Lukáts János: Duna-parti szobrok

Ötéves voltam, még nem jártam iskolába. Ha nagymamánál jártunk vendégségben, utána szüleimmel gyalog sétáltunk haza. Én ilyenkor csodálkozva néztem a főváros parkjait, tornyait. A Margit hidat különösen kedveltem, ott volt alatta a Duna, balra a Margit-sziget, szemközt a Parlament kupolájával. És akkor megláttam valamit, amit addig nem! A híd mellett, a tér közepén egy oroszlán emelkedett a magasba, egy kőszikla tetején. Egy valódi oroszlán…, vagy inkább: egészen olyan, mint egy oroszlán… Csak még egyszer akkora. Fekete volt, a száját eltátotta, és az egyik mancsát ütésre emelte. Megijedtem, elcsodálkoztam – és eszembe jutott, hogy láttam én már oroszlánt az állatkertben, de az világos színű volt, kisebb, és odajött a kerítéshez.

– Apa, az ott egy igazi oroszlán?

Apám mosolygott és pontosított:

– Az egy bronzoroszlán, egy szobor főalakja egy várfalon. Ott van mellette az ágyú is. Látod?

Az ágyúról nem tudtam, hogy micsoda, a várfalról sem.

– És miért van ott az oroszlán?

– Mert hősiesen védte a várat! – felelt apám. Elindultunk hazafelé, az oroszlán ott maradt, tovább mutogatta fogait.

Aztán nagymama eltávozott világunkból. Évekig nem jártunk a budai Duna-parton, vagy, ahogy nevezték: a korzón. Már gimnazista voltam, amikor megint arra vitt utunk. A történelem vonzott, a latin nyelv – de még az orosz is! – megfejteni való tudományok voltak. Odamentünk az oroszlánhoz. Az oroszlán alatt külön sorban álltak a betűk, nekem érthetetlen volt a szó: Przemyśl, és utána két szám, talán évszám. Apám kimondta a titokzatos városnevet, tudta, mit fűzzön hozzá.

– Ez egy lengyel város neve, ahol a háborúban sok magyar katona harcolt és elesett.

Odamentünk a szoborhoz, alulról még félelmetesebb volt az oroszlán. Apám felolvasta a szobor szövegét: „Tisztelettel és kegyelettel Przemyśl várában hősi halált halt magyar véreink emléke előtt”. Aztán mintha verset mondott volna… Verset mondott: „Küzdtek oroszlánként Magyarország várkapujában… Légyen a példa örök”.

Ez volt talán az első emlékszöveg elesettek fölött, amit életemben hallottam. Én is elolvastam apám után. Csak a városnév, az maradt számomra kimondhatatlan.

A villamoson apám még hozzátett valamit a mondottakhoz:

–Nagyapád is ott harcolt egy féléven keresztül! – Most még érdekesebb lett a tábla, a szobor, az oroszlán.

– Lengyel város, lengyel név… – mondta apám. – Hej, ennek bizony több mint negyven éve!

A Duna-parti sétányt később is gyakran látogattuk. A folyó felé kőpárkány nézett, a sétány jobbján fasor zöldellt végig, a Margit hídtól a Lánchídig. Az út túloldalán parkok, virágoskertek és – helyenként – szobrok.

– Ide sok olyan szobrot állítottak, amelyek kapcsolódnak a magyar történelemhez, személyekhez, csatákhoz! – magyarázta többször is apám.

A következő parkban jobbját maga elé emelő, kardját baljában tartó, magas férfialak magasodott: Bem apó – mondta a név, akit a szobor ábrázolt. Az iskolában tanultuk a nevét, a neve alatt középen: Piski csata 1849. Aztán egy idézet tőle magától: „A hidat visszafoglalom, vagy elesem. Előre magyar, / ha nincs híd, nincs haza”. Lejjebb pedig az utókor szava: „Legyen ez a szobor a világ előtt a magyarok felszabadulásának symboluma”. A talapzat két oldalán pedig a csaták helyszínei, amelyek Bem nevéhez fűződnek. Négyszer nyolc név – elképesztő hadászati teljesítmény.

