Marton Árpád: Érzéki absztrakciók

– Börcsök Zsuzsanna Mind-egy című tárlata elé (Belvárosi Rajzkör, 2026. február 17.) –

Kezdetben Isten teremtette a színt és a formát. És a föld vala színtelen és forma nélkül való, és színtelenség és formátalanság lebege a vizeknek fölötte. És mondá Isten: teremtsünk embert a mi hasonlatosságunkra, hogy színekkel és formákkal töltené be az földi tereket, és nevezé Isten ama embert művésznek, akit képére és hasonlatosságára teremte vala az Ő nagy dicsőségére. És kezde ama művész-fajta ember tevékenykedni vala, és az ő keze nyomán megtelének az világnak terei formákkal és színekkel ama ős-tengerek, és mondá Isten: teremténk ama művész-fajta embert az mi nagyobb dicsőségünkre, és ímé: ez kezünk alkotta művész-féle ember megtölté színekkel az színtelen firmamentomokat, és kölcsönze kontúrt ama szegíny semmibe-veszendőknek. És este lett és reggel, és Isten látá, hogy jó és szép mindaz, amit ama művész-féle teremtménye megalkota: kontúrokat kapnak az hegyek és az völgyek, és mindama fönti és alanti vizek pompázni kezdének az szivárványnak minden színeiben.

És akkor Isten visszavonula az ő magasságos mennyei sátorába. És meghagyá ama művész-fajta teremtményének: vigyázz és őrködj mindeme földi és égi tereknek fölötte, melyeket tereád bízék, mert tetőled nyernek legott színeket és körvonalakat minden korokon által.

És látá az Isten, hogy szép és jó, amit megalkota, mindenekfölött pediglen szép, minekutána ama művész-forma teremtmény nagy kedvét lelé ama színek és körvonalak gyönyörűségében, újabb és újabb színek- s körvonalakkal népesítve be ama földi és égi tereket.

Így lett ama művész-forma teremtmény bámész csodálója az Úr hatalmas művének, kutatója látók elébe táruló látszatoknak, érzéki absztrakciók elé-bányászó- s megmutatója; és egyszersmind amolyan társa-teremtője: mert, lássatok csodát, ama művész-forma teremtmény keze nyomában új meg új terek nyílának meg a hatalmas Teremtésben, és a Kozmosz új és még újabb metszeteit tárá föl a Kimeríthetetlennek.

Mert valának mindezek Öröktől-fogva-Egyek, az Isten álmának kaleidoszkóp-módra való látomási, de izzásuk vesztvén a csillagközi terekben látóra vágyók, aki fölfogja – fölfogja, és papírosára-vásznára-táblájára vesse-kanyarítsa-fesse mindama látott tüneményeket.

Mert egyek a dolgok, miközben szertehullók; mert egyek a gyökérben és a rendeltetésben, csupán eme világi, relatív lét mutatja őket csonkának, széttöredezettnek. Mert az örök szférák megingathatatlan ég-körei vetülnek reájok mindegyre, csak a földi atmoszféra fénytörése szabdalja őket spektrumok hullámai szerént. És mert nincs az Idő. Csak az Időtlen van, amely kénytelen-kelletlen megtörik a tér gidrein-gödrein, zegzugaiban, s lesz árnyékká. elnyújtózóban, hogy benne az emberi szem gyönyörűségét lelje egyfelől, másrészről az Időtlen metszeteit vélje fölfedezni játékokban. Ént, sorsot, történelmet, létértelmet, elmúlás zamatát – mindent, amiben magára ismer a lélek. Arcomban az arcunk, arcunkban az abszolút Arcot.

Mert kutatunk, keresünk, látszatok béklyóznak és vonz a Láthatatlan: mert nyugtalan az mi szívünk, míg meg nem nyugoszik ama Egyben, az kiről már Plátón, Paulus, Plótinosz, Augustinus és más nevezetes bölcsek is azt hangoztaták: benne létesülünk és maradunk fönn mind, és bennünk létezik ő, hogy általunk váljon önnönmagává. Mert – bocsássák meg a Szent Zsinatok – éppolyan szüksége van Néki mireánk, mint nékünk Őreája. Mert efféle végtelen játszma ez két egyenlőtlen fél részvételével, és mégis: ama öröktől-egy Szellem vágyik rája, hogy általunk és bennünk válhassék végképp maga-magává. Mert ez a vágya az ember-sokaságnak, és erre rendeltetett ama művész-forma teremtmény. Megmutatni az Egyet Maga-Magának, és fölmutatni Őt a sokban a sokaságban. Egyszer, sokszor. Mind-egy.

TÁRLAT