónak mondott jóslat alatt a zene különösen fontos szerepet tölt be. A zongora és vonósok által játszott zenei aláfestés univerzumi atmoszférát teremt, ami alátámasztja a jóslatnak a mindenségre kiterjedő hatását. A zenéken kívül a párbeszédek pörgőssége és a csendek használata különösen jót tesz a darab tempójának, valamint ezeknek arányos elosztásával kiegyensúlyozottan ábrázolja a szenvedést, így nincs szükség különösebben túlzott hanghatásokra.

A nézőkre gyakorolt hatást kétféleképpen lehet bemutatni. Egyrészt az előadás alatti reakciókból, másrészt a közönségtalálkozón adott visszajelzésekből. Előbbit személyesen is tapasztalva állíthatom, hogy az előadás elérte a kívánt érzelmi reakciót. Ez főként annak köszönhető, hogy a rendezés összességében letisztult és kiegyensúlyozott formában közvetítette a történetet, így az emberek figyelme könnyebben megragadta a lényeget és mélyebben átélhette az eseményeket. Emellett pedig az arányosság szerepe is kiemelkedő volt, ugyanis a szenvedés ábrázolása kockázatos lehet a nézőkre nézve, ha nincs, ami feloldozást ad. Erre voltak nagyszerűen alkalmazva az elnyújtott szenvedéseket felváltva követő pörgős, komikus dialógusok. Így lehetőségük volt a nézőknek egyszerre sírni és nevetni az előadáson, miközben átélik annak komoly tartalmát és reményteli üzenettel mehetnek haza.

A darab végén lévő jelenet, ahol Prométheusz és Zeusz beszélgetnek egymással úgy tűnhet, hogy színészek már félig kiléptek a szerepükből. Talán ez a darab legemberibb, egyik legelgondolkodtatóbb része. Itt hangzik el a sokat emlegetett kérdés: “Megérte, Prométheusz? Megérte?”Ezzel zárul az előadás, amelyet egy közönségtalálkozó követett. Az Antigoné utáni műsorral ellentétben, ez a rész inkább volt egy kötetlenebb beszélgetés, mintsem előadás. A rendező-, és a későbbiek során hozzá csatlakozó színészek, minden feltett kérdésre válaszoltak, valamint kikérték a nézők véleményét is.

Sok szó esett az első és az utolsó jelenetről, valamint az előadás üzenetéről, aktualitásáról. A rendező azt nyilatkozta, hogy ez szándékosan egy tabudöntögető előadás, tudatosan formálta ilyenné. A közönségből többen is nehezményezték a “túlságosan hosszúra” nyújtott harc jelenetet az elején, ahol 8 percig semmi más nem történik, csak maga a küzdelem. Azonban kiderül, hogy ez, valamint maga a szenvedés látványa (ami a nézők közül többeknek túl sok, valamint túl durva volt) az eredeti műben még jóval hosszabb, így is le kellett faragni belőle, hogy beleférjen az előadás időkeretébe. Érdemes még megemlíteni a kitárt karok szimbolikáját is, ami Jézusra enged következtetni. Ezt a párhuzamot többen is kiemelték, Viktor Balázs elismerte, hogy ez a párhuzam tudatos, mivel sok hasonlóságot vél felfedezni Jézus és Prométheusz karaktere közt. Mindkettejükre bölcs tanítóként hivatkozik, akit a hatalom szenvedésre ítélt.

Összegezve, a Szkéné Színház és Tér 12 produkciója egy néhol felkavaró, de mindenféleképpen mély és elgondolkodtató előadás. Számos kérdést vet fel, főképp a kitartásról és az áldozatvállalásról. Arra buzdítja nézőit, hogy merjenek mélyre menni, ne elégedjenek meg a felszínnel, hanem keressék a dolgok valódi értelmét.