Aztán egyszer csak megálltam a tér sarkán, és Bem József alakja felé mutattam. És apámnak lelkesen, de szinte titokban súgtam oda:

– Apa, én jártam itt! Egyszer, régen, akkor… Azon az októberi, keddi napon. Sokan, ezren, többen… Nem is jutottam a szobor közelébe.

– És hogy kerültél ide? – kérdezte apám ámulva, de izgatottan.

– Anyám hozott, együtt jöttünk, meg még óriási tömeg. És akkor… akkor egy színész felugrott a szobor talapzatára, Bem apó mellé, és szavalni kezdett. Ha jól mondom: Sinkovics Imre volt. És a Szózatot szavalta… És a tömeg tombolt és integetett a szobor és a versmondó felé. De volt, aki a könnyeit törölte.

Apámra néztem, szigorú lett a szeme, de mintha más érzés, más gondolat is kiült volna az arcára. Közben nehezen pergette a szót.

– Én akkor… akkor engem már négy éve száműztek Budapestről, vidékre. Amikor már dörögtek a fegyverek, akkor jöttünk haza, mi, pestiek, az ország végéről. Tehervonaton, más akkor nem járt. – Hallgatott egy lélegzetnyi ideig, aztán kérdezte: – Anyád hozott ide? Nem félt, és te sem féltél?

Nem lehetett erre válaszolni, csak a fejemet csóváltam a szobor előtt, hogy nem féltem. Bem apó, Sinkovits, anyám – hogy féltem volna?!

Mentünk tovább, együtt hallgattunk. Hallgattuk a történelmet, amely mindkettőnkben ott zakatolt – mást-mást, és mégis ugyanazt.

Hiszen ezt a festőien szép sétányt talán mégsem szoborparknak tervezték, talán idővel kezdett ellátni ilyen megtisztelő feladatot. Talán nemcsak a történelmet akarta hordozni, a szobor szemnek és kedélynek egyaránt való. Meg az emlékezetet is ébren tartja.

Talán apám lépteinek nyomát kerestem, talán csak a magam emlékeinek akartam adózni, mikor sok évtized múlva Violával újra fölkerestem a szobrokat a Duna-parti sétány közelében. Az oroszlán és Bem apó után egy eldugott kis téren egy ismeretlen alakra lettem figyelmes.

Az apró ligetből hatalmas termetű, töprengő, göndör hajú férfiú nézett ki rám. Mintha bőr-karszékben ülne, elegáns ruhában, kezében könyv. De mintha nem a mi korunkból való volna.

Tarasz Sevcsenko, mondta a tábla a nevét. Ukrán költő, kortársa Petőfinek, a XIX. század középső évtizedeiben. Keveset tudunk róla, a lexikonhoz kellett fordulnom, a lexikon elárulta, hogy akkoriban úgy nevezték: „az ukrán Petőfi”. Talán bizony ismerték egymást Sándorral. Hát akkor talán itt a helye! Utána kellene nézni Tarasz költészetének, élete folyásának.

Egy sarokkal tovább lépegetve gondozott, sűrű liget hajolt elém. Elnevettem magamat, kéznyújtásnyira tőlem különös szobor-alakulat szerénykedett – vagy talán éppen büszkélkedett különösségével! Egy medve, amelyik inni kíván, ezért lehajtja fejét, és egy falikút, amelyben csak cső van, de víz bizony nincs. Egyazon kőből faragva a medve és a medence. Szegény maci! Vagy inkább kellemes bánásmód ez egy kőmackónak? Régóta tűnődik már itt a mackó, és szíve szerint talán leugrana a medencébe? Te, Maci! Fog ebből víz folyni, meglásd! Megsimogatom, aztán megcsiklandozom Medve úr nyakát.

