Vers

február 28th, 2026 |

A 2025-ös Cédrus-pályázat verseiből*

*Cseh Györgyi, Iochom Zsolt, Kocsis Nóra, Koosán Ildikó,
Kovács Éva, Kovács Péter, Rác Levente, Varga Dávid költeményei

Cseh Györgyi

Szárny fázisok I.

Cerura

Hermészi torzód rőt pigmentjeibe mártózom. Szín, ami fény.
Könnyű vállad sziluettje, mint áldott fedél rám záródik.

Pupa

Kergetlek lobogó vérerek között. Szőke kontyomban a magok. Te
vagy a kép, a hang én vagyok. Veled is egyedül maradok.

Lepidoptera

Fél szárny lebeg a csukott szemű létben. Páratlanul szeli ketté a
kemény leheletet. Éllel a kezdetnek vagy a végnek.

Saturnia

Az aurád vagyok. Finom, sebezhető rezdület. Csontjaid korall
ösvényeihez illeszkedem. Hullámzom; ereszkedem.

Fraxina

Nézlek. Szülésed és születésed. Arcodra fagyott fájdalmad édes ragadós vonalai rám fényesednek. Megérkezel.

Hyloicus

Elhajlik a fény. Fekete szárnyad kifelé vergődik. Tőled vergődik
kifelé. Ki és be. Gyönyörű kín tüzében.

Hesperidae

Elhagyom a megfagyott eret. A fekete lüktetés még kísért, de
látod rajtam a jelet. Új szerv verdes bennem. Halálszerűen él.
Kéklik. Remeg.

Neoptera

Rózsaszín’ erő. Helyet keres benned az ébredés. Suttogok. Felém
fordult lélekkel magadra igazítod a sziluettemet.

Diurna

Még alig szín, de már nem színtelen. Karcsú lebegése a vágynak
füstszerű nász. Nedv és sóhajok. Ennyi vagyok.

Trichoptera

Párolgó szárny-pajzsod mögött felajzott hímséged cseppjei
szóródnak a végtelenbe. Csak szisszenés. Könyörtelenül minden
megtermékenyül.

Iochom Zsolt

Teliholdkor

A hold fénye úgy hull rád,
mint egy régi dallam,
halk és szívhez szóló,
amit csak az érthet,
aki megáll és figyel.
Tedd a kezed a szívemre.
Hallod?
Dobbanásai olyanok,
mint a víz fodrai,
amikor a fény beléjük hull.
A hold tükröződik a Küküllőn,
széthasad egy pillanatra,
majd újra eggyé válik.
Mint az álmaid.
Nézd, az árnyékod megnyúlik,
veled táncol a kőpárkányon.
Ezüstszálon függ az idő,
nyúlós, hangtalan csoda.
Ne várj nagy dolgokat.
Az éjszaka minden varázsa itt van.
A csend.
A fény.
A jelenlét.
A telihold.
Te és én.
Mi.

Társ kell

Társ kell a csókhoz,
a szerelemhez –
ahogy visszhang a hanghoz,
tükör a tekintethez,
és tavasz a rügyfakadáshoz.

Mit ér a tűz,
ha senki sem melegszik mellette?
A dal, ha nincs, ki meghallja,
az álom, ha nincs, ki megálmodja?

A nap is értelmetlen
a szemek nélkül,
melyek megcsodálják.
A kenyér is magányos,
ha nincs, ki megtörje,
és a hazatérés csak út,
ha nem vár rád senki.

Társ kell –
a tánchoz a másik lépése,
a szélnek a fa lombja,
hogy játéka ne legyen puszta vihar.

Társ kell –
nemcsak az ünnephez,
de a csendhez is,
hogy ne némaság legyen,
hanem béke.

Apaság

Apa vagyok.
A kert közepén állok,
tarka szárnyú pillangókat figyelek,
s közben mosolyom visszhangzik
gyermekeim nevetésében,
ahogy futnak a fényben,
a lombok fölött,
a világ súlytalan szívében.

