Hozzád eljutni mindenen (Molnár Gábor versei)

Hozzád eljutni mindenen

szentségkoronásan poroszkál a paraszt,
költőként lóg elcsüggedő nyelve,
s elharapott húsán alácsorog,
igaz vértől édes sajgó nyelve… mely magyar

mégha szívemen szívek törnek is,
az igazságokat felöklendezi vadam,
s üvöltő könnyeim szemerkélnek ím,
halljad hát maroknyi szavam

hiszen nem érted még,
mit rebeg a fényben a teljességes semmi,
nem érted még, miként tudok szavak által
áttetszően megváltóddá,
s konok tőrként vagdalózva
gyilkosoddá lenni,
oly kötetlen szabad rend vagyok,
nyelvmívelni feszülő nincstelen,
kin minden mi lélek s parányi görbe villanás,
a nyílt szíven csattanó baráti gyűlöletkalapács,
máskor szép illanó kegyelem

vérem nem nemes,
faluról öröklött maszatos tespedés, iszap,
de a Látás biz’ Istentől jogom,
ébresztőm, enyémként idézem látomásodat

a masírozó emberutánzók,
s a báblábon bámulók bukdácsa folyam,
melyen a nép, mint magában fuldokló uszadék,
a körbezuhanók zuhatagába ájulván,
hisz idős kézzel kitépett hínarak csupán,
aláhanyatlik rossz-vallásúként

ám a gondviselő,
ha lelkedet ráhagyod,
létedért rezzenő erő,
s derűs pirkadatod

így lett valóm az oltalom,
ama misztikus találkozás,
amint az idegen szerelmes vonzalom
átszakadt némán,
a világi bolondok emelte erőd káprázatán,
a hazugok őrizte árnyékos várfalon

régi csend mily égi mély,
szellemem lassúan suhan,
zsarátnokát leheli az éj,
vérted rése hív,
fényeink egymáséiban

álmomban
csókot lopott,
magától el,
nekem,
Ő ha van, vagyok,
s Őhozzá eljutok mindenen

Kufárok lopják a Keresztet

tolvaj lábakon állnak szavaim előtt,
kik majd megölik az Istent,
penna s könyv van a kezükben,
cédasághoz hazug sárral írva,
s mindnek címe, isten!

nem marad semmi sem,
szenteket taglóznak a moslékos ólnál,
s száz zápeszű császár
a kiégett földeken,
lim-lom szellemeket lóbál

költőt ölő váddal,
bűnének bélyegét billogként
kecsesen szívemre varrja,
s tüllszoknyában bivalyokkal ágyal
az imádkozó, pietista szajha

a dölyfösek kivágta fák
sistergő lombjai árnylanak felém,
hűvösen zuhan rám árnyékos lelked is,
már hűlt árnyként vetülök feléd,
holt árnnyá hervad el öröklött fényünk így…

kajafás vigyorral vonaglasz szavaim alatt,
kiárulod magadból az Istent!
pelyváért, korpáért korpuszom kereszten,
s apáca éneked légyrajos sebemen
őrjöngve gyalázza, a már meg nem lévő mindent

Csendjével ül

nincsenek szavaim,
mert mit a csorda kérődzve kiokád,
igaztalan mind

bennem vízzé vált vér,
törvénye nem szorít,
magányom virraszt a szerelemér’

lelkemre már ráhámlott a minden,
pupillám kereszt,
szívemen ül csendjével az Isten

Csillagok csendje

mélyen fájva fél benned az Isten,
szíved szép jéghegyed méhébe bújt,
eltitkolt lázad általam lázad,
régtől rian felém, mi lelkedben dúlt

lelkem lüktető lángja, s szakadék szemed,
a tehetetlen titán az éterbe
időtlen pillantásodon zuhan,
tépázó tajtékom édened csitítja,
közel a végtelen,
távoli csillagok hűs csendje van

Illusztráció: J. Sigall