Sűrű fenyők alatt, félig szinte diszkréten elhúzódva egy különös kőóriás, anyaga, színe, formája egyedülálló. Majdnem fekete, valamelyes sötétkék árnyalattal. Fényes és sima, embernél magasabb, de mindez a szobornak (vagy emlékműnek?) a talpazata és a teste, amely – alig vékonyodva – egybefolyik. Embermagasságban pedig fekete lángoszlopok fényesre simított kőből. Égi és földi örökégő, négy-öt lángnyelv, amely hitelesen érezteti a lángot, a tüzet vagy inkább a kiolthatatlan érzelmet. A lángszikla oldalán kevés a jelzés: 1956 és a magyar címer. Nem került messze az emlékek helyétől, és talán a múló idő se fog ki rajta! Megérintem az ujjam hegyével.

A következő épület saroktól sarokig terjed. Alacsony, talán egyetlen emelet szerénykedik a vörös-fehér fal fölött. Előtte végig mentőautók sorakoznak. A felirat: Máltai Szeretetszolgálat, az élet és az egészség őrzője. És a fal közepén – két mentőautó között – egy szobor. Egy női szobor: szerény, karcsú, fekete ruhás. A bronzszobor kerek márványoszlopon áll, rajta körbefutó felirat: Árpád-házi Szent Erzsébet. Jobbjában kenyér, kötényében rózsákat őriz, szerény és bizalomkeltő egyszerre. Mintha csendet kínálna a vijjogva rohanó autók között. Reményt, bizalmat áraszt. Nehéz otthagyni, a mentőautók között kétszer is megállok, visszanézek. Igen, itt kell a hit, az irgalom, a rászorulók támogatása. Mégis, talán… Ki veszi itt észre, ki meri megközelíteni…? Sóhajtok, talán keserűbbet, mint akartam… És visszanézek a szoborra, Erzsébetre: az egyetlen szent, az egyetlen női szent a Duna-parti szobrok között. Valamelyes megnyugvással indulok tovább.

Sétám a Margit hídtól indult, néhol füzérszerűen sorakoznak, néha magányosan szerénykednek a megcsodált alkotások. A korzóról mindegyik nem is látható egykönnyen.

A Batthyány tér a budai I. kerületnek talán a legforgalmasabb helyszíne. Itt két szép szobor virraszt, kiváló két személy és nagyszerű a környezet, ahol szembenéznek egymással és az érdeklődővel. A tér jobb oldalán Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője, a magyar irodalom egyik legtöbbre becsült alkotója karszékben ül. A töprengés súlya kicsit előredönti, a mozdulatot mintha két kezével még erősíteni akarná. Szól az olvasóhoz, szól művei hallgatójához, a verset töprengve mondó színészhez, de leginkább az elmúlt majd’ két évszázad minden magyarjához. A kövön, a szobor mögött a költő üzenete: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort / hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül”.

A téren HÉV- és metróállomás, autóbusz-végállomás, vásárcsarnok. A tér közepén zöldellő rét, oldalt két kellemes vendéglő.

A tér fölé templom magasodik: a Szent Anna-templom. Bejárata mellett néz szembe velünk Batthyány Lajos szobra, aki 1848-49-ben az első felelős magyar miniszterelnök volt. Batthyány mintha egy hajó fedélzetén állna, egy karcsú kőhajó életveszélyes fedélzetén. Középen a „címe”: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és a pecsétje: 1848. És az élethatárai: 1807–1849. A név és a cím alatt egy latin mondat (amelyet a maga korában nyilván mindenki értett): Fidelitate et Fortitudine! A jelentése körülbelül: Hűséggel és bátorsággal!, alatta pedig a Batthyány család címere. A „hajó” elülső oldalán a fiait vérével tápláló pelikán, a család címerállata. A gróf kezében pedig az áprilisi törvényeket idéző iraton a „jog, igazság, törvény” szavait olvashatjuk. Személyéhez és eszméihez a folyó másik partjáról a történelmet idéző Parlament és a Szent Anna-templom két keresztje szolgáltat nyomatékot – és talán biztatást is a kései utódoknak.

A Bem tér és a Batthyány tér egy-egy teljes oldalával néz a Duna felé, a korzó felé. Egy sarokkal később, a Lánchídhoz közeledve érjük el a Szilágyi Dezső teret, középen a református nagytemplommal. Nem sokan tudják: ebben a templomban kötött házasságot annak idején Ady Endre és Boncza Berta. Az épület tervezője és építője Petz Samu volt, sok más egyéb között az Országos Levéltár, a Vásárcsarnok és még egy sor fővárosi és vidéki középület megálmodója. Szobra szerényen, a templom háta mögött, a Fő utca sarkán tekint szét, alakja mintha a középkori kőfaragó mestereket idézné. Az apró, alig 120 centi magas alkotás a gótikára emlékeztető oszlop tetejéről az előtte megálló szemlélődő arcába tekint le, a talapzat pedig valójában kút, enyhülést kínál a városnézésben megfáradt utazónak.

Alig egy sarokkal távolabb, a Fő utca jobb oldalán emelkedik a kapucinus rendház temploma. A járda itt apró kertté szélesedik, a kertnél nagy erejű, hatásos szobor előtt állhatunk meg. A szobor Avianói Márkot ábrázolja, akit még a XX. században avattak boldoggá, a XXI. században pedig szentté. Itáliai főpap volt Márk atya, akit a török hódoltság idején XI. Ince pápa küldött Magyarországra, hogy legyen a lelkek építője, a török ellenes küzdelem támogatója. A szobor mellett a szent szűz védelmezi és biztatja Márkot. A szent II. János Pál pápa szavaival „Európa lelki orvosa, szabadságának és egységének megteremtője volt”. Bizony elkelne a segítsége zaklatott korunkban is…

Talán kétsaroknyi út van még hátra a Lánchídig. Hogy itt szobor? Hát persze, a két hídfőnél egy-egy oroszlán pihen mindkét oldalon, de ők nem a Duna-part díszei, hanem a Lánchíd őrzői. A part közelében egy különleges alkotáson akadhat meg a szemünk – jogosan: a 0 kilométerkövön. Valóban szobor volna? Aki látja, nehezen mondja szobornak, aki nevén akarja nevezni, az még nehezebben! Borsos Miklós sajátos szemléletű alkotása kerek téren áll, tűnődik az ég felé. A Lánchíd és a budavári alagút közelében foglal helyet. Pontosabb, de meghökkentőbb a válasz: Magyarország középpontjában! Innen indulnak széjjel az ország főútjai, innen számozzák a megtett kilométereket az útonjárók.

A O jelzőkövet valóban kőből faragta a szobrász, a külső O alakhoz belül egy „valódi” O teszi biztossá a „mű” szerepét, sőt alatta ott áll a KM jelzés is. Az „ablakon” át a Lánchíd és az Alagút ugyanúgy látható, mint a Duna és az Akadémia a pesti parton.

Gondozott park veszi körül a O-t, padok várják a szemlélődni vágyókat, mert ilyen Duna-parti séta után, amit ma bejártunk, elkél egy kis pihenés, szemlélődés. És a padon szemlélődő agyában még bizonyára az ország térképe is kibontakozik, az egyes utak iránya, az érintett városok, s talán még az is, hol érkezik a jelzett út az országhatárra, közben hány többjegyű út válik le róla.

A O kő közel kétembernyi magas, fejével a tér fáinak az alsó ágát simítja, a kő-ovális tetején egy vándormadár is megpihenhet, és választhat magának utat az országjáráshoz.

Különös, megrázó élvezet volt felfedezni, vagy újra – akár sokadszorra – végigjárni a Duna-parti szobrok százarcú, gazdag választékát. A történelem, a városépítészet, a művészetek és a tudományok mintha itt tették volna le hitüket a főváros, a budai Várnegyed, a Parlament és a Gellért-hegy biztatása (és ellenőrzése) alatt. A szobrok jeles tábora itt mintha társunkká, barátunkká válnék, mindegyik hordoz valami sajátosat, valami egyedit a Kárpát-medence ezeréves világából. És a látogató úgy érzi, erre a helyre, e különös és távlatot mutató szobrok gyűjteményéhez minden budainak, minden fővárosinak és minden Budapestre látogató hazai és külországi magyarnak el kell látogatnia. De még az európai kultúra iránt érdeklődő külhoninak is meg kell keresnie, nem nehéz feladat megtalálni, és büszke gyönyörűség élvezetében elmerülni.