Apa vagyok.
Megfürösztöm szívemet
a nap sugaraiban,
minden mosoly, minden kacagás
az élet legszebb üzenetét hozza –
valahonnan messziről,
ahonnan a szeretet
még nem ismeri az időt.

Apa vagyok,
akinek lelkén
gyermekszemek tüze lobban.
Elengedek, átölelek,
megbékélek mindennel,
ami volt,
mert most minden perc
az ő fényükben él.

Apaszívvel felejtem,
hogy múlik az idő.
Gyermekarcodban
újra és újra megszületek,
s minden tűnő fény helyén
te ragyogsz,
a jelen csodája.

Apa vagyok.
A kert közepén még mindig
pillangókat figyelek,
és látom,
ahogy álmaimból
te építed
a jövő boldog jelenét.

Kocsis Nóra

Művelet

estére megszáradnak
a kisebb neszek is
nem imbolyognak
már a ruhaszárítón

a sezlonon végzik
akár a hangos zajok
kockára hajtva
egyenalakban
egymás tetején

a gondolatok
kényszerzubbonyban
alattuk
az érzések
folyton ficeregtek
őket
vasaló
csitította el

minden szoros
azonos
tiszta
szekrénybe hajítható

fulladásig fűzött
levegőben
kényszeresen
hámlik
a csend

Koosán Ildikó

Vénasszonyok nyara

Ősz-csoda fények hintik a kertet,
füvön a harmat ékköve már,
Nyárutó tarka szin-palettáján
Szinte valótlan fénykép a táj.

Tárul a kedvem ablaka sarkig,
Libben a szél is, mint a madár –
Lomb közé bújva, majd kikacsintva
Játszi hunyó ő, ki társára vár…

Gyüjtd ma a kedved hát zsákba, Barátom!
Vágtat az idő, tünik a nyár,
Varjú, ha károg, zuhog a hó is,
S téged a kuckód mélyére zár

Lesz mihez nyúlni, lesz hová bújni,
rügypattanásig, kitart, nem vásik,..
Kötényed sarkát mind összekapva
Szedd össze fürgén, itt van a napja!

Kovács Éva

Soha többé

kicsi bölcsőben ringattam
kisleányságom, mert örökké
anyja után sóvárgott.
szívem hiába dobbant
csöppnyi mellkasán,
csak zokogott és az ölembe
vágyott.
ott sem nyughatott.
itattam tejjel, mákonnyal
tömtem, végül bezártam,
hallgasson el végre.
halkul már. csöndes,
szomorú szemével csak átnéz
a rácson.

álmomban…

nyögve ébredtem s te
lefogtál halkan. csak
lassan szívta fel agyam
az ébrenlétet s világossá
vált, hogy még álmomban
sem lehetek ön-magam.
elbújtam az udvarban
egy melléképületben.
megnyugtatott a félhomály
s hogy ne láthass be,
eltorlaszoltam az ablakot.
a szomszédban kerestél,
kiáltottál értem s én
megmutattam árnyékomat.
öltönyben jöttél, temetés
vagy ünnepély rótt ilyen
elegáns feketét komor
ráncaidra. orvoshoz vinnél,
mondtad. megint nélkülem
döntöttél. véletlen volt-e
vagy tévedés, hogy megbotlottál
s nyakkendődön
átütött a vér

Kovács Péter

Hangtalanok himnusza

Ködfátyolban lassan lépegető zongora,
mint egy árnyék, amely a falakon vándorol,
kesztyűs kezemet vetkőzteti,
porcelánrózsa-szirom érintése az asztalon,
az elmúlás homokja megfagy a repedései között.
Nem kéri, hogy figyelj rá –
csak megérint,
lassan, halkan,
bordáid közé hatol,
mint egy elfeledett emlék,
amit eltemettél, de sosem felejtettél.
És amikor már azt hiszed,
elmúlt,
ott marad: a negyedik – ötödik között,
egy szívverésnyi csöndben,
a lélegzeted alatt,
mint egy titkos dallam,
amely sötét szívedben dobban.
S így maradunk, a sötétben,
a hangtalanok himnuszát énekelve.

Rác Levente

Antitézis

A természet rendjéből azután megszületett,
Az ember volt, verejtékével ő építette,
Architekturális terek kígyózó testei,
Mint a föld alá bújt állatok folyosói,
Meredő emeletes házfalakkal kerítve
Kifolynak körül hüllőhideg utca-erek,
Metrohálózatok lejárói nyelik és öntik
A pulzáló ritmusú folyam-embertömeget,
Mintha emésztés alatt álló étel lenne,
Fast food az építőipari bélrengetegben,
Maga fölé emelt szörnygyomorban hús és vér,
Közelebbről nézve: idült-járkáló táplálék,
Mindahánynak igyekezete, belső kényszere
Hogy legyen Valamilyen, hogy lássék Valaminek,
Acélban és betonban szenvtelen szervesült,
Mégis furcsa, hogy ez lett legfőbb gondja.
Mit látsz rajtuk? Szemeikben a hűlt idegenség.
Szívekben? Okosnak maszkírozott fölényesség.
Vallja, az élet konc, hajts rá, vedd el mi jár.
Mi végre? Elfeledte volna emberi sorsát?

Varga Dávid

Fészek

Én csak öleltelek.
Oly szorosan, mint kígyó a zsákmányát.
Úgy karolt karom, mintha az élet összes fájdalma
ebben az ölelésben oldódott volna.
De nem tudtalak elég erősen szorítani.
Valami beférkőzött testünk közé.
Befészkelte magát, majd terjedt és dagadt.
Éreztük.
Etettük.
Ahogy nőtt, te úgy távolodtál.
Amikor elfogytunk az ölelésből,
már nem éreztelek többé.
Bárcsak emlékeznék az utolsó érintésedre.

Ölelés

Azt a hullámot egy kis hajó keltette.
Azt pedig egy nála nagyobb és gyorsabb hajó.
De a legnagyobb hullám idebent van,
melyet a visszaemlékezésem keltett.
Te keltetted bennem.

Olyan tisztán hallom szavaid,
mintha még itt volnál.
Emlékszem az ég kék színére,
a madarak énekére.
Még a csönd is elnémult
abban a pillanatban.
Emlékszem, ahogy a szellő
lágyan átkarolta ölelésünk.

Így melegítetted szívemet,
és azóta nem érzem a Nap melegét sem.
Ölelésed anyagából szőnék takarót magamnak,
mert minden más ölelés elvesztette jelentését.

Égi tánc

Öregedő fák mögül búcsúzik a vörösen izzó nap sugara.
Bárcsak a pillanat múlása magával vinne minden harcot.
A kérdések örvényeiben tévelygő gondolataim.
S a kételyek közt rekedt énem.

Figyelem a madarak égi táncát.
A természet dallamai lelassulnak,
a kórus elcsendesedik.
Talán itt békére találok.

Rozsdás szív

Egy régi könnycsepp
rozsdásodik arcomon.
Szavaim zajjá koptak,
fogaskerekek kattogásává.

Fémes íz marja számat –
kódhiba ez, vagy egy csók emléke?
Mi egykor szívverés volt,
most vasdarabként lüktet.

Érzés helyett csupán
algoritmus hajt,
s a tükörből üres tekintet
néz vissza.

Ez volna hát az öröklét?
Ha igen, én nem kérem!
De lehetek még az,
ki egykor voltam?

Cseh Györgyi, Iochom Zsolt, Kocsis Nóra, Koosán Ildikó, Kovács Éva, Kovács Péter, Rác Levente, Varga Dávid